Huber Zoltán
Az Állami Áruház duplafenekű vígjáték volt, úgy fényezik benne a Rákosi-rendszert, meg a munkaversenyt, hogy közben kiröhögik.
Gertler Viktor 1952-es rendezése igen különleges, a magyar mozgókép történetében szinte egyedülálló alkotás. Az Állami Áruház a Rákosi-korszak emblematikus mozija, a szovjet mintát követő, szigorú állami felügyelet alatt működő hazai filmipar legnagyobb közönségsikere. A ma már legendás szocoperett állatorvosi lóként szemlélteti az ötvenes évek filmgyártását, felmutatva azt a tragikus alkotói helyzetet, melybe a művészeket kényszerítette az elnyomó hatalom. Kordokumentum-szerepe mellett a műben egy figyelemreméltó, sajátos kettősség érhető tetten. A könnyed bohózat keretei között a patikamérlegen adagolt politikai üzenetek komolytalanná válnak, ez pedig – a fülbemászó melódiák mellett – magyarázatot ad arra, miért imádta a korabeli közönség ezt az első pillantásra butának és átlátszónak tűnő agit-prop mozit. Az Állami Áruház egyszerre nézhető egy szörnyű kor borzongató mementójaként és a diktatúrák örök érvényű, leheletfinom karikatúrájaként is. A filmet mind a mai napig vibráló ellentmondások feszítik, hiszen minden idők egyik legnagyobb magyar kasszasikere, a Rákosi-éra legbarátságosabb alkotása és az örök nosztalgia-kedvenc az ideológiai önkényuralom fájdalmas és elrettentő, de ironikus és groteszk celluloid-szobra is egyben.
Agitka
Az
1948 után kiépülő kommunista diktatúra a sztálinista, szovjet mintára átszervezett
filmgyártást az aktuálisan kitűzött politikai, gazdasági és társadalmi célok
népszerűsítésére kívánta felhasználni, illetve a mozin keresztül a
megvalósítandó célok eléréséhez vezető utat és az ehhez tartozó példákat,
magatartásnormákat felvillantani. A való élet, a hétköznapi emberi problémák
megjelenítése az ötvenes évek elején teljes mértékben kikerült a vászonra
vihető témák közül, míg a vásznon ábrázolható történetek és figurák kizárólag a
vezetés aktuális iránymutatásaitól, az éppen fontossá váló politikai
törekvésektől függtek. A korszak filmalkotásain keresztül a Párt ideológiai
céljaiba, az általa ideálisnak tekintett világba pillanthatunk, ám ezen
keresztül (a sorok között) az uralkodó korszellemet is elcsíphetjük.
A
sémáknak megfelelően az Állami Áruház
is egy akkoriban aktuális probléma, a feketézés köré szerveződik, és megtörtént
eseményeket vesz alapul. A diktatúra első évében az ötvenforintos bankjegyek
későbbi bevezetésének hírére az Amerika Hangja és a Szabad Európa a
százforintosok bevonásával riogatta a megtakarítását féltő lakosságot, miután
vásárlási láz tört ki, és az emberek valóban felhalmoztak mindenféle kacatot,
hogy a haszontalannak vélt bankóktól gyorsan megszabaduljanak. Ez az esemény
természetesen csak a film gerincét jelenti, a végletekig csiszolt forgatókönyv
erre az alaptémára a korszak összes ideológiai elemét felaggatja, és a
munkaversenytől kezdve az önkéntes kultúrkörön át egészen a feketéző régi
arisztokrácia kifigurázásáig számtalan elemet felvonultat. Mivel a film karaktereinek
és az őket összefűző viszonyoknak egy szigorúan meghatározott, a Párt által
elérni kívánt társadalomképet modellező struktúra- és értékrendszer mentén
kellett elhelyezkednie, az előírt sémáktól még a legcsekélyebb mértékben sem
lehetett eltérni. A film helyszíne, az áruház az ideális (álom)ország
kicsinyített másaként szolgál, az ott dolgozó kollektíva pedig az ideális
társadalmat szimbolizálja.
A
csúcson maga a Párt található, és pontosan úgy jelenik meg, mint egy jóságos
szülő-figura. Minden esetben ő mondja ki a végső döntéseket, de amikor csak
lehet, a háttérbe húzódik, és közvetlenül csak akkor avatkozik be, ha büntetni
vagy jutalmazni kell. Ez a személytelen felsőbb hatalom a film során szinte végig
láthatatlanságba burkolózik, a háttérben mégis folyamatosan jelen van. Ő küldi
el Kocsis kartársat a pártiskolába, ő hívatja be és nevezi ki igazgatónak
(mindig azt halljuk: „ott fenn, a Minisztériumban”). Hőseink a Pártban bízva,
rá hagyatkozva nyerik meg az alvilággal szembeni harcot: a fináléban az
áruszállító teherautók a semmiből jelennek meg, nem tudjuk, ki küldte őket. A
film záró jelenetében a minisztériumi asszony (akinek nincs se neve, se rangja,
és semmit sem tudunk róla azon kívül, hogy végtelenül bölcs) mosolygós
anyukaként osztja ki a jutalmakat. Az emelkedett ünnepséget mégis Rákosi elvtárs
középre helyezett szobra szentesíti, illetve két oldalról Lenin és Sztálin óvó
tekintete is elismeréssel adózik a hősöknek. A Párt láthatóan tudja, hogyan
kell bánni a „gyermekeivel”. Hagyja, hadd tanuljanak a saját hibáikból, de ha
kell, a vezetés a hónuk alá nyúl és segíti a dolgozókat a „felnőtté válás”
rögös útján.
A
gondviselő Párt alatt közvetlenül a „gyerekek”, azaz maguk az áruházi dolgozók
helyezkednek el. A hatalom, mint minden jó szülő, egyformán szereti őket, az
áruházban ezért nincs valódi vezető. Bár névleg Kocsis kartárs az igazgató, és
néha utasításokat is osztogat, mégsem különül el élesen a többiektől. Egykori
beosztottként ugyanúgy részt vesz a mindennapi életben, mint tette egyszerű
eladóként, és kitüntetett személlyé egyedül azért válhat, mert ő érti a
legpontosabban a Párt szándékait és céljait. Pontosan olyan, mint a kijelölt
hetes vagy az osztályelnök az iskolában: mivel jól tanult és megbízható,
segíthet a tanárnak rendet tartani.
A
dolgozókat a forgatókönyv szigorúan horizontálisan ábrázolja, a kollektíva egy
közös célért hajtó, egységes közösségként jelenik meg. A megismert figurák
élete csak és kizárólag a munkahely körül forog, hisz a szerelmek, a barátságok
is itt szövődnek, de a dolgozók a kevéske szabadidejüket is ebben a miliőben
töltik el, akár a híres dunaparti csónakházban, akár az önkéntes kultúrkörben,
akár vasárnapi kiránduláson vannak. Csak és kizárólag a szerelmes randevúk
idejére maradhatnak kettesben a szereplők, és a teljes játékidő alatt csak
háromszor láthatjuk őket privát (tehát a munkán és kollégákon kívüli)
közegükben – ám még ezek az alkalmak is szorosan kapcsolódnak az áruház
életéhez. Kocsist akkor találjuk az otthonában, amikor közli büszke édesanyjával
a kinevezése hírét, illetve az öreg könyvelőt is egy ilyen intim pillanatban
mutatja a film, hiszen a szakmai sikerei után unokájának énekel a szép új jövőről.
A legtávolabb így abban a jelenetben kerülünk a munkától, amikor a hősnő,
Ilonka randevúra készül (a saját főnökével).
A
szereplőket kizárólag a teljesítmény értéke mentén jellemzi és mozgatja a
forgatókönyv, az áruházban ugyanis állandósult munkaverseny van, azaz mindenkit
ez foglalkoztat, ez a dráma forrása, itt különülnek el a jó és a rossz karakterek.
Nem meglepő módon egyedül Kocsis kartárs ismeri fel a verseny valódi értelmét, az
újítás szükségességét (mennyiség versus minőség). Ő lesz a legnagyobb hős, az
egyenlőbb az egyenlők között, mert nemcsak szó szerint követi, de érzi is a
Párt által kitűzött célok valódi szellemiségét. A hatalom által elvárt értékek
még a szerelmet is átszövik. Ilonka nem érti meg a Kocsis által közvetített
eszmeiség valódi mélységeit, ellenszegül a férfi utasításának, de végül belátja
a szörnyű tévedéseit, azaz ideológiailag fejlődőképesnek bizonyul, így elnyerheti
Kocsis kartárs szerelmét. A filmben megjelenő másik szerelmi szál is hasonlóan
bonyolódik. Boriska azért választja a két különc figura közül a nagyszájú
Dánielt, mert ő illeszkedik jobban az elvárt értékrendszerhez (amiért a
szerelem mellett kiemelt pénzjutalom is jár).
A
betagozódás, a belesimulás kulcsfogalom, hiszen a szórakoztatás mellett
(illetve azt kihasználva) maga a film is azért jött létre, hogy az ideológusok
átalakítsák, az elvárt normáknak megfelelően formálják az embereket. A filmben
ábrázolt karakterek és a szereplők bizonyos értelemben ennek a
transzformációnak a különböző fokozatait személyesítik meg, hőseink ugyanis
folyamatosan fejlődnek. Van, aki már szinte tökéletes (Kocsis) vagy csak kisebb
eltévelyedéseit kell helyre tennie (Ilonka). Néhány dolgozót segíteni és
bátorítani kell (Glauziusz bácsi, az öreg könyvelő), de akad olyan is, aki komolyabb
nevelésre, iránymutatásra szorul (Dániel). Aki azonban alapvetően elutasítja a
rendszert, vagyis szóban és tettben is szembehelyezkedik vele, többé
menthetetlen (Dancs és brigádja). Az úri világ lecsúszott tagjai, az egyéni
érdekeket szem előtt tartó, protekciózó hivatalnokok röhejes, ellenszenves
papírfigurák. Sorsuk az első perctől fogva nyilvánvaló, hisz az ellenségnek, a
régi garnitúrának buknia kell: úgy búcsúzunk el tőlük, hogy a nevüket és
címüket bemondja a rádió, majd a láthatatlan karhatalom, a Párt náluk csenget.
A legérdekesebbek azonban nem a rosszak, és nem is az idealisztikus hősök, hanem a köztes állapotban tévelygő, de még átnevelhető figurák. Glauziusz bácsi öreg főkönyvelője például a film egyetlen értelmiségi szereplőjeként azt az idős gárdát testesíti meg, aki még felsorakoztatható az újabb célok mellé, azaz még nem reménytelen. A film központi figurája mégsem ő, hanem a nagyszájú és dinamikus eladó, Dániel Károly, akit Latabár Kálmán elképesztő energiával és tehetséggel kelt életre. Dániel személye a legfontosabb a Párt szempontjából, hisz végeredményben ő az, akiért a „harc folyik”, és aki a leginkább útmutatásra és a megfelelő ideológiai támogatásra szorul. Dániel láthatóan eltévedt az új viszonyok között, markáns egyénisége miatt először nem képes teljes mellszélességgel beállni a közösségbe. Árulkodó az első jelenet, amikor egyedül ő lép le a piros lámpánál az úttestre, szerencsére azonban egy alapvetően jóságos és nyitott személyiségről van szó, aki rögtön mosolyogva ki is fizeti a büntetést a rendőrnek. Dániel végül megtalálja a helyét, vagyis sikeres az „ideológiai fejlődése”, így össze tudja egyeztetni a személyes céljait a Párt, illetve a szűkebb közösség elvárásaival. A film végén látható nagy közös ünnepség az egység boldog demonstrációjaként zárja a tanmesét – már mindenki itt van, aki közénk való, az ellenséget végleg kiszorítottuk, és kizárólag a közös célért dolgozók maradhattak a körünkben.
Irónia patikamérlegen
A
film nyelvezete a sok csiszolgatás és a propaganda iránymutatásai miatt
rendkívül mesterségesnek, kimódoltnak és életidegennek hat. A szereplőknek
folyamatosan hangoztatniuk kell politikai nézeteiket, az így létrejövő, bántóan
egysíkú jellemeket pedig még az egyébként rendkívül tehetséges színészek sem
tudják valódi élettel megtölteni (ez alól a már említett Latabár az egyetlen
kivétel). A rendező, Gertler Viktor zsenialitása azonban pontosan abban
mutatkozik meg, hogy egy percig sem próbálta elfedni a didaktikus propagandát,
sőt, az előző éra dörzsölt filmes szakembere finoman rá is tett egy lapáttal és
tudatosan túlhúzta a rendszer dícséretét.
A karikaturisztikusan
elkent vonások, a leheletfinom irónia és a maximálisra pörgetett agit-prop
önmagát leleplező üressége már a bemutatás idején is érezhető volt a vásznon,
hiszen maga az alapszituáció is nagyon csavaros. Az Állami Áruház esetében ugyanis átfordul a munkaverseny bevett
toposza, hisz végül nem a dolgozó-kereskedők, hanem a feketepiac által
felbujtott vásárlók kezdenek őrült rohamba. A korabeli néző büntetlenül
kacaghat a verseny tényén, ami egy sztahanovista szellemiségű sematikus filmben
teljes mértékben elképzelhetetlen: az egymásra licitáló hajsza, az állandó túlteljesítés
igénye így, ha finoman is, de közröhej tárgyává válhatott.
A
mennyiséget a minőség elé helyező termelés kifigurázásában is ott a bujtatott
rendszerkritikusság, amit a forgatókönyv úgy old fel, hogy a selejtet végül a
gonosz alvilágnak adják el, vagyis „jó” célra használják – ami finoman szólva
is paradox egy olyan politikai rendszerben, amely önmagát a legfőbb jótevőként
láttatja. Nyilvánvalóan csak erős fenntartásokkal jelenthető ki, hogy Gertler
szándékosan kijátszaná a cenzúrát, de a bohózat engedékeny címkéje alatt a
veterán direktor olyannyira kiélezi a propaganda által diktált szituációkat,
hogy azokban nemcsak egy nagy adag abszurdum, de a merev rendszer kíméletlen kifigurázása
is tetten érhető. A 150%-os ideológiai hűség akaratlanul is leleplezi és
kigúnyolja önmagát. Az elvet pontosan értette Gertler, de a sorok között
olvasni tudó, az ilyesfajta finomságokra a mainál jóval fogékonyabb korabeli közönség
rögtön vette a lapot, és végre szabadon nevethetett a Rákosi-diktatúra
propaganda-őrületén.
A
kapitalizmusban szocializálódott újabb generációknak a film legelképesztőbb
vonása vélhetően a Latabár alakította Dániel figurája. Egészen abszurd
ellentmondás rejlik abban, hogy ő egy fantasztikus eladó, aki bárkinek, bármit,
bármikor el tud adni – ám ezt a szuperképességét nem használhatja egy áruházban
(!), de még a munkaverseny közben sem (!!), mert a rábeszéléssel (a reklámmal)
magát a dolgozó népet károsítja meg (aki ezek szerint annyira buta, hogy azt
sem tudja, mire van szüksége). Abban a pillanatban azonban, mikor a gonosz
alvilág őrült felvásárlásba kezd, nyugodt szívvel bevethető a csodafegyver,
sőt, még a haszontalan selejt is eltukmálható. Az Állami Áruház az ő figuráján keresztül egészen nyilvánvalóvá teszi
a hangzatos jelszavak röhejes értelmetlenségét, Latabár feledhetelen alakítása pedig
nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Gertler-féle okos szatíra célba találjon.
Közben
majdnem hatvan év telt el, és szerencsére az Állami Áruház is groteszk kordokumentummá nemesedett. Rákosi megbukott
és a magyar filmgyártást sem köthette túlzottan hosszú ideig ennyire szoros
pórázra a politika, Gertler Viktor filmje ezért e rövid, de annál szörnyűbb diktatúra
egyik legfontosabb mozgóképes ikonjává válhatott. A film azzal, hogy nem vette
egészen komolyan önmagát és maximálisra tekerte a propagandát, ironikus módon
képes volt a szégyenteljes korszakról maradandóbb és igazabb képet festeni,
mint a hazug és fennkölt termelési tanmesék. A mű kiváló szórakozás, és az
alkotói teljesítmények, a történelmi tanulságok miatt megtekintése egyenesen
kötelező. Az Állami Áruház
elgondolkodtató aktualitását mégis az adja, hogy a tökéletes munkahely, az
ideológiailag megpuhított és átnevelt beosztottak ideája a kommunizmus
bukásával sem tűnt el, sőt, a fogaskerék-dolgozók, a birka-tömegek ideái a
kortárs vállalati kultúrákban, a vezetők vágyálmaiban hangsúlyosabbak, mint
valaha. Gertler munkája azonban fényesen bizonyítja, a művészet a
legszorongatottabb helyzetben is képes kijátszani az agymosással próbálkozó hatalmat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 22-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11428 |
