Kránicz Bence
A történelem leghíresebb sorozatgyilkosának legendája ízig-vérig a modernitás terméke. A Hasfelmetsző-figura kulturális életképességét látva hajlamosak vagyunk elhinni: ő szülte a 20. századot.
Páratlan
jubileumot ünnepelhet a történelem leghíresebb sorozatgyilkosa, az újságokban
Hasfelmetsző Jack névre keresztelt, máig ismeretlen kilétű férfi. Rémtetteit
éppen 125 évvel ezelőtt követte el, kimeríthetetlennek tűnő ihletforrást
biztosítva a szórakoztatóipar számára. A gyilkost hivatástudattól eltelt,
önjelölt prófétaként ábrázoló filmek alapján úgy fest, a viktoriánus Anglia
csak azt kapta, amit megérdemelt. Olyan korban járunk, amikor addig felfoghatatlannak
hitt méreteket öltött a néptömeg, a késő 19. századi Londont látva barátságos
falucskának tűnhetett az európai civilizáció minden korábbi bástyája, az ókori
Rómától a forradalmi Párizsig. Egészen újszerű tapasztalatokat volt kénytelen
átélni a városlakó: hirtelen nem ismerte többé mindazokat az embereket, akik
körülvették, csak szűk környezetében találkozhatott nap mint nap ismerős
arcokkal. A szegénység, a kimerültség, a betegségek, a bűnözés új meg új formái
tűntek fel. Fizikailag nem lehetett mit kezdeni ekkora embermennyiséggel,
ekkora hústömeggel: új alapokra kellett helyezni a lakáskörülményeket, a
foglalkoztatást és a temetkezést. A legfőbb változás azonban mégiscsak az volt,
hogy ezekkel az életkörülményekkel nem lehetett az addigi emberi észlelés és
identitásképzés alapján megbirkózni, itt kezdődik el az, amit a középiskolai
tankönyvek a modern ember elidegenedésének neveznek. Apokaliptikus
állapotfelmérésünkből kitetszik: London 1888-ban cudar hely volt – Hasfelmetsző
Jack érkezése innen nézve nem is akkora meglepetés. Az új világrend új bűnöket
hozott. A sors iróniája vagy a dolgok természetes rendje – nézőpont kérdése –,
hogy a sorozatgyilkos tevékenysége szinte azonnal beilleszkedett az új rendszer
mechanizmusába: a nyomorban tengődő, senki által nem védett prostituáltak
felkoncolásával hírhedtté vált őrült a tömegek szórakoztatására felhasznált
mesehős lett, alakja szinte azonnal átkerült az újságok címlapjáról a vasárnapi
irodalmi mellékletbe. Igazi otthonra azonban a whitechapeli utcák koromsötétjét
hitelesebben felidéző, épp csak megnyíló mozitermekben lelt.
Noha a filmtörténet kevésbé magától
értetődő példákkal is szolgál, értelemszerűen a bűnügyi műfajok profitáltak
igazán Hasfelmetsző figurájából. Vagyis aligha lepődhetünk meg azon, hogy az
éppen ezekben a zsánerekben utolérhetetlennek bizonyuló Alfred Hitchcock
rendezte az első igazi Hasfelmetsző-filmet, A
titokzatos lakót (The Lodger,
1927). Marie Lowndes bestsellerének adaptációjában egy jóravaló házaspárnak
lesz gyanús a házukba beköltöző bérlő, akinek érkezése éppen egybeesik a
Londont rettegésben tartó gyilkosságsorozattal. Hitchcock érdeklődésének
megfelelően az áldozatok egytől egyik fiatal, szőke szépségek, éppen olyanok,
mint a háziúrék leánya, aki egyre veszélyesebb közelségbe kerül az amúgy
jóvágású címszereplőhöz. A titokzatos
lakó a nyugtalanító felütés után (a nyitókép sikolyba torzult női arca ma
is hatásosan adja meg az alaphangot) a korra jellemző melodrámai fordulatot
vesz: a bájos Daisy vőlegénye történetesen a Hasfelmetsző-ügyért felelős
nyomozó, aki nem nézi jó szemmel a kedvesével egyre jobban összemelegedő új
bérlőt – és minden jel arra mutat, neki van igaza. A később kanonizált
Hasfelmetsző-ikonográfiából itt már megkapjuk a fekete orvosi táskát, az
úriemberek alapkellékeként tisztelt cilindert és a vészjósló fekete köpenyt, a
viktoriánus díszlet viszont a film készítésének idejébe helyezett cselekmény
miatt hiányzik. Hitchcock előremutató módon a kialakuló tömeghisztériát is a
történet részévé teszi. A film végére a pánikba esett londoni polgárok már
bárkit készséggel meglincselnének, akire a gyanú árnyéka vetül, különösen, ha a
szenzációt meglovagoló újságok folyamatosan magasan tartják az adrenalinszintet
(a filmben felvillanó számtalan szalagcím és neonhirdetés leleményesen váltja
ki az inzerteket). A média szerepe, felelőssége később háttérbe szorul a
Jack-filmekben, és majd A pokolból (From Hell, 2001) foglalkozik vele ismét.
A titokzatos lakó számos remake-et
ért meg, melyek közül kiemelendő a Man in
the Attic 1953-ból: mikor már azt hinnénk, ismerjük a fordulatokat, az
elfojtott indulatoktól gyötört főhős – Jack Palance, egyik első főszerepében –
képes meglepetést okozni.
A karakter hamar maga mögött hagyta az
angol partokat, és számos ország filmgyártásának szívesen látott vendége lett,
a mindenki által ismert, bármikor elővehető mumus szerepében - valószínűleg
megelőzve Robin Hoodot és Arthur királyt a legnépszerűbb brit mozihősök
versenyében. A Pandora szelencéje (Die Büchse der Pandora, 1929)
fináléjában a sokat szenvedett, ám többször bűnbe csábított Lulu válik a
Hasfelmetsző áldozatává, mintegy isteni büntetésként. A gyilkos ösztöneivel
küzdő, vívódó pszichopataként ábrázolt Jack a melodrámai tragikus tetőpont
beteljesítője lesz, ritka példájaként annak az esetnek, amikor nem bűnügyi
műfajok veszik igénybe szolgálatait. Noha G. W. Pabst filmje csak
epizodistaként veti be a figurát, érdemben járul hozzá az antihős Hasfelmetsző
képének kialakításához. Ha főszerepbe kerül, a gonosz késztetéseivel hadban
álló, elkínzott lélek általában megnyerő külsejű úriember, nappal a társadalom
hasznos tagja, éjjel szörnyeteg. Ezt a képletet hasznosítja újra az elképesztő
életművel rendelkező eurotrash-auteur, Jesús Franco is. A félévszázados
karrierje alatt mintegy kétszáz filmet jegyző rendező minden egyes emlékezetes
moziszörnynek külön művet, esetenként ciklust szentelt (hasonlóan
honfitársához, a színészként a teljes horrorpalettát végigjátszó Paul
Naschyhoz). A Verne-adaptációt, szoftpornót és slashert egyaránt forgató Franco
a ‘76-os Jack the Ripperben tárgyalta
a whitechapeli eseményeket, főszerepben a mindent elvállaló Klaus Kinskivel. A
köztiszteletben álló orvos figurája már egyértelműen a Psycho Norman Batesének édestestvére: a prostituáltakban egyszerre
gyűlölt és szeretett anyját öli meg újra és újra, anyját, aki lelki és fizikai
értelemben is megrontotta őt. Franco vonzalma az olcsó splatter-effektek iránt
csak kihangsúlyozza az áldozataiban csak a roncsolható testet látó főhős
perverzióját, a rossz ízlés különböző kreatív megnyilatkozásaival tagolva az
egyébiránt gyenge horrortörténetet. A vériszamos megoldások közül a
mell-levágás Lucio Fulci hasfelmetszői ihletésű New York Ripperében is visszaköszön, míg a doktor úr nappali
praxisa során kinyomkodott gennyes furunkulusok már a viktoriánus rendszer
általános betegségét jelzik. A film némiképp váratlan társadalomkritikájának
bizonyítéka a főhős egyik páciensének jelenete, aki zsarolni próbálja a
Hasfelmetszőt, mondván, hogy tud ő pénzt szerezni a „rokonaitól a Buckingham-palotában”
– világos, hogy az összeesküvő felsőbb osztályok egy emberként döfik a kést a
szegényekbe, akkor legalább fizessenek az úri huncutságért.
Kinski Hasfelmetszőjénél már csak maga
Norman Bates hasonlít jobban Norman Batesre: ez a felismerés jelenti Gérard Kikoïne Edge of Sanity-jének (1989) egyetlen ütőkártyáját. Anthony Perkins
azonban nem egyszerűen csak a Hasfelmetszőt játssza a filmben, ő maga Henry
Jekyll, sötét énje pedig egy bizonyos Jack Hyde. Az ismeretlen kilétű, de
létező sorozatgyilkos és a fiktív regényalak összeboronálása tökéletesen jelzi,
hogy a Hasfelmetsző az eltelt száz évben végképp mesei figurává vált. Jekyll
elfojtott gyermekkori traumáit frissen kikevert széruma hozza felszínre, hogy
aztán hősünk zombinak sminkelve, Hyde alakjában dolgozza fel a problémákat – a
test felmetszésének aktusa a psziché mélyrétegeibe való alámerülést jelképezi,
a testi-lelki megtisztulás bizarr metódusaként. A folyamatot egy fürdőben
játszódó jelenet is nyomatékosítja, de az is lehet, hogy ez utóbbit csak a
forgatási helyszín adottságainak köszönhetjük. A filmet ugyanis nagyrészt
Budapesten vették fel, Hyde ámokfutásának így eshet áldozatul mások mellett
Hernádi Judit is. Az Edge of Sanity
alig akar többet mutatni annál a termékeny feszültségnél, ami abból fakad, hogy
Anthony Perkins őrült gyilkosként is minden stáb legszimpatikusabb figurája,
ugyanakkor Kikoïne is felvillantja az éjjel alvilági életet élő, képmutató
felső tízezer képét.
A legfelsőbb
körökig érő konspiráció ötlete ekkor már a legismertebb Hasfelmetsző-teória
volt, köszönhetően Stephen Knight 1976-ban megjelent könyvének, a Final Solutionnek, ami egy angol
sebészorvos néhány évvel korábban felvetett sejtésén alapszik. Eszerint az öt
whitechapeli prostituáltat a Viktória királynő legbelső köreihez tartozó lordok
egy csoportja tette el láb alól, bosszúból Albert herceg szifiliszéért. A
pontos indokok változhatnak, de a gyilkolni kész uralkodó osztály képe azonnal
átkerült a kollektív tudatba, kiváló alapot nyújtva Bob Clark Sherlock Holmes-filmjének,
a Törvényes gyilkosságnak (Murder by Decree, 1979), amely a sok
európai és amerikai változat után újra hazai pályán, angol gyártásban készült.
Az Edge of Sanity előképeként is
szolgáló, valós és fiktív figurákat összekeverő történet a Fekete karácsony rendezőjétől szokatlanul mívesen kidolgozott,
tisztességes geronto-krimi, ahol a megereszkedett szemhéja alól jóságosan
hunyorgó Holmes (Christopher Plummer) felderíti ugyan az ügyet, de a
Hasfelmetsző kiléte tulajdonképpen lényegtelen. Az egymás nyomait eltüntető,
korrupt, pöffeszkedő főurak együtt felelősek a bűnökért, üzelmeiket csak a
hierarchián kívül álló magándetektív leplezheti le, de az igazságszolgáltatást
már nem hozhatja működésbe, hiszen az is velejéig romlott. A Törvényes gyilkosság komoly teret enged
a szükségszerűen beköszöntő új világrendről szóló szónoklatoknak, legyenek bár
felmondva a felháborodott Holmes vagy a homályos kapualjakban szervezkedő
titkos kommunisták által. A film így becsatlakozik a
Hasfelmetsző-gyilkosságokat a rothadó viktoriánus rendszer tüneteként
értelmező, társadalmilag érzékeny feldolgozások sorába. A földközeli hangvételt
a Donald Sutherland által alakított médium figurája töri meg – a nyomozókat
segítő Robert Lees szintén valós történelmi alak, viszont meglehetősen idegen
elem a történetben (Sutherland pofaszakálla mindazonáltal megérdemli a
figyelmet).
A Törvényes gyilkosság legfontosabb
hozzájárulása a Hasfelmetsző-kánonhoz közvetve jelentkezett, mivel a legendának
ez a változata inspirálta leginkább Alan Moore és Eddie Campbell graphic
noveljét, a From Hellt. Moore a
legapróbb részletekig kidolgozva, varratmentesen illesztette össze a valós
történetdarabkákat nagyívű fikciójával, amit a metszően éles társadalomrajz
hitelesít, alighanem a Hasfelmetsző-sztorik fejedelmévé avatva a képregényt
(egyben elérve, hogy a világvándor Jack legnívósabb feldolgozása mégiscsak
Angliából érkezzen). Természetesen a filmadaptáció sem váratott magára sokáig.
Az új évezredben Hollywood Moore és Campbell verzióját választotta ahhoz, hogy
letegye a garast a whitechapeli események ügyében. A pokolból az alapanyag tükrében aligha lehetett más, mint
ambiciózus kudarc (az összes többi Moore-adaptációval ez történt, a mélypontot
jelentő Szövetségtől a Watchmen – Az őrzőkig), ám méltánylandó
a rendezők, Allen és Albert Hughes igyekezete, amellyel a kosztümös
presztízsdarabot a horror bugyraiba próbálják belemártogatni, ezredvégi
kortársaikhoz hasonlóan jobbára a Hetedik
nyomdokain. A pokolból kiiktatja a
médium-figurát azzal, hogy a neogótikus díszletekben otthonosan forgolódó
Johnny Depp Abberline felügyelőjét ruházza fel vizionárius képességekkel – ez a
változtatás aligha zavar bárkit is, az alapképregény társadalmi
mélyanalízisének hiányán pedig meg sem lepődünk. A film adaptáció létére is
több szállal kapcsolódik a korábbi Hasfelmetsző-mozikhoz: A titokzatos lakó feldühödött tömegének és zsákmányra éhes
zsurnalisztáinak képei és a Franco-féle Jack
the Ripper Khárón-motívuma tűnnek fel újra. Noha a film több ponton elveti
a sulykot (a CGI-vörös ég giccs-expresszionizmusa, a divatfotózáshoz sminkelt
Heather Graham mint lecsúszott utcalány, és persze Ian Holm
gonosz-kontaktlencséje jellegzetes hollywoodi túlkapások), A pokolból jó szándékú, borzongató atmoszférájú, profi iparosmunka
– csak ne higgyük, hogy ugyanarról szól, mint a Moore-Campbell képregény.
A pokolból Hasfelmetszőjének profetikus kinyilatkoztatása, miszerint tetteiből
kitűnik majd, hogy ő szülte a 20. századot, az elmúlt 125 év mértéket nem
ismerő kegyetlenkedéseinek ismeretében megfontolandó gondolat. Különösebben
eredetinek azért nem nevezhetjük: a legszórakoztatóbb Hasfelmetsző-film, az Időről időre (Time After Time, 1979) ugyanezzel a pesszimista nézettel érvel,
amikor az H. G. Wells által tervezett időgépen (!) a viktoriánus Angliából a
késő hetvenes évek San Franciscójába utazó Jack meglepődve tapasztalja, hogy
ezt az istentelen fertőt mintha neki találták volna ki. A karakter legkreatívabb
műfaji környezetét (az obligát japán pornófeldolgozást nem számítva)
kétségtelenül Nicholas Meyer sci-fi kalandfilmje teremti meg, de az alaphelyzet
izgalma a gyilkost üldöző Wells hányattatásaival sem hagy alább. Elvi síkon a
főhős technicista utópiába vetett hite és a Hasfelmetsző apokaliptikus jóslatai
feszülnek egymásnak, megint csak összekapcsolva a figura mítoszát a
társadalomtörténeti elmélkedésekkel. Ha figyelembe vesszük a whitechapeli
gyilkosságok idejét, indoklást találhatunk erre a tartósnak bizonyuló
tendenciára, amelyet még szebben kirajzolt a popkultúrában kanonizálódó főúri
elkövető fantomképe – kegyetlenül szatirikus képét adva a klasszikus angol
gentlemannek. A Hasfelmetsző-történet nem más, mint a hagyományos
elnyomók-elnyomottak dichotómia mechanizmusát karikírozó középosztálybeli
tanmese: újságírók, ponyvaszerzők, filmesek krónikája saját társadalmi
státuszuk létrejöttének idejéből. A kiválóan aktualizálható, de eredeti elemeit
őrző legendával Anglia adott hangot elsőként a félelemnek, hogy a bukásra ítélt
régi rend horrorja az új világban még kíméletlenebbül működik tovább.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 9-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11456 |
