Roboz Gábor
Az angol rendező újabb éles váltása: ezúttal egy dörzsölt thrillerrel lepi meg a közönséget.
Danny Boyle már húsz éve
linklateres és soderberghes virgoncsággal cikázik a zsánerek között, és ez idő
alatt sikeresen kidolgozta kiszámíthatatlan alkotói imázsát, ennek fényében
pedig egy cseppet sem meglepő, hogy a Gettómilliomost
és a 127 órát egy csavaros bűnfilmmel
követi. A műfaji és formai téren egyaránt komoly tapasztalattal bíró alkotó ugyan
első mozifilmjénél is egy pár fős társaságról kanyarított feszültségkeltésre
alapozó sztorit, a Sekély sírhant más
tekintetben aligha rokonítható a friss Transzszal.
Boyle
többször dolgozott már hozott anyagból, de most először választott alapul mozgóképet:
a remake forgatókönyvét társszerzőként jegyző Joe Ahearne azonos című és
kevéssé ismert tévéfilmjének feldolgozásával pedig jóval több emberhez
juttathat el egy pompás történetet. A 2001-es gyöngyszem a Boileau-Narcejac
páros (Szédülés, Az ördöngösök)
lélektani thrillerjeit idéző sztorit mesél el egy kikiáltóként dolgozó
fiatalemberről, aki szövetkezik egy bűnbandával, hogy ellopjanak egy
Goya-festményt, a hatás kedvéért megrendezett közelharcban azonban a főhős
ütést kap a fejére, és a későbbi ébredésnél kiderül, hogy gőze sincs az elemelt
műalkotás hollétéről.
Ahearne
komótos tempójú, ugyanakkor ravaszul megírt produkciójában a MacGuffin
megkaparintásához először a főhős fejében lévő információt kell megszerezni,
ehhez van szükség a sztori gerincét biztosító hipnózisterápiára, a film tehát
műfaji különlegességként és akár az Eredet
előképeként is nézhető. A hangsúlyosan szubjektív történetekre gyakran vevő
Boyle ugyan a főbb fordulatokat illetően követi az alapmű cselekményét, megtartja
a figurákat, sőt több jelenetet konkrétan átvesz, azért hangsúlyos pontokon el
is tér tőle: jó pár elemet (például a cigaretta-szimbolikát és a homoszexuális
töltetet) elhagy, és egészen új jeleneteket (mint a központi jelentőségű
gázolás flashbackjét és a finálét) beiktat. És bár a formavilágot is felfrissíti,
nem merészkedik olyan vad stilizációig, mint például a Trainspottingnál vagy éppen a legutóbbi 127 óránál.
Boyle
abban is hű a forrásműhöz, hogy nem ragaszkodik egy hagyományos
thriller-dramaturgiához egymás után pakolt suspense-szituációkkal és őrjítően
fokozott feszültséggel. Beéri a sztori három kulcsfigurája közötti
viszonyrendszer kiélezésével, egy teátrális gesztusoktól mentes femme
fatale-figura megrajzolásával és azzal, hogy a történetet szép lassan jellegzetes
noir-sztorivá formálja. Bár a lezárást egy szélhámosfilmeken szocializálódott
néző viszonylag könnyen kitalálhatja, a rendező és forgatókönyvírói ügyesen (és
nézőbarát módon) sáfárkodnak az információkkal, a Transz ráadásul másfajta izgalmakat is kínál. Egy ponton az
alapfilm is végrehajtja a mentális és a valós tér összemosását, Boyle pedig az
egyik hipnózisjelenetnél úgy tesz rá erre több lapáttal, hogy három rétegűvé sűríti
az elbeszélést: a valós fizikai térben ülő főhős a hipnózis terében egy
tableten keresztül nézi az egyik emlékét. A rendező a film egészét tekintve aránylag
összetett konstrukcióval áll elő (bár nem annyira radikális, mint a
példaképként emlegetett Nicolas Roeg a Ne
nézz vissza! című klasszikusban), és saját filmkészítői rutinja mellett talán
az is segítheti a széles közönség elérésében, hogy több tömegfilmes alkotó – kivált
a Transzszal legkönnyebben
összefüggésbe hozható Nolan – jó pár éve dolgozik már a komplex narratív
szerkezetek fősodorban való meghonosításán.
Még
az elbeszéléssel folytatott játéknál is feltűnőbb gesztus, hogy a rendező a
nyitány kamerába beszélő főhősétől kezdve a cselekménybe iktatott újabb és
újabb képernyőkön (és a pár másodpercre bevágott, megint csak kamerába bámulós
felvételen) át rendre felhívja a figyelmünket nézői pozíciónkra. Boyle egyes
korábbi munkáiban sem idegenkedett az önreflexiótól, ezúttal azonban másként
valósítja meg ezt: most mintha azt szeretné elérni, hogy gondoljunk úgy a filmnézésre,
mint a hipnózis okozta transzra, de álljunk ellen az érzelmi manipuláció terén vérprofi
terapeutánk mesterkedésének.
Transz (Trance) – brit, 2013. Rendezte: Danny Boyle. Írta: Joe Ahearne és John
Hodge. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene: Rick Smith. Szereplők: James McAvoy
(Simon), Vincent Cassel (Franck), Rosario Dawson (Elizabeth), Danny Sapani
(Nate). Gyártó: Cloud 8 Films / Pathé / Decibel Films / Film4. Forgalmazó:
InterCom. Feliratos. 101 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 8-8. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11459 |
