Hirsch Tibor
Mintha a BBS sem engedhetné már meg magának, hogy arca legyen. Jobban jár, ha csak filmjei vannak. Mármint jó filmjei.
A cím ef. Zámbó István zenedarabját idézi: „Minden ugyanaz Másképpen!” Így szólt a szöveg, ez a felirat virított a közreműködő énekes-zenészek fekete trikóján. Ez egyszersmind BBS produkció: vadonatúj balázsbélás tevékenység a „műv. dok.” videók gyártása. Amolyan művészeti Fekete Doboz: készítője alternatív kulturális események rögzítésére vállalkozik, egyrészt mert vannak ilyenek, és más dokumentátorok nem vesznek ezekről tudomást, másrészt mert az ideges sietség is indokoltnak látszik: mi lesz, ha egyszer elfogynak? Ha egy kultúra-tisztogatást is jelentő politikai fordulat, mely már most ráncokat szaporít a fekete trikós alternatívok homlokán, kiapasztja a pénz- és kurázsi-forrásokat?
*
A BBS-ről akkor szokás írni az ilyesmire figyelő moziújságban, ha az éves termés amolyan szem-nyugtató filmmintázatot ad: dekoratív szín-pörgettyűt, amit ha a kritikus kissé hunyorogva néz, megkapja az év stúdiószínét: zöldet, kéket, pirosat – ha pedig rosszindulattal megpörgeti, akkor az optika törvényei szerint majdnem mindig szürkét lát. Ilyenkor mondhatja: a híres-neves film-műhely már megint tarka-barka unalmat termel.
De nem illik rögtön ezzel kezdeni.
Kezdjük inkább azzal, hogy a tavalyi szemlén igazi kultuszközönségsikert aratott Szederkényi Júlia Paramichája, és Szirtes András Sade márkija. Mindkettő BBS-produkció, mindkettőről, (az utóbbiról különösen) bőségesen születtek kritikák, elemző írások.
Akkor volt film – igazi, egészestés – tehát senki sem írt a BBS-ről, sem hunyorogva, sem megpörgetve. Elvégre két felnőttfilmes produkció túl nagy színfelület egy munka-hipotézisként elképzelendő pörgettyűn vagy kaleidoszkópon.
Tanulság: a BBS-ről egy szót sem írni (csak filmekről) a különös tisztelet jele, mely csak bizonyos ritka esztendőkben jár ki a stúdiónak: valaha csak a Segesvár vagy az Amerikai anzix esztendeiben, mostanában talán valamivel gyakrabban: hiszen a világ a feje tetejére állt, és a balázsbélások esetében az számít újmódi devianciának, hogy évente akarnak csinálni egészestés filmeket.
*
A tavalyi – 93-as év azonban nem ilyen. Egyszerű, nagyjátékfilmnélküli év. Nosztalgikus (tehát fiatalos) év, régi-új (tarka-szürke), vagyis igazi stúdió-év. Hogy ez válság-tünet, vagy kitörés előtti csend, ez az előzmények ismerete nélkül aligha megítélhető. Közismert filmtörténeti tény, hogy a Balázs Béla Stúdiót az önálló játékfilmre évekig hiába várakozó, frissen végzett rendező-szakosok gyakorló- és rosszkedv-levezető intézményének álmodták meg az alapítók: már a kezdetektől igazi műhely-levegővel, különleges, cenzúra-hárító privilégiumokkal. Ennek ellenére, több évtizedes története során hol zártságát, hol nyitottságát elégelték meg kedvezményezettjei és protektorai. Mondták róla például, hogy belterjes: hogy amolyan fiatal-filmes gettó, ahonnan nem lehet továbblépni. Hogy a taggá váláshoz szükséges és elégséges feltétel a papír, mármint a főiskolai diploma – és ez a szabály egyszerre tesz gőgössé és reményvesztetté. A nyolcvanas évek közepén a Stúdió aztán szélesre tárta kapuit: kicsiben játszva el az eljövendő mozgóképdemokráciát. Ezekben az években minden megváltozott: először fordult elő, hogy az öreg stúdió-tagok akkor sem akartak kilépni a tiszteletreméltó felnőtt filmgyártásba, amikor erre esélyük lett volna, míg a frissen végzettek belépni nem akartak. Megjelentek viszont – részben helyettük – a zenészek és képzőművészek.
A képzőművészek és a túlkoros fiatalok teremtettek tehát először a magyar film történetében olyan műhelyt, melynek tagjai sehová sem akartak kirajzani: azért jöttek, hogy balázsbélásként érezzék magukat jól vagy rosszul, az idők végezetéig. Éppenséggel nem velük kezdődött a hazai experimentalizmus, a kelet-európai posztmodern – de míg Bódy Gáboréknak, éppen filmjeik érdekében, tanácsos volt gyorsan kinőni az ifjúsági kereteket, ők magával a keret vállalásával is mozgóképes nonkonformizmust valósítottak meg. Ennek nem mond ellent, hogy a Stúdió időközben klasszikus filmintézménnyé lett a változó világban. Erről nem tehet, ezt az évek hozták. Nem tévedés: minthogy a Hunniánál fölmerülnek bizonyos jogfolytonossági problémák, a BBS, a maga harmincegynéhány esztendejével a legrégibb, folyamatosan működő magyar filmstúdiónak tekinthető. Nagy élő öregek és legendás halottak képei néznének – nézhetnének le az alattuk nyüzsgőkre – még szerencse, hogy a filmcsináló intézmény leköltözött a Pasarétről a Bajcsy-Zsilinszky útra: itt mégis kevesebb a kísértet. Igazi fordított világ: miközben a mozgóképes népszórakoztatás szellemében naponta születnek újabb profit-orientált filmesmédiás-vállalkozások, fiatalos lendülettel, nemegyszer fiatalok közreműködésével, addig a rendszerváltást túlélő legpatinásabb intézmény éppen a polgár- és káder-pukkasztás ősi fellegvára, a BBS.
*
Ezzel együtt, csak a jelenből következtetve, mintha a Balázs Béla Stúdió sem engedhetné már meg magának, hogy arca legyen. Jobban jár, ha csak filmjei vannak. Mármint jó filmjei.
Meglehet, a dokumentumfilmesek a Stúdió egyszerű eltartottjai, hiszen legkevésbé ők szolgáltatnak fölismerhető BBS-karakterisztikumokat, a legfontosabb idei produkciók mégis az ő nevükhöz főződnek. Jeleniczki István Haláljogának csak annyi köze van a performance-felvételekkel, experimentális produkciókkal jellemezhető fősodorhoz (Sugár János, Révész László), hogy az életről-halálról gondolkodó orvosetikus szabatos monológjaiban maga is állít olyasmit, mint amit egy másik filmben a punkból posztmodernné átideologizált, deresedő halántékú festő-zenész. Hiszen valóban üvöltésre-sikoltásra ingerlő világ az, ahonnan csak rossz halállal lehet távozni. Az orvos persze nem sikoltoz, bár ma már az alternatív énekesnő is másképpen. Mégha minden ugyanaz is – csendesebb idők járnak.
A hír nyomában – Hartai András filmje ugyancsak fontos változásokat sejtet: túl vagyunk már a cinema direct hazai derivátumainak minden szélsőségén, túl a hatvanas évek végi militáns filmen, plurális filmen, túl a Budapesti Iskolán.
A film készítői, akik a Kurírújságíróit követve óhatatlanul állításokat tesznek a dokumentátori tisztességről, már nem vesztegetik az időt az etikai-esztétikai – amúgy gordiuszi – csomók bogozgatásával. Jól tudják, hogy ezt a feladatot, mely évtizedekig program-hirdető, manifesztum-gyártó művészek feladata volt, mostanában átvette a politika.
A hír nyomában idevonatkozó praktikus üzenete éppen az, hogy az újságíró és dokumentumfilmes csak annyira küzdjön saját manipuláló hatalma ellen, amennyire ezt elegánsan, a formális igazmondás görcsössége nélkül megteheti. Ha e szerint a szabály szerint jár el, akkor műve, sértve ugyan a BBS-hagyományokat, érdekes lesz azoknak, akik a dokumentumfilmmel nyújtható korlátozott látványosságokban kedvüket lelik. Érdekes lesz továbbá a paradoxonok barátainak, sőt, érdekes az érdekes hírek kedvelőinek is, akik olyan sokan vannak, hogy lám, magát a Kurírt is képesek eltartani – hát még a BBS-t.
A film ezt az esélyét (az egyszerű popularitás esélyét) persze csak akkor tudja érvényesíteni, ha a Magyar Televízió mentes lesz annyira saját manipulációs (antimanipulációs) görcseitől és gátlásaitól, hogy bemutasson egy olyan produkciót, mely éppen ezekhez a görcsökhöz és gátlásokhoz viszonyul tengerentúli nagyvonalúsággal: azaz csak annyira becsületes, hogy nézhető maradjon.
*
Messze vannak a hatvanas évek: a BBS-ben a dokumentumfilmes ma tiszteletreméltó útitárs, az experimentalista viszont arculatformáló – amíg van arculat. Akik valaha gettó-robbantók, és harcos betolakodók voltak – fe. Lugossy, Ef. Zámbó és barátaik – a Stúdión belül ma az igazi folytonosságot jelentik. Ők azok, akik a szín-pörgettyű tarkaságát adják, azt a tarkaságot, amit bármikor láthatunk szürkének is. Bármikor: például most.
Mintha túl rövid lenne az évtizednyi út a Jégkrémbalett-től a Neoszarvasbikán át az Ádám Éva & Joe-ig. Vagy inkább visszafelé. A lányok persze ma is szépek, amatőr, affektáló hangocskájuk ma is elidegenítő effektként értelmezendő. Ez a nyolcvanas évek-beli leánykoszorú szétszéledt ugyan (sokan választhatták a polgári biztonságot a millarepaverzió körüli kedvesen erotikus bohóckodás helyett) de lám, most is vannak hamvas húszévesek, és mit sem tudnak arról, hogy a férfiak mennyit öregedtek körülöttük: a művészek, az örökös stúdió-tagok, akiket (csak bele kell nézni a régi opuszokba) szemmel láthatóan nem kíméltek az alternatív élet testet-lelket próbáló mellékhatásai.
*
Mégis, a képzőművészeket meg kell becsülni: ha ők eltűnnek, eltűnik az utolsó stúdió-karakterisztikum is: készülhetnek majd jó filmek, vagy rossz filmek, a BBS-ről ugyanúgy nem szól majd több rituális-sajtójelentés, ahogy „Mi újság a Budapest Stúdióban?” címmel sem íródik rendszeres beszámoló. Azt mondtuk, ez voltaképpen a nagyobb tisztelet jele. Csakhogy sokan, akiknek ez igazán szívügye, mégsem tiszteletre vágynak, hanem az emlegetett műhely-levegőre. Akár olyan ideiglenesre is, ami három-négyévente változik, alapos szellőztetés után, ahogy a végzős rendező-nemzedékek egymást rugdossák ki a vezetésből. Talán megint zárni kellene a kaput. A magyar film jövője érdekében talán ismét vissza kellene térni a melegházi rendező-nevelés durván antiliberális gyakorlatához.
Persze ez kétségbeesett kísérlet volna. Méltó egy kétségbeejtő filmtörténeti pillanathoz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/05 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1144 |
