Tóth Luca
Az Om Shanti Om nem csak a legnépszerűbb indiai filmek egyike, de varázskulcs is Bollywood egzotikus filmnyelvéhez.
Az indiai filmipar az elmúlt évtizedben
gőzerővel dolgozott azon, hogy Bollywood szép lassan beépüljön a globális
köztudatba. Épp ezért nem is meglepő, hogy a nyugati filmgyártás is növekvő
érdeklődéssel tekint India felé. Az olyan filmekből, mint a Moulin Rouge! vagy a Gettómilliomos, melyek tudatosan
merítettek Bollywood filmes eszköztárából, jól leszűrhető, hogy a nyugati
filmművészet hogyan látja Bollywoodot. A 2007-es Om Shanti Om ezeknek a filmeknek az indiai párja, erősen
önreflektív film, mely bemutatja, hogy Bollywood hogyan látja önmagát. Az
indiai filmek megszokott közönségét és a nyugati nézőket egyszerre megcélzó
film India Ének az esőbenje,
Bollywood vallomása saját magáról.
A film a bollywoodi filmgyár
aranykorában, a hetvenes években kezdődik. A főhős, Om (akit a filmet
finanszírozó szupersztár, Shahrukh Khan játszik) lelkes statiszta, aki sikerről
és csillogásról álmodozik, valamint a gyönyörű és elérhetetlen díváról,
Shantiról (Deepika Padukone). Bár egy kisebb mértékű deus ex machinának
köszönhetően Shanti felfigyel a fiúra, de a velejéig romlott producer (Arjun
Rampal) ügyködésének és a váratlan melodrámai fordulatoknak köszönhetően ez a
szerelem beteljesületlen marad, Om pedig életét veszti. Ezután reinkarnálódik,
hogy a kortárs filmes környezetben körülrajongott szupersztárként térjen
vissza, és előző élete emlékeit fokozatosan visszanyerve járjon a dolgok
végére.
E rövid összefoglalóból
ki is tűnik, hogy hiába vesznek át a kortárs bollywoodi filmek egyre többet és
többet a nyugati műfajfilmek eszköztárából, az Om Shanti Omot nem igen lehetne összekeverni egy hollywoodi
alkotással. A film tipikus indiai szuperprodukcióként nem spórol a bollywoodi
sajátosságokkal: rutinosan vonultatja fel az indiai filmek jellegzetes
eszközeit, a szemkápráztató látványvilágtól a szokásos történetelemeken át a
tipikus zenés-táncos musicalbetétekig. Ugyanakkor az Om Shanti Omot az teszi a bollywoodi filmek között egyedivé, hogy a
klasszikus indiai paneleket sajátos kettősséggel kezeli: nagy tisztelettel és
hűséggel alkalmazza őket, ugyanakkor felül is írja, kritizálja, sőt parodizálja
is azokat. Az ezredforduló utáni bollywoodi filmek számára az jelenti az egyik
legnagyobb kihívást, hogy a bevételeik jelentős részét biztosító falusi
közönségük mellett meg kell felelniük a városi multiplexek nézői, a kivándorolt
indiaiak és a külföldi (elsősorban amerikai és európai) nézők elvárásainak is.
A rekordmennyiségű kópiaszámmal bemutatott Om
Shanti Om ezzel a sajátos kettős hangvétellel eleget tesz ennek, hiszen az
indiai kisfaluk hagyományos bollywoodi alkotásra vágyó nézői pont úgy tudják
élvezni a filmet, mint a bollywoodi „túlzásokat” fenntartásokkal kezelő nyugati
nézők. Részben ez magyarázza a film kitüntetett pozícióját: bár mostanában nem
könnyű megmondani, mi a nézettségi csúcs Bollywood esetében (az átalakuló
filmgyártási struktúra miatt minden évben megdőlnek a korábbi rekordok), az Om Shanti Om kiugró sikere még ezzel
együtt is egyértelmű.
Ez a fajta kettősség
legerősebben a film műfajiságában érhető tetten. Bár sok más bollywoodi
sikerfilmhez hasonlóan az Om Shanti Om
maszáláfilm (azaz sok különböző műfaj jellegzetes jegyeit viseli magán), mégis
többé-kevésbé besorolható egy konkrét műfajba is. A hetvenes években – amikor
amúgy maga a maszáláforma is aranykorát élte – nagy népszerűségnek örvendtek
Bollywoodban a reinkarnációs bosszúdrámák, melyeknek történetfelépítése és
motívumai annyira állandóak, hogy ezek a filmek még nyugati szempontból is egy
sajátos műfaj képviselőinek tekinthetők. Az Om
Shanti Om egészére jellemző az a játék, hogy hűségesen követi ugyan a
reinkarnációs bosszúdrámák klasszikus mintáját, de felül is írja azt: felhasználja
a mitológiai alapokra épülő, jól működő történetsémát, de közben vizuálisan
modernizálja és megpróbálja a feltűnően valószerűtlen elemeket hihetőbbé tenni.
Így, amikor egy motívum már idejétmúltnak, hiteltelennek kezd látszani, az
alkotó valamilyen kiszólással vagy poénnal kikacsint a nézőre. A jól eltalált
hangvétellel az Om Shanti Om trendet
teremtett: amellett, hogy modernizálta a reinkarnációs bosszúdráma műfaját,
megújította magát a klasszikus maszáláformát is.
A kikacsintások nem
korlátozódnak az elöregedett műfajsablonok feloldására, hanem a film egészére
jellemzőek. Az indiai kultúra egyik sajátossága, hogy a mozi a mai napig
annyira alapvető szerepet tölt be az emberek életében, hogy mindenki kívülről
fújja a nagy klasszikusok jeleneteit, dialógusait, dalait. Ennek a sajátos
filmkultúrának köszönhető, hogy a bollywoodi filmeknek szerves részét képezik
az állandó utalások korábbi filmekre, apró – akárcsak pár szavas – idézetek,
melyek az indiai néző számára még szórakoztatóbbá teszik a mozizást. Az Om Shanti Omban minden korábbinál több
az ilyen utalgatás, a film bizonyos részei olyan töményen szólnak magáról
Bollywoodról, hogy az akár nyugati típusú paródiafilmnek is elmenne. De ezeknél
még többről is szó van: a filmes önreflexió hihetetlenül sok formában és sok
szinten jelenik meg a filmben, a Bollywood apropóján felmerülő egyszerű
utalásoktól és vicces cameóktól egészen az elbeszélést megtörő
határátlépésekig. Az Om Shanti Om megjelenésekor a
Bollywooddal foglalkozó fórumokon szabályosan sportot csináltak abból, hogy ki
vesz észre a filmben több „húsvéti tojást” (azaz elrejtett kis utalást vagy épp
pár másodperces szerepekben feltűnő sztárokat). A film hetvenes években
játszódó része tobzódik a nosztalgiázó poénokban: a fiktív történetben az időszak
valós nagy filmjei és sztárjai közül rengeteg kerül elő egy-egy kis vizuális
vagy verbális fricska – vagy épp főhajtás – erejéig. De a jelenben játszódó
rész is bővelkedik efféle gesztusokban, itt elsősorban a nyúlfarknyi
szerepekben saját magukat alakító bollywoodi sztárok gondoskodnak a filmet
nagyítóval néző „tojásvadászok” szórakoztatásáról. (A film egy része a
legnevesebb indiai filmes díj, a Filmfare díjkiosztó ünnepségén és az azt
követő partin játszódik: a film csak ezen részletében ötven híresség jelenik
meg – ami a még hollywoodinál is sokkal erősebben sztárközpontú Bollywood
esetében is egészen rendkívüli.) Ezek az egyszerű utalások maguktól adódnak a
filmes közeg apropóján, ami viszont nagyon érdekes, hogy az Om Shanti Om ezeken túl egyfajta
idegenvezetői attitűdöt is tanúsít. A film megjeleníti a bollywoodi filmipar
olyan sajátos elemeit, mint például a mahúratot
(azaz a filmek – szó szerint – rituális bejelentő eseményét) vagy a
filmmarketingben kitüntetett szerepet játszó zenei bemutatót (music launch), és ezeket az indiai
kultúrával ismerkedő néző számára körültekintően el is magyarázza. Így ebből a
szempontból is megfigyelhető a kettősség, ahogy a bollywoodi filmgyár
sajátosságai egyszerre jelennek meg a filmben érdekességként az azt nem ismerő
nyugati nézők számára, valamint humorforrásként és kikacsintás-katalógusként a
Bollywood működését jól ismerő indiai nézőket megcélozva.
A szóbeli reflexiók
mellett a filmben sok csak vizuálisan megjelenő utalás is található. A film
egyik daljelenete például egy az egyben Az
operaház fantomját, egy másik pedig pont az Ének az esőbent idézi – kosztümök, díszlet, koreográfia, de még
bizonyos jellegzetes kameraállások terén is. De bollywoodi filmek, filmtípusok
és jellegzetes (legyünk őszinték: sablonos) jelenetek is megjelennek hasonló
képi utalások formájában. Mindezek mellett pedig a vizuális reflexió egy
sajátos és komplex változatának tekinthető az is, ahogy a hetvenes évek
bollywoodi filmjeinek stílusa aprólékosan kidolgozva jelenik meg az ebben a
korban játszódó részekben, megteremtve a sajátos retró-Bollywood hangulatot. (A részletesen kidolgozott képi világ a
film egyik nagy erőssége, ami nagyrészt Farah Khan rendezőnőnek köszönhető, aki
eredetileg koreográfus volt, így közel áll hozzá a
vizuális kifejezés.) Az Om Shanti Om
filmnyelvileg ezeknél összetettebb önreflektív gesztusokat is tartalmaz:
amellett, hogy minden alkalmat megragad, hogy Bollywoodról és önnön
bollywoodiságáról beszélhessen, utal magára a film médiumára, gyakran
találkozunk a filmtextust megtörő kiszólások, amelyek emlékeztetik a befogadót
arra, hogy ő most egy filmet néz – sőt, metaforikusan a film második részének
legfontosabb történeteleme, a hasonmás-alkotás is értelmezhető a film
mesterséges mivoltának szimbólumaként.
Az Om Shanti Om tehát tudatosan igyekszik minden szinten és minden
formában megfogalmazni, hogy mi Bollywood és milyen is egy bollywoodi film – a
filmipar sajátosságainak elmagyarázásától, a klasszikus stiláris elemek
felvonultatásán át, a maszáláforma hibátlan kivitelezéséig. A filmet kiemeli a
kortárs indiai filmek közül, hogy mindezt úgy teszi, hogy meg tudjon szólítani
vele minden közönséget. Miközben mind formáját, mind történetét tekintve az
indiai nézők által kedvelt legklasszikusabb bollywoodi filmes konvenciókat
követi, elszántan próbálja megmagyarázni (vagy épp elviccelni) műfaji
szabályait a nyugati zsánerfilmekhez szokott közönségnek is. Az Om Shanti Om úgy marad meg egyszerű
szórakoztató tömegfilmnek, hogy közben Bollywood a globális filmművészetnek
címzett ars poeticája lesz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11435 |
