Vincze Teréz
A történeti emlékezet mintázatai a rendszerváltás utáni magyar filmben.
A történelem ábrázolása, a múlt feldolgozása hagyományosan fontos témája a magyar filmművészetnek, a társadalmi emlékezet kiemelt fóruma a film. A magyar filmtörténeti kánonképzés két szimbolikus produktuma - a filmszakma körében rendezett két reprezentatív szavazás minden idők legjobb magyar filmjeiről - is ezt bizonyítja. Az első szavazást 1968-ban (a „Brüsszeli 12” mintájára „Budapesti 12” néven) rendezték meg, a másodikat pedig amolyan évezredzárásként 2000-ben. Mindkét tizenkettes listában a filmek több mint fele készítésének időpontjához képest a közelebbi vagy távolabbi múltba helyezi történetét.
A szabad véleménynyilvánítást korlátozó szocialista
rezsim alatt a filmek gyakran a múltba helyezett történeteken keresztül üzentek
saját készítésük idejének a metaforikus beszéd eszközével. De a típus
népszerűsége az 1989-es rendszerváltás után sem szakad meg, illetve bizonyos
értelemben fel is erősödik ekkor a történelmi érdeklődés: az azóta eltelt két
évtizedben több mint harminc film készült például részben vagy egészben az
1950-es évekről: a személyi kultusz, illetve az 1956-os magyar forradalom
időszakáról. (Ez az évtized általánosságban is egyedi és kiemelt helyet foglal
el a magyar filmemlékezetben.) Számszerűen ezt követi a Kádár-korszakot (vagyis
az 1960-as évektől 1989-ig terjedő időszakot) felidéző valamivel több mint egy
tucat film, és ugyancsak egy tucat film tárgyalja a Holokauszt, illetve a
második világháború időszakát. A régmúltat, s benne a nemzet gyakran már
legendák ködébe vesző eredetét pedig nagyjából tíz film választja témájául.
Ezektől eltérő korszakokat és az azokhoz kapcsolódó problémákat csak
szórványosan tárgyalja egy-egy magyar film a rendszerváltás után. Ebből a
listából egy valami mindenesetre szembetűnő: ez pedig a rendszerváltozást magát
feldolgozó filmek csoportjának hiánya. Egy-egy filmet találunk csak ebben a
témakörben, melyek kifejezetten feltűnő kivételekként bukkantak fel az utóbbi
két évtized filmtermésében.
Jelen írásban azonban mégsem kifejezetten ezzel a furcsa anomáliával, hanem a történelem magyar filmes ábrázolásának az új évezredet jellemző általános tendenciáival szeretnék foglalkozni. Erre vonatkozóan két tényező érdemel különös figyelmet: az egyik az új rendezőgeneráció (az 1970 körül született alkotók) megjelenése, a másik pedig – előbbi tényezővel is összefüggésben – az új, műfaji filmes tendenciák a magyar történelem ábrázolásában. Miközben természetesen az idősebb rendezőgenerációt továbbra is mélyen foglalkoztatja a történelem kérdése (Szabó István, Mészáros Márta és Jancsó Miklós egyaránt készített ilyen filmeket az utóbbi évtizedben is), a fiatalabbak is új és izgalmas hangon szólalnak meg mind személyes hangú, szerzői filmekben, mind pedig a populáris történelmi film eszköztárának magyar témákra történő alkalmazásával.
*
A történelmi tárgyú magyar filmeknek mindig fontos
kérdése volt, hogyan viszonyulnak a történeti folyamatosság, illetve
megszakítottság gondolatához. A szocialista rendszerben a filmek állásfoglalása
ebben a kérdésben rendre azzal mutat párhuzamot, hogy a filmek elkészülésének
idejében mik a hatalom törekvései önmaga elismertetésére, és azokkal milyen
mértékben egyezik ki a társadalom. Így például a filmekben oly sokszor szereplő
1950-es éveket és benne az 1956-os forradalmat – amivel a Kádár-kori társadalom
viszonyát mindenkor szükséges volt valamiképp tisztázni - hol a történelem organikus részeként, hol
pedig hermetikusan elzártan, nem-eredetként kezelték.
A rendszerváltást követő évek filmjeinek is központi
témája ez a korszak. 1989 után az egykor elhallgatott trauma feltárására, az
igazságszolgáltatásra, a korai Kádár-korszak erőszakos rendteremtésének
elítélésére törekvő filmek készültek. A tények kimondása, a nyers valóság
(börtönök, kivégzések) megmutatása után azonban a múltfilmek hamarosan
elkezdtek a közelmúlt évtizedeinek élhetőbb vonatkozásaival foglalkozni. S bár
magáról a rendszerváltásról alig készültek filmek, a múltfilmek továbbra is
érzékenyen reflektálták az aktuális jelen társadalmi közérzetét a történelmi
témákon keresztül.
Ismét fontossá vált például a múlttal való kapcsolatteremtés. A visszatekintés, a múlt újrafelfedezése, a megszakadt történeti folyamat felülírása, megfoltozása egy új identitás megfogalmazását ígérte. Ez a múltat újra felnyitó, azt az identitásteremtésben polifonikusan használó gondolkodás pedig relativizálta a múltértelmezést – ez az, amire nem adott lehetőséget korábban a szocialista rezsim múlt-szabályozása. Ennek a relativizálódásnak pedig az utóbbi évtizedben már a végletekig fokozott példáit is fellelhetjük Jancsó Miklós történelmi szatíráiban. A Kelj fel, komám, ne aludjál! (2002) című filmben például a két főhős a 20. századi magyar történelemben bolyong, s kiderül, a múltnak minden változata elképzelhető, még az is, melyben a nyilasok által összeterelt, a haláltáborokba tartó zsidók nevetgélnek. A Mohácsi vészben (2004) ugyanezek a hősök a még régebbi múltat próbálják átírni, megoldani (a jelen írás címéül kiemelt mondat a film két főszereplőjének egyik párbeszédében hangzik el). Azonban kiderül, hogy a retusálás teljesen felesleges, mert a múlt itt van körülöttünk egyszerre és teljesen összekeveredve már most is. Miközben Jancsó gondolatilag a jelenlegi legmodernebb magyar filmes történelemértelmező, az általa létrehozott forma, melyben a hipertextualitás jegyében a történet (és a történelem) ezerfelé tart, s bármelyik pont összeköthető bármelyik másikkal, filmként már szinte egyáltalán nem élvezhető, talán még a mester leghűségesebb hívei számára sem.
Az emlékező típusú filmek tehát igen fontosak a
rendszerváltás után, azonban jellemző, hogy ezek - néhány kivételtől eltekintve - pusztán csak emlékeznek, a múltnak nincs más
következménye, minthogy emlékezni lehet rá, a filmeken belül a cselekménynek
általában nincsen a jelenre vonatkozó mozgósító hatása. A reprezentatív 1956-os
emlékezésfilm, a Temetetlen halott (2004) is egyfajta panoptikus
gondolkodást testesít meg: emlékezni kell, azért hogy emlékezzünk, a jelenbeli
cselekvésekkel nem látszik összefüggésben állni a múlt.
Ez a nem cselekvő, a múlt és a jelen organikus
összefüggését az emlékezés motívumának felhasználása ellenére sem hangsúlyozó
forma összekapcsolódik az ún. nosztalgiafilmek jelenségével is. Az
ezredfordulón végzett közvélemény-kutatások szerint a magyarok többsége az
1960-as, 1970-es éveket tartotta a 20. század legsikeresebb évtizedeinek, Kádár
Jánost pedig a század legrokonszenvesebb politikusának. Így nem csoda, hogy a
rendszerváltás utáni nosztalgiafilm előszeretettel fordult a Kádár-korszak
felé, s különösen a hatvanas évek lett kedvelt téma. 1989 után az első nagy
közönségsiker, a Sose halunk meg
(1992), és az azóta készült mindmáig egyik legnagyobb magyar siker, a Csinibaba (1997) is ebbe a kategóriába
sorolható. E nosztalgiafilmekben a máról leszakad a tegnap, a múltat
átláthatóvá és vonzóvá teszik. A filmek nem arról beszélnek, hogy a 60-as, vagy
80-as éveknek milyen hatása van a jelenre, mert a jelentől elválasztva kezelik
a múltat. Ezeket a filmeket, mint ahogy a rendszerváltás után készülő,
történelmi tárgyú filmek java részét is, az idősebb rendezőgeneráció tagjai
jegyzik.
A nosztalgiahullám felől nézve azonban logikusnak
látszik, hogy a fiatalabb generáció filmrendezői is megjelentek a saját
élményeikhez kötődő, nosztalgikus múltidéző műveikkel, melyeknek tárgya az
1980-as évek – mivel e rendezők 1970 környékén születtek. Olyan fontos, e
generáció indulását fémjelző műveket sorolhatunk ide, mint a Kis utazás (2000), a Moszkva tér (2001) vagy az Előre (2002). Az első az NDK-s
építőtáborozást, a második a rendszerváltás idején érettségiző kamaszok
világát, a harmadik pedig az úttörő mozgalomban eltöltött éveket és hangulatot
idézi fel. Ahogy Muhi Klára egy írásában szellemesen megjegyezte, a Kis utazás ennek a korosztálynak a Csinibabája, a Moszkva tér pedig a Megáll
az idője.
Ezekből a filmekből az ezredfordulón úgy tűnhetett, hogy
az ifjabb generáció nem igazán keresi a tájékozódási pontokat a múltban, a
személyes emlékezetükben a múlt rendszer utolsó évtizede mint egy furcsa és
végképp letűnt világ jelenik meg. A Moszkva
tér érettségiző hősei esetében kifejezetten azt látjuk, hogy az előző
generáció társdalmi-történelmi traumáinak tapasztalata megszakad, nem öröklődik
át a fiatalokra. Tíz évvel a rendszerváltás után ezek a rendezők úgy érzékelik,
hogy a szocializmus végjátéka kamaszkoruk nyomtalanul elillant epizódja volt
csupán.
Ezért hallatlanul érdekes, ami a kétezres évek második
felében ugyanennek a generációnak a filmjeiben jelenik meg. Az előzőtől merőben
eltérő hangvételű múltidézéssel, múltkoncepcióval találkozunk az olyan
filmekben, mint a Taxidermia (2005),
a Fehér tenyér (2006) vagy a Friss levegő (2006). E filmek
teljességgel maguk mögött hagyják a nosztalgikus gondolkodást, sokkal
kíméletlenebb hangon szólnak a múltról, miközben az elvonatkoztatás lehetőségét
és a jelenben élő múlt gondolatát is hangsúlyozzák. Annak lehetünk tanúi, hogy
a rendezők a társadalomtörténeti korszakok kapcsolatáról, azoknak a
személyiségre gyakorolt hatásáról elmélkednek. A múlthoz új viszonyuk van:
egyrészt embertelen és megalázó világként mutatják be; de ami ennél talán még
fontosabb: a múlt örökségének aktív jelenalakító szerepet tulajdonítanak, mely
meghatározza a jelenbeli személyiséget, sőt predesztinálja a jövő folyamatait.
A Taxidermia az
elvonatkoztató, modelláló történeti gondolkodás remek példája, mely a 20.
század magyar történelmének összefüggéseit egy, törvénytelen fiúgyermekek során
át továbböröklődő romlástörténetként mutatja be. A három történeti kort
bemutató film a második világháború, az ötvenes évek személyi kultusza és a
jelenkor között feszít ki dramaturgiai ívet. A dolgok, úgy tűnik, az ötvenes
években fordulnak végleg rossz irányba, hogy a jelenkorban az utolsó szereplő
önmagát pusztítsa el, s változtassa múzeumi kiállítási tárggyá testét, mely
utód nélküli, halott emléke csupán a múltnak. A Fehér tenyér tornász hősének mai sorsát leküzdhetetlenül
befolyásolják gyermekkori tapasztalatai, beidegződései, melyeket az 1980-as
évek embertelen, rideg magyar valóságában szerzett. A Friss levegőnek
látszólag, a történet szintjén semmi köze a múlthoz. Ma játszódik, mai emberek
a szereplői, a múltról egy szó sem esik. Mindeközben a film tárgyi és
látványvilága tömve van az 1980-as évek relikviáival. Főszereplőinek élete a
környezet és atmoszféra sugallata szerint benne ragadt az egykori, kimúlófélben
lévő szocializmus állóvizében. A főhős kamaszlány kitörési kísérleteinek
kudarcossága egyszerre utal a mai magyar valóságban fennálló áthághatatlan
osztálykülönbségekre, s ugyanakkor a társadalmi múlt megbéklyózó örökségére is
utal.
Ezek a filmek azt mutatják, hogy az új generáció alkotói
mára elkezdték történeti távlatból tekinteni a rendszerváltást. De nem magát a
rendszerváltás idejét, hanem a rendszerváltás hatásait vizsgálják, a velünk élő
múlt gondolatának súlyát érzik át és fogalmazzák meg filmjeikben. Ezek a filmek
számomra annak bizonyítékai, hogy valami új és fontos dolog kezdődött el a
magyar filmben a kétezres évek közepén, amit reméljük, nem akaszt meg végleg a
magyar filmgyártás mostani leállása. Egyelőre minden esetre bizakodásra ad
okot, hogy bár 2010 óta a magyar filmgyártás tulajdonképpen áll, azóta is
befejezésre került néhány film, mely ugyancsak valamiféle átalakulás jegyeit
viseli magán - ezek a filmek még az előző gyártási
szisztémában kezdtek készülni, s befejezésük az interregnum idejére esett.
E művekben megkezdődött a jelenkori magyar történelem talán legfontosabb megoldatlan, kibeszéletlen ügyének feldolgozása. Három új film készült ugyanis ügynök-témában a fiatalabb generáció rendezésében: az Apacsok (2010, bár a film írója az idősebb generációhoz tartozik, a történelmi emlékező filmek fontos alkotója: Bereményi Géza), A vizsga (2011) és a Drága besúgott barátaim (2012). Az Apacsok és a Drága besúgott… a szerzői, művészfilmes kategóriába tartozik és lényegében azt az emlékezetkoncepciót használja, mint az előbbi három, a nyolcvanas éveket megidéző film: a jelen és a múlt összefüggésben állnak, a múlt bűnei befolyásolják a jelen történéseit. Az Apacsokban a történet 2010-ben kezdődik, amikor a fiatal filmes nagyapja visszaemlékezései alapján akar filmet forgatni, s így botlik bele a múlt súlyos titkaiba, melyeket aztán a film felidéz. A Drága besúgott barátaim története a jelenben játszódik, az egykori besúgó és besúgott szembesítése, a múltbeli bűnök feltárásának, feldolgozásának problémája érdekli a jelenbeli vonatkozások tükrében. A vizsga pedig az ügynök-téma mellett egy másik szempontból is izgalmas: igazi, populáris sémákat használó történelmi film ez, a múlt mitizálhatóságának kérdésére világít rá.
A magyar filmben ugyan voltak hagyományai a populáris
történelmi filmnek, de a hatvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig
alig-alig találunk ilyeneket. A Kádár-rendszer nem preferálta sem a múlt, sem a
jelen mitizálását. A tömegkultúra, mint a nyugat produktuma, gyanús dolognak
számított, s ez a műfaji film hazai fejlődését megakasztotta.
A rendszerváltás után lassanként megteremtődött a
mitizáláshoz szükséges, közmegegyezésen alapuló élményanyag a szocializmusról.
Előbb az 1960-as évek, majd pedig az 1950-es évek személyi kultuszát megidéző –
főleg a komikumra építő – tömegfilmek jelentek meg. Végül viszonylag hosszú idő
után az 1956-os események kapcsán is lehetővé vált valamiféle közös
megegyezésen alapuló mítosz kidolgozása. Úgy tűnik a mitizálódást a
szétforgácsolt személyes emlékezetek, a lezáratlanság akadályozza - hiszen bizonyos szereplők még mindig
közöttünk élnek. Ugyanakkor az események 50. évfordulója felerősítette a
kényszert, hogy tömegfilm készüljön a témában. A küldetést egy nyugaton iskolázott
fiatal forgatókönyvíró-rendező páros vitte véghez a hollywoodi háborús film
sémáira építő Szabadság, szerelemben
(2006).
A vizsga ezt a tendenciát folytatja, amennyiben a fiatalabb generációhoz tartozó filmkészítők által végrehajtott sikeres, hazai alapanyagból dolgozó mítoszképzés egyik fontos mérföldköve lehet. A rendező és a forgatókönyvíró rendkívül sikeresen önti az 1950-es évek magyar történeti tartalmait műfaji filmes formába. A film története 1957 végén játszódik, amikor a forradalomban megtépázott állambiztonsági erők újjászervezik soraikat. A szinte hibátlanul kivitelezett, pörgős ügynökthrillerben a hatalom saját ügynökeinek éberségét és a szocialista rezsim iránti hűségét teszteli. Egészen egyedinek mondható a magyar populáris történelmi filmek sorában e mű abban a tekintetben, hogy teljesen levetkőzi valamiféle fontos, morális üzenet didaktikus kimondásának kényszerét, ugyanakkor képes megidézni a levert forradalom utáni fortélyos félelmet, a korai Kádár-rendszer alantas technikáit, melyekkel uralmát a magánszférára is kiterjesztette.
*
Az utóbbi évek e történelmi tárgyú filmjei kapcsán kirajzolódni látszik egy kérdés: van-e rendszerszerű összefüggés az alkotók életkora, generációs hovatartozása és a történelemábrázolás technikái között? Egyelőre egy olyan összefüggés megfogalmazásáig merészkednék, mely szerint a fiatalabb generáció képviselői a tőlük távolabbi múltat, melynek maguk nem voltak részesei, elsősorban a mitizálódó formákon keresztül, műfaji filmes formában tudják feldolgozni. Ennek során egyre nagyobb biztonsággal használják a nyugati műfaji filmes sémákat a mára több mint félévszázados magyar történeti témák feldolgozásában. A történelem szerzői filmes megmunkálásával kapcsolatban pedig az a kérdés, hogy miképpen lehet, lehet-e egyáltalán személyes hangú történelmi önvizsgálatot tartani olyan korszakokra vonatkozóan, melyet az alkotó nem élt át személyesen.
A magyar filmtörténetben leggyakrabban ábrázolt
történelmi korszak hagyományosan az ötvenes évek volt. Ez a korszak a korábbi
évtizedek filmkészítő generációi számára mindvégig az alkotók személyes
élettörténetéhez is többé-kevésbé kapcsolható volt. Ez a fajta kapcsolat az
1970-es években született generáció fellépésével megszakad. Most úgy látszik,
hogy ennek két következménye lesz: a magyar filmművészet legkedveltebb
történeti korszakának, az 1950-es éveknek tartós és sikeres mitizálódása,
műfajosodása, másrészt a szerzői hangú emlékezés fokozatos áthelyeződése az
1980-as és 1990-es évekre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11450 |
