Filmvilág

Szürkületi zóna

Nem vénnek való filmek

Az öregek szerepköre, társadalmi helyzete a magyar film elmúlt hatvan évében is rengetegszer változott.

Aki a valaha azt mondta volna (ma már miről is mondaná ezt?), hogy az ő sok szereplőt mozgató keresztmetszet-filmjének hősei öregek, fiatalok, középkorúak vegyesen – mégpedig csakis az arányos társadalomrajz kedvéért – az bizony már a korai hatvanas években, efféle középfajú vígjátékok, szatírák divat-korszakában is hazudott volna. Jó filmeknek egy hősük van, még ha az néha rangrejtve mások közé keveredik is, de annak az egynek kora is meghatározó: a hős gyerekként, ifjúként, vagy öregként másképpen láttatja, másképpen lakja be az ábrázolt világot.

Nem kell bizonygatni, hogy a magyar film elmúlt hatvan esztendejében különböző korosztályok nem egyelő arányban kaptak esélyt ehhez.

A filmek fiatalokról szólnak, néha középkorúakról, gyerekről-gyereknek csak ritkán, de az ilyen ritka eset a „gyerekfilm” külön műfajával nyomatékosítva van. Ami viszont úgy ritka, hogy ritkaságához műfajt sem kap: az volna a film az öregekről, vagy film, öreg hősökkel. Nem méltányos persze ezért a mostoha bánásmódért csakis a magyar mozi-kultúrát kárhoztatni, az öregek (az utóbbi évek alig körvonalazódó ígéretesen érett-párti trendjeiről még korai nyilatkozni) a világfilmgyártásnak sem voltak kedvencei.

Ettől persze még igaz lehet, hogy a magyar film öregjeinek főszerep-esélye az átlagnál is alacsonyabb. Fiatal hősökre ugyanis nálunk a fiatal és vehemens ideológiának volt szükséges az ötvenes évek elején, aztán az életkora szerint fiatal, alteregó-kereső szerzői filmeseknek volt szüksége a hatvanas évektől, és – nagy ugrással – ma szükség van rájuk minden lehetséges okból. Ennél konkrétabban: ma fiatal-tematika szükségeltetik, mert a fiatal filmművészek továbbra is a maguk korosztályáról beszélnek, a kisszámú szórakoztató specialista fiatal multiplex-közönséget vesz célba, ami pedig ma az ideológiai követelményt helyettesíti – ez volna a producer-támogató piac reklámmal, szponzorokkal - fogyasztói univerzumuk közepében egyelőre állócsillagként tündököl a fiatalság, legalábbis itt, Kelet-Európában.

Paradoxonnak mondható, hogy igazi öreg-filmek, az elmúlt hatvan évre vetítve mégis csak az utóbbi a másfél évtizedben készültek. Ilyen volt Palásthy György Retúrja még a kilencvenes évek derekáról, egy másik Rohonyi Gábor Konyece egy bő évtizeddel később, az ezredforduló utáni első évtized végéről. Palásthy filmjében öreg hajléktalanok és családjuk elől menekülő vén, megvetett számkivetettek vonatoznak a semmibe ingyenjegyükkel, a Konyecben ugyanez autón történik, családi körben, gengszter-gesztusokkal, Bonnie és Clyde szerepjátékkal megerősítve. A lényeg, hogy „utazásra” épül ez is, az is, benne ugyanazzal az ellentmondással: mozgásban láttatni azokat, akiknek nincs már miért mozdulnia. Más megközelítésben, száguldásuk autón és vonaton bizonyítása annak, hogy ők is léteznek, ilyen furcsaságok eshetnek meg velük, pedig úgy tudtuk: nincsenek. Ezek a ritka, kortársinak minősülő öreg-tematikájú filmek tehát éppen arról szólnak, hogy miről nem szól ma biztosan a világ: hát az öregekről. E paradoxonból persze az is következik, hogy ezek a filmek is csupán egyféle minőségben tehetnek főhősükké öregeket: ők azok az embertársaink, akikben ez és csak ez az érdekes: az öregség maga. Öregnek lenni a mai Magyarországon nem lehet csak úgy, mellékesen. Még 1966-ban, amikor Mamcserov Frigyes megrendezte Az orvos halála című filmet, e filmben egy Páger Antal alakította öreg orvost láthattunk. Olyan orvos-hőst, akinek sok más fontos vonás mellett idős kora is meghatározó tulajdonsága volt. Ma, ha hasonló film születne, benne a figura fordítva épülne föl: öregemberről volna benne szó, akit – a finom árnyalatok kedvéért – úgy-ahogy az is jellemez, hogy valaha embereket gyógyított. Öreg-orvosból mára garantáltan orvos-öreg lenne, akinek apropóján jól kibontható az öregség-tematika, és benne a harcos – tehát jó szándékú, öreg-párti üzenet. Kétes dicsőség egy nemzedéknek ilyen jogon kapni főszerepet, eleve ritkán, de olyankor viszont úgy beborítva a hőst a maga életkorával, hogy más, mint úgysem lényeges, már ki sem látszik alóla.

Itt tartunk most. Jobb volt (az öregség-képviselet keveseket érdeklő szempontja szerint) régebben. Jobb volt például a mellékesen idős mellékszereplők idejében.

A marxi gyökerű meghatározás stílusosan rögtön az efféle epizódfiguráknak abba a dömping-korszakába repít, amikor amúgy is minden filmalak valamilyen tételt igazolt. Az ötvenes évek mozi-darabjaiban egy-egy rokonszenves öregembernek például elég volt ráirányítani félévszázadnyi osztályharcban finomodott ösztönét gyanús helyzetekre és alakokra, és máris adott jó, bár egyszerű tanácsot munkaverseny-ügyben, máris ráérzett az ólálkodó diverzánsra a szabotázsfilmekben, még ha nem is adott hozzá eszmeileg megalapozott magyarázatot. Az ösztönös-naiv öreg jó irányba küldött jelzéseit azután mindig tudatos fiatal párttitkár vagy ÁVH-s nyomozó erősítette meg, a Teljes gőzzel szabotázs-opuszától a Kiskrajcár munkaverseny-történetéig, csakhogy világos legyen, meddig segítenek a jó osztálygyökerek, amit az öregek birtokolnak, és miben segít az ideológiai iskolázottság, amit viszont mindig életkor szerinti fiatalok tettek hozzá a Jó Oldal erény-gyűjteményéhez. Azt hinnénk, e jó oldalon munkálkodó ösztönös-naiv öregember csak munkás vagy paraszt lehetett, pedig dehogy: a kor filmjei az öreg értelmiségit is szerették a bölcs, de eszmeileg képzetlen állapotban mutatni. Ennek nagyszerű, és színészileg is szépen megoldott példája a Nyugati övezet szórakozott professzora, Somlay Artúr alakításában, aki minden magasabb képzettsége ellenére hagyja magát csapdába csalni imperialista ügynökök által Berlin nyugati zónájában, és nem mint tudós öreget, de mint becsapott gyereket kell visszarabolni tudatos-marxista őrzőinek. Ezek a fiatalok felnőttek, és paradox módon munkáskáderként is ők az igazi értelmiségiek, hiszen képesek reflektálni a problémákra.

Az öreg, aki két szóval mondja meg a tutit, de nem gyárt hozzá elméletet, a Kádár-korszak filmjeiben már nem igazán találja a helyét. Aki csupán ösztönösen próbálkozik, az az új, fiatalos hatvanas években már inkább buta tévelygő és csak ritkán szófukar bölcs. Aki öreg, ráadásul gyakorta a régivel tart, akár földosztás elől menő szegényparaszt Fábry Húsz órájából, akár jasszromantikába kapaszkodó vénülő lumpen, mint a Villa Negra tulajdonosa, a Keleti Márton rendezte Hattyúdalból. A jó oldal matulabácsijaira egyre kevésbé van igény: mivel az ő dolgát is elvégzik a fiatalok. Hiszen egy ifjú rendező divatos ifjú alteregó-hőse ezekben az években beszédesen szófukar is tud lenni, kelet-európai hobóként, de lehet fecsegősen ön-reflexív is: ahogy az 68-as vitatkozó-lázadókhoz illik. Az előbbinek felel meg Gábor Pál 1972-es filmje, az Utazás Jakabbal, az utóbbira pedig több klasszikus példa kínálkoznak: Magyar Dezső Agitátorokjától Jancsó Fényes szelekjéig.

Ha mégis fölbukkan, a csendes és öreges bölcsesség pillanatokra testesül meg, és mindig csak azért, hogy fiatal hősnek ekkor és ettől támadjanak – saját jogán – bölcs gondolatai. Ilyen egy-egy férfi- vagy nőalak Gaál István Sodrásbanjában, Legátójában, ilyen Herskó Szevasz Verájában. Egy fontos kivétel azért akad: Jancsó Oldás és kötésének öregemberei. Szófukar, gondolatot-döntést katalizáló szerepben ott az öreg sebészprofesszor, viszont a hős gazdálkodó apja úgy bölcs, hogy szavai is vannak hozzá: ő az egyetlen öreg egy hosszú filmkorszakból, akinek az a dolga, hogy szófukar fiatalhoz – saját fiához képest – legyen beszédes, hogy éppen neki, az öregnek legyen tételmegfogalmazó képessége.

És mégsem ez jelenti öregábrázolás szempontjából a hatvanas-hetvenes években az újdonságot. Az igazi nóvumot filmben-irodalomban az öregség hirtelen relativizálódása hozza. Lehet mondani, éppen ezért ez az egyetlen időszak, melyben a magyar film viszonylagos fontosságot tulajdonít az öregeknek, merthogy nem valóságos öregséget ért állapotukon. Egyrészt idős az, akit a hatvanas évek harcos, öntudatos fiataljai eképpen határoznak meg, mint mondjuk Bacsó Péter Nyár a hegyenjében a volt fogolytábor-parancsnokot és a tábor foglyát, egy virtigli szektás- és egy leendő (a fogalmat alaposan megelőző) reform-kommunistát. Másrészt e két figura is azért idős, mert emlékeik vannak. Ha viszont az ifjúságukra emlékeznek – merthogy filmbéli történetük maga az emlékezés – akkor nyilván nem lehetnek most is ifjak, akkor pedig nyilván öregek. Ez a különös logika persze csak ezekben az években, a generációs szakadék hirtelen megnyílásának félévtizedében érvényes, amikor – ebben és más filmekben is szigorú ifjoncok tekintetével volt szokás filmben is vizslatni az emlékeikkel viaskodó, botlásaikkal elszámolni nem tudó középkorúakat, akik ettől a tekintettől valahogy éveik számától függetlenül válnak öreggé. A középkorú hős öregítése egyébként véghezmehet a gitáros-hosszúhajúak katalizáló rákérdezései nélkül is: voltaképpen elegendő, ahogy a figura múltja kísért, amikor éppen csak deresedő halántékú káderek a „Fényes szelek” emlékforgácsaival matatnak. Ilyen film Fejér Tamás Próféta voltál szívemje, Szász Péter hosszú című opusza, a Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét? – benne egy csapat hajnali részegségében múltidézésbe bonyolódott figurával, akik mind öregek, ha egyszer voltak fiatalok.

Hazai pályán ritka filmszerep az ilyen, és igazán csak a nyolcvanas évekre érik be. Itt éppen fordított a helyzet, mint a fiatalok által szép vagy bűnös emlékeikkel szembesített kvázi-öregek esetében. Ezekben a filmekben éppen hogy öreg leckézteti a fiatalt, vagy már azt sem, csupán legyint a korcs nemzedékre sokatmondóan, akár szó szerint, akár más, legyintés-értékű szavakkal, gesztusokkal.

Hogy ilyen öregek megszülethessenek, nyilván drámaian meg kellett csappani a világban a nagy és kis generációkkal kapcsolatos illúzióknak, és az is kellett hozzá, hogy a rendező egyszer csak maga is távolságot, netán egyenesen ellenszenvet érezzen saját dédelgetett alteregó-világa iránt. A magyar filmtörténet legbüszkébb öregjeiről van szó: öregekről, akiknek öregsége megszolgált jutalom és dicsőség. Benne van természetesen ugyanaz a bölcsesség is, amit már a szófukar szakik birtokoltak mindenféle termelési darabokban, az ötvenes évek munkaverseny-vígjátékaitól a hatvanas évek Fejes Endre adaptációkig, de ennél itt már többről van szó: az öreg ösztönös tudását nem egészíti ki a fiatalok másféle

okossága, merthogy a hangsúly egyszerűen a tudáskülönbségen van. Az öreg tud valamit, a fiatal nem tudja, ami szégyen rá nézve, sőt, akár több későn jövő nemzedékre együtt. András Ferenc Veri az ördög a feleségét című kitűnő, de ritkán látható groteszkjében az öreg mozdonyvezető nagyapóról még csupán éreznünk lehet, hogy erkölcsileg fölötte áll a hozzá képest fiataloknak, akik a történet szerint egymással szót nem értő kisvilágokba zárkózva nyüzsögnek egy véget nem érő falusi trakta asztalánál. A rendező egy későbbi filmjében már nem kell érzésekre hagyatkoznia nézőnek: a Nagy Generáció nagyapa-figurája úgy bölcs, hogy beszélni is tud: ki tudja mondani, hogy nem bízik sem fiában sem unokájában, és eszerint is cselekszik. András Ferenc saját szándékát és érdemeit nem vitatva, nem mellékesen ez Bereményi Géza sajátos, figurateremtő kézjegye is, aki akár forgatókönyvíróként e két filmben, akár rendezőként rendre elhelyezett egy-egy ilyen másképpen bölcs öreget, akiben nem a fiatalt-kiegészítő, hanem a fiatalt-megszégyenítő képességet kellett tisztelni. Saját első filmjében is ott a világot és korcs időket megvető öreg, a Tanítványok végén, de ahol ez a megvetés történetépítő erővé válik, azt természetesen az Eldorádó. Erre a filmre is érvényes, hogy a nézőnek öregként kell elfogadni az amúgy középkorú hőst. Csak éppen a cél éppen fordított, mint korábban. Míg a fiatalok által elszámoltatott káder a hatvanas évek végi darabokban a „bűntudat-dramaturgia” következtében látszik idősebbnek valódi életkoránál, itt ellenkezőleg, a „méltóság-dramaturgia” dolgozik hasonlóképpen. Háború utáni koalíciós ó-időkbe röpít a történet: fiatalnak lenni itt nem nagy dicsőség, bezzeg öregnek! A fiatal igazodik az öreghez, mert az öregség, akár tiszteletbeli is, legalábbis a Bereményi követte történelmi idill kezdetén, még érték. Akit vele egykorúak is „Sanyi bácsinak” hívnak, mint a film hősét, azt tehát ezzel – vagyis öregséggel - tisztelik meg. Csakhogy, a korábbi Bereményi-öregekhez hasonlóan ez a fajta öreg nem tiszteli őket vissza. Sanyi bácsinak –azaz Monori úrnak – van alkalma véleményt mondani a változó korról, arról is, ami még csak a film meséje után következik, és benne több nemzedékről – vejéről, lányáról, de kedvenc unokájáról is. Érzi: abban a korban nincs és nem lesz érték. Nem csupán aranya, de sajátszerű öregségének értéke is veszne, ha megérné azt a napot.

Talán a vakbelével szenvedő, forradalmi apokalipszisben, aranytégláit szorongató Sanyi bácsi útja a halálba a Retúr és a Konyec öregjeinek útját jelöli ki. Sanyi bácsi utolsó életjelzése szerint már nem érti a világot, nem tudja kedve szerint működtetni, ahogy régen. Ahogy a mindenható varázslót, és a semmire sem ható béna koldust is a fehér szakáll teszi hasonlatossá, az öregségében győztesek válnak a rendszerváltás után a legbiztosabban öregségükben vesztesekké. Az Eldorádó sokrétegű film, sok mindenről szól, de többek között ennek a folyamatnak előképe is. És még azt is megmutatja, amit a legyőzött öregek ilyenkor tehetnének, bár a valóságban ritkán tesznek, de mint tett – akárcsak az Eldorádó hős lovát agyonverő őrült gesztusa – legalább filmre kívánkozik. Ez volna a vének lázadása. A lehető legtágabb értelemben.

E lázadásról szóló filmek sora talán bizony a Konyec elaggott bűnözőivel végződik, de nem velük kezdődik. Az ősforrás pusztán annak a dacnak mozgóképes megjelenítése, amit az öregember egy vele ellenséges, esetleg csak közönyös, esetleg őt manipuláló, megváltozott világ ellen érez. És az ősműfaj e dac történetbe-foglalásához egyáltalán nem a Konyec keserű drámája, hanem a könnyed vígjáték: mondjuk Mamcserov Frigyes rendezése, a Mici néni két élete, 1962-ből. Az öreg színésznőnek elege lesz az öregségéből, és abból hogy idejekorán kapja meg a jelet, ami ma mindenki homlokára fölrajzolódik egy kor után: ő csak öreg, hiába volt korábban nő és színésznő. Az öreg színésznő tehát lázad, ahogy a Retúr vagy a Konyec hősei: eltűnik, utazik, konkrétan ő is autóba ül, csak éppen oldalán gáláns ősz halántékú vőlegénnyel vígjátéki házasságba és nem halálba furikázik. Mici nénit később, két évtizeden keresztül dacos, világból képletesen vagy valóságosan kivonuló öreg hölgyek követik: csupa levendulaillatú lázadó, Elek Judit filmjének, a Sziget a szárazföldön-nek, Sándor Pál filmjének, a Sárika, drágámnak, Makk Károly filmjének, a Macskajátéknak köznapi bezártságukból belső utazásokra, kirándulásokra induló hősnői. Nem nehéz észrevenni, hogy a Mici néni két élete után – még bőven a Kádár-kor puhadiktatúrás évein belül – ezeknek a kor- és skatulya (korskatulya?) ellen lázadó öreghölgyeknek történetei egyre borúsabbak, a vígjátékból így lesz melodráma, azután örkényi groteszk, de azért a gyilkos indulat az öreg-tematikájú filmekben majd csak a Rendszerváltás után jelenik meg. Nincs ezen mit csodálkozni: vígjátéki lázadáshoz elég a lebecsült vitalitás poénja, melodrámához elég a múlandóság elleni poétikus, de hiábavaló harc epizódjainak filmi megmutatása, a düh viszont csak ott válik forgatókönyv-szempontból hitelessé, ahol már igazi szegénység és igazi megaláztatás van. A vének innentől kezdve élesben lázadnak. A cél azonban ugyanaz, mint régen: az öregek nem akarnak csak öregek lenni, azaz fizikai pusztulásra váró senkik.

A Konyecben ennél is konkrétabban: csak azért is, legyen még történetük.

Mert az öregeknek ma nálunk nincs története, és ha lázadnak, olyankor éppen ebbe nem nyugszanak bele. És persze éppen attól bukik el lázadásuk, hogy hiába lesz történetük. Merthogy az ő történetük, akárhány csavar is kerül bele, végül mégiscsak az öregségről szól.

Még egy utolsó kései „lázadó-öregség” mozidarab: Sándor Pál filmje, a Noé bárkája, 2007-ből. A Garas Dezső alakította öreg nyugdíjas, televíziós nagypapa-vetélkedőre nevez be, pedig undorodik az ötlettől, és benne magától is. De neki is leesik, hogy emberi történetbe már csak ebben a minőségbe kerülhet: nagyapó, aki vetélkedik. Márpedig akarja a történetet, mert akarja még az életet. Kállay Ferenc alakította barátja a film végén Harley-Davidson motoron indul, talán bizony a Mennyországba. Ő is megkapja történetét: menekülés, és egyben road-movie kezdemény: érdekes mese, csak éppen ma már igazán csakis az elmúlás kontrasztjában érdekes. Fehér haj, esetleg bajusz-szakáll és krómnikkel kipufogócső lassan összetartoznak: együtt keltenek szánalmat.

Összegezve: ha magyar rendezőnek, hát Sándor Pálnak van érzéke a kortalan játékossághoz, és még neki sem sikerül öreg színészeit kimenteni az öregségről szóló történetekből.

Persze nem Sándor Pál a hibás. Az öregek történetei nálunk teljességgel hitelesen szólnak csakis az öregségről, elmúlással a fináléban. Kállai Ferenc nem él már, Garas Dezső sem él.

Ahol az öregember hétköznapi természetességgel vezet drága sportkocsit, szupermotort, ott ebből nem faragható olyan filmepizód, mely máris arról az emberről szól, aki hiába játszik a gépesített élettel, attól még nem él örökké.

Ahol az öregemberek hétköznapi természetességgel járnak kézen fogva, ott ebből legalább kis eséllyel lehet romantikus vígjáték is, és ha inkább mégis melodráma, ott biztosan egy fölbukkanó harmadik erősíti meg a műfaji kereteket, és nem az, hogy az álompár egy tagja hirtelen szívrohamot kap.

És persze, ahol az öregember hétköznapi természetességgel fizeti a számláit, ebből – ennek hiányából – sem kerekíthető emblematikus öregség-történet.

Igaz, ez úgy is változhat, hogy az öregemberek lassan belesimulnak a magyar valóság életkor-független nyomorúságába. Vagyis ha a számlákat fizetni egyszer majd senki sem tudja, a mostani évtized Konyecének öregember-meséje is más értelmet nyer. A mindenáron geronto-témában utazó filmcsináló számára ez sem baj: miért ne lehetnének az öregek egy amúgy egyelőre még vegyes korú ország metafora-hősei? Az ilyen megoldás nem teljesen ismeretlen: az ötvenes évek csillogó szemű szimbólum-ifjainak volt hasonló küldetése a korabeli filmekben.

Hatvan év eltelt, most a véneken a sor. A „nem vénnek való vidék” nekik való lesz.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 10-13. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11437