rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Magyar Műhely

Kortárs történelmi filmek

„A múltat kell megoldani”

Vincze Teréz

A történeti emlékezet mintázatai a rendszerváltás utáni magyar filmben.

A történelem ábrázolása, a múlt feldolgozása hagyományosan fontos témája a magyar filmművészetnek, a társadalmi emlékezet kiemelt fóruma a film. A magyar filmtörténeti kánonképzés két szimbolikus produktuma - a filmszakma körében rendezett két reprezentatív szavazás minden idők legjobb magyar filmjeiről - is ezt bizonyítja. Az első szavazást 1968-ban (a „Brüsszeli 12” mintájára „Budapesti 12” néven) rendezték meg, a másodikat pedig amolyan évezredzárásként 2000-ben. Mindkét tizenkettes listában a filmek több mint fele készítésének időpontjához képest a közelebbi vagy távolabbi múltba helyezi történetét. 

A szabad véleménynyilvánítást korlátozó szocialista rezsim alatt a filmek gyakran a múltba helyezett történeteken keresztül üzentek saját készítésük idejének a metaforikus beszéd eszközével. De a típus népszerűsége az 1989-es rendszerváltás után sem szakad meg, illetve bizonyos értelemben fel is erősödik ekkor a történelmi érdeklődés: az azóta eltelt két évtizedben több mint harminc film készült például részben vagy egészben az 1950-es évekről: a személyi kultusz, illetve az 1956-os magyar forradalom időszakáról. (Ez az évtized általánosságban is egyedi és kiemelt helyet foglal el a magyar filmemlékezetben.) Számszerűen ezt követi a Kádár-korszakot (vagyis az 1960-as évektől 1989-ig terjedő időszakot) felidéző valamivel több mint egy tucat film, és ugyancsak egy tucat film tárgyalja a Holokauszt, illetve a második világháború időszakát. A régmúltat, s benne a nemzet gyakran már legendák ködébe vesző eredetét pedig nagyjából tíz film választja témájául. Ezektől eltérő korszakokat és az azokhoz kapcsolódó problémákat csak szórványosan tárgyalja egy-egy magyar film a rendszerváltás után. Ebből a listából egy valami mindenesetre szembetűnő: ez pedig a rendszerváltozást magát feldolgozó filmek csoportjának hiánya. Egy-egy filmet találunk csak ebben a témakörben, melyek kifejezetten feltűnő kivételekként bukkantak fel az utóbbi két évtized filmtermésében.

Jelen írásban azonban mégsem kifejezetten ezzel a furcsa anomáliával, hanem a történelem magyar filmes ábrázolásának az új évezredet jellemző általános tendenciáival szeretnék foglalkozni. Erre vonatkozóan két tényező érdemel különös figyelmet: az egyik az új rendezőgeneráció (az 1970 körül született alkotók) megjelenése, a másik pedig – előbbi tényezővel is összefüggésben – az új, műfaji filmes tendenciák a magyar történelem ábrázolásában. Miközben természetesen az idősebb rendezőgenerációt továbbra is mélyen foglalkoztatja a történelem kérdése (Szabó István, Mészáros Márta és Jancsó Miklós egyaránt készített ilyen filmeket az utóbbi évtizedben is), a fiatalabbak is új és izgalmas hangon szólalnak meg mind személyes hangú, szerzői filmekben, mind pedig a populáris történelmi film eszköztárának magyar témákra történő alkalmazásával. 

* 

A történelmi tárgyú magyar filmeknek mindig fontos kérdése volt, hogyan viszonyulnak a történeti folyamatosság, illetve megszakítottság gondolatához. A szocialista rendszerben a filmek állásfoglalása ebben a kérdésben rendre azzal mutat párhuzamot, hogy a filmek elkészülésének idejében mik a hatalom törekvései önmaga elismertetésére, és azokkal milyen mértékben egyezik ki a társadalom. Így például a filmekben oly sokszor szereplő 1950-es éveket és benne az 1956-os forradalmat – amivel a Kádár-kori társadalom viszonyát mindenkor szükséges volt valamiképp tisztázni - hol a történelem organikus részeként, hol pedig hermetikusan elzártan, nem-eredetként kezelték.

A rendszerváltást követő évek filmjeinek is központi témája ez a korszak. 1989 után az egykor elhallgatott trauma feltárására, az igazságszolgáltatásra, a korai Kádár-korszak erőszakos rendteremtésének elítélésére törekvő filmek készültek. A tények kimondása, a nyers valóság (börtönök, kivégzések) megmutatása után azonban a múltfilmek hamarosan elkezdtek a közelmúlt évtizedeinek élhetőbb vonatkozásaival foglalkozni. S bár magáról a rendszerváltásról alig készültek filmek, a múltfilmek továbbra is érzékenyen reflektálták az aktuális jelen társadalmi közérzetét a történelmi témákon keresztül.

Ismét fontossá vált például a múlttal való kapcsolatteremtés. A visszatekintés, a múlt újrafelfedezése, a megszakadt történeti folyamat felülírása, megfoltozása egy új identitás megfogalmazását ígérte. Ez a múltat újra felnyitó, azt az identitásteremtésben polifonikusan használó gondolkodás pedig relativizálta a múltértelmezést – ez az, amire nem adott lehetőséget korábban a szocialista rezsim múlt-szabályozása. Ennek a relativizálódásnak pedig az utóbbi évtizedben már a végletekig fokozott példáit is fellelhetjük Jancsó Miklós történelmi szatíráiban. A Kelj fel, komám, ne aludjál! (2002) című filmben például a két főhős a 20. századi magyar történelemben bolyong, s kiderül, a múltnak minden változata elképzelhető, még az is, melyben a nyilasok által összeterelt, a haláltáborokba tartó zsidók nevetgélnek. A Mohácsi vészben (2004) ugyanezek a hősök a még régebbi múltat próbálják átírni, megoldani (a jelen írás címéül kiemelt mondat a film két főszereplőjének egyik párbeszédében hangzik el). Azonban kiderül, hogy a retusálás teljesen felesleges, mert a múlt itt van körülöttünk egyszerre és teljesen összekeveredve már most is. Miközben Jancsó gondolatilag a jelenlegi legmodernebb magyar filmes történelemértelmező, az általa létrehozott forma, melyben a hipertextualitás jegyében a történet (és a történelem) ezerfelé tart, s bármelyik pont összeköthető bármelyik másikkal, filmként már szinte egyáltalán nem élvezhető, talán még a mester leghűségesebb hívei számára sem. 

Az emlékező típusú filmek tehát igen fontosak a rendszerváltás után, azonban jellemző, hogy ezek - néhány kivételtől eltekintve - pusztán csak emlékeznek, a múltnak nincs más következménye, minthogy emlékezni lehet rá, a filmeken belül a cselekménynek általában nincsen a jelenre vonatkozó mozgósító hatása. A reprezentatív 1956-os emlékezésfilm, a Temetetlen halott (2004) is egyfajta panoptikus gondolkodást testesít meg: emlékezni kell, azért hogy emlékezzünk, a jelenbeli cselekvésekkel nem látszik összefüggésben állni a múlt.

Ez a nem cselekvő, a múlt és a jelen organikus összefüggését az emlékezés motívumának felhasználása ellenére sem hangsúlyozó forma összekapcsolódik az ún. nosztalgiafilmek jelenségével is. Az ezredfordulón végzett közvélemény-kutatások szerint a magyarok többsége az 1960-as, 1970-es éveket tartotta a 20. század legsikeresebb évtizedeinek, Kádár Jánost pedig a század legrokonszenvesebb politikusának. Így nem csoda, hogy a rendszerváltás utáni nosztalgiafilm előszeretettel fordult a Kádár-korszak felé, s különösen a hatvanas évek lett kedvelt téma. 1989 után az első nagy közönségsiker, a Sose halunk meg (1992), és az azóta készült mindmáig egyik legnagyobb magyar siker, a Csinibaba (1997) is ebbe a kategóriába sorolható. E nosztalgiafilmekben a máról leszakad a tegnap, a múltat átláthatóvá és vonzóvá teszik. A filmek nem arról beszélnek, hogy a 60-as, vagy 80-as éveknek milyen hatása van a jelenre, mert a jelentől elválasztva kezelik a múltat. Ezeket a filmeket, mint ahogy a rendszerváltás után készülő, történelmi tárgyú filmek java részét is, az idősebb rendezőgeneráció tagjai jegyzik.

A nosztalgiahullám felől nézve azonban logikusnak látszik, hogy a fiatalabb generáció filmrendezői is megjelentek a saját élményeikhez kötődő, nosztalgikus múltidéző műveikkel, melyeknek tárgya az 1980-as évek – mivel e rendezők 1970 környékén születtek. Olyan fontos, e generáció indulását fémjelző műveket sorolhatunk ide, mint a Kis utazás (2000), a Moszkva tér (2001) vagy az Előre (2002). Az első az NDK-s építőtáborozást, a második a rendszerváltás idején érettségiző kamaszok világát, a harmadik pedig az úttörő mozgalomban eltöltött éveket és hangulatot idézi fel. Ahogy Muhi Klára egy írásában szellemesen megjegyezte, a Kis utazás ennek a korosztálynak a Csinibabája, a Moszkva tér pedig a Megáll az idője.

Ezekből a filmekből az ezredfordulón úgy tűnhetett, hogy az ifjabb generáció nem igazán keresi a tájékozódási pontokat a múltban, a személyes emlékezetükben a múlt rendszer utolsó évtizede mint egy furcsa és végképp letűnt világ jelenik meg. A Moszkva tér érettségiző hősei esetében kifejezetten azt látjuk, hogy az előző generáció társdalmi-történelmi traumáinak tapasztalata megszakad, nem öröklődik át a fiatalokra. Tíz évvel a rendszerváltás után ezek a rendezők úgy érzékelik, hogy a szocializmus végjátéka kamaszkoruk nyomtalanul elillant epizódja volt csupán.

Ezért hallatlanul érdekes, ami a kétezres évek második felében ugyanennek a generációnak a filmjeiben jelenik meg. Az előzőtől merőben eltérő hangvételű múltidézéssel, múltkoncepcióval találkozunk az olyan filmekben, mint a Taxidermia (2005), a Fehér tenyér (2006) vagy a Friss levegő (2006). E filmek teljességgel maguk mögött hagyják a nosztalgikus gondolkodást, sokkal kíméletlenebb hangon szólnak a múltról, miközben az elvonatkoztatás lehetőségét és a jelenben élő múlt gondolatát is hangsúlyozzák. Annak lehetünk tanúi, hogy a rendezők a társadalomtörténeti korszakok kapcsolatáról, azoknak a személyiségre gyakorolt hatásáról elmélkednek. A múlthoz új viszonyuk van: egyrészt embertelen és megalázó világként mutatják be; de ami ennél talán még fontosabb: a múlt örökségének aktív jelenalakító szerepet tulajdonítanak, mely meghatározza a jelenbeli személyiséget, sőt predesztinálja a jövő folyamatait.

A Taxidermia az elvonatkoztató, modelláló történeti gondolkodás remek példája, mely a 20. század magyar történelmének összefüggéseit egy, törvénytelen fiúgyermekek során át továbböröklődő romlástörténetként mutatja be. A három történeti kort bemutató film a második világháború, az ötvenes évek személyi kultusza és a jelenkor között feszít ki dramaturgiai ívet. A dolgok, úgy tűnik, az ötvenes években fordulnak végleg rossz irányba, hogy a jelenkorban az utolsó szereplő önmagát pusztítsa el, s változtassa múzeumi kiállítási tárggyá testét, mely utód nélküli, halott emléke csupán a múltnak. A Fehér tenyér tornász hősének mai sorsát leküzdhetetlenül befolyásolják gyermekkori tapasztalatai, beidegződései, melyeket az 1980-as évek embertelen, rideg magyar valóságában szerzett. A Friss levegőnek látszólag, a történet szintjén semmi köze a múlthoz. Ma játszódik, mai emberek a szereplői, a múltról egy szó sem esik. Mindeközben a film tárgyi és látványvilága tömve van az 1980-as évek relikviáival. Főszereplőinek élete a környezet és atmoszféra sugallata szerint benne ragadt az egykori, kimúlófélben lévő szocializmus állóvizében. A főhős kamaszlány kitörési kísérleteinek kudarcossága egyszerre utal a mai magyar valóságban fennálló áthághatatlan osztálykülönbségekre, s ugyanakkor a társadalmi múlt megbéklyózó örökségére is utal.

Ezek a filmek azt mutatják, hogy az új generáció alkotói mára elkezdték történeti távlatból tekinteni a rendszerváltást. De nem magát a rendszerváltás idejét, hanem a rendszerváltás hatásait vizsgálják, a velünk élő múlt gondolatának súlyát érzik át és fogalmazzák meg filmjeikben. Ezek a filmek számomra annak bizonyítékai, hogy valami új és fontos dolog kezdődött el a magyar filmben a kétezres évek közepén, amit reméljük, nem akaszt meg végleg a magyar filmgyártás mostani leállása. Egyelőre minden esetre bizakodásra ad okot, hogy bár 2010 óta a magyar filmgyártás tulajdonképpen áll, azóta is befejezésre került néhány film, mely ugyancsak valamiféle átalakulás jegyeit viseli magán - ezek a filmek még az előző gyártási szisztémában kezdtek készülni, s befejezésük az interregnum idejére esett.

E művekben megkezdődött a jelenkori magyar történelem talán legfontosabb megoldatlan, kibeszéletlen ügyének feldolgozása. Három új film készült ugyanis ügynök-témában a fiatalabb generáció rendezésében: az Apacsok (2010, bár a film írója az idősebb generációhoz tartozik, a történelmi emlékező filmek fontos alkotója: Bereményi Géza), A vizsga (2011) és a Drága besúgott barátaim (2012). Az Apacsok és a Drága besúgott… a szerzői, művészfilmes kategóriába tartozik és lényegében azt az emlékezetkoncepciót használja, mint az előbbi három, a nyolcvanas éveket megidéző film: a jelen és a múlt összefüggésben állnak, a múlt bűnei befolyásolják a jelen történéseit. Az Apacsokban a történet 2010-ben kezdődik, amikor a fiatal filmes nagyapja visszaemlékezései alapján akar filmet forgatni, s így botlik bele a múlt súlyos titkaiba, melyeket aztán a film felidéz. A Drága besúgott barátaim története a jelenben játszódik, az egykori besúgó és besúgott szembesítése, a múltbeli bűnök feltárásának, feldolgozásának problémája érdekli a jelenbeli vonatkozások tükrében. A vizsga pedig az ügynök-téma mellett egy másik szempontból is izgalmas: igazi, populáris sémákat használó történelmi film ez, a múlt mitizálhatóságának kérdésére világít rá. 

A magyar filmben ugyan voltak hagyományai a populáris történelmi filmnek, de a hatvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig alig-alig találunk ilyeneket. A Kádár-rendszer nem preferálta sem a múlt, sem a jelen mitizálását. A tömegkultúra, mint a nyugat produktuma, gyanús dolognak számított, s ez a műfaji film hazai fejlődését megakasztotta.

A rendszerváltás után lassanként megteremtődött a mitizáláshoz szükséges, közmegegyezésen alapuló élményanyag a szocializmusról. Előbb az 1960-as évek, majd pedig az 1950-es évek személyi kultuszát megidéző – főleg a komikumra építő – tömegfilmek jelentek meg. Végül viszonylag hosszú idő után az 1956-os események kapcsán is lehetővé vált valamiféle közös megegyezésen alapuló mítosz kidolgozása. Úgy tűnik a mitizálódást a szétforgácsolt személyes emlékezetek, a lezáratlanság akadályozza - hiszen bizonyos szereplők még mindig közöttünk élnek. Ugyanakkor az események 50. évfordulója felerősítette a kényszert, hogy tömegfilm készüljön a témában. A küldetést egy nyugaton iskolázott fiatal forgatókönyvíró-rendező páros vitte véghez a hollywoodi háborús film sémáira építő Szabadság, szerelemben (2006).

A vizsga ezt a tendenciát folytatja, amennyiben a fiatalabb generációhoz tartozó filmkészítők által végrehajtott sikeres, hazai alapanyagból dolgozó mítoszképzés egyik fontos mérföldköve lehet. A rendező és a forgatókönyvíró rendkívül sikeresen önti az 1950-es évek magyar történeti tartalmait műfaji filmes formába. A film története 1957 végén játszódik, amikor a forradalomban megtépázott állambiztonsági erők újjászervezik soraikat. A szinte hibátlanul kivitelezett, pörgős ügynökthrillerben a hatalom saját ügynökeinek éberségét és a szocialista rezsim iránti hűségét teszteli. Egészen egyedinek mondható a magyar populáris történelmi filmek sorában e mű abban a tekintetben, hogy teljesen levetkőzi valamiféle fontos, morális üzenet didaktikus kimondásának kényszerét, ugyanakkor képes megidézni a levert forradalom utáni fortélyos félelmet, a korai Kádár-rendszer alantas technikáit, melyekkel uralmát a magánszférára is kiterjesztette. 

*

 Az utóbbi évek e történelmi tárgyú filmjei kapcsán kirajzolódni látszik egy kérdés: van-e rendszerszerű összefüggés az alkotók életkora, generációs hovatartozása és a történelemábrázolás technikái között? Egyelőre egy olyan összefüggés megfogalmazásáig merészkednék, mely szerint a fiatalabb generáció képviselői a tőlük távolabbi múltat, melynek maguk nem voltak részesei, elsősorban a mitizálódó formákon keresztül, műfaji filmes formában tudják feldolgozni. Ennek során egyre nagyobb biztonsággal használják a nyugati műfaji filmes sémákat a mára több mint félévszázados magyar történeti témák feldolgozásában. A történelem szerzői filmes megmunkálásával kapcsolatban pedig az a kérdés, hogy miképpen lehet, lehet-e egyáltalán személyes hangú történelmi önvizsgálatot tartani olyan korszakokra vonatkozóan, melyet az alkotó nem élt át személyesen. 

A magyar filmtörténetben leggyakrabban ábrázolt történelmi korszak hagyományosan az ötvenes évek volt. Ez a korszak a korábbi évtizedek filmkészítő generációi számára mindvégig az alkotók személyes élettörténetéhez is többé-kevésbé kapcsolható volt. Ez a fajta kapcsolat az 1970-es években született generáció fellépésével megszakad. Most úgy látszik, hogy ennek két következménye lesz: a magyar filmművészet legkedveltebb történeti korszakának, az 1950-es éveknek tartós és sikeres mitizálódása, műfajosodása, másrészt a szerzői hangú emlékezés fokozatos áthelyeződése az 1980-as és 1990-es évekre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11450

Kulcsszavak:


Cikk értékelése:szavazat: 957 átlag: 5.52