Vajdovich Györgyi
Bollywood filmjei színesek, egzotikusak, szórakoztatóak, ugyanakkor olyan filmtípust képviselnek, mely egyedülálló a világ filmgyártásában.
Bollywood manapság a világ egyik
legdinamikusabban fejlődő filmgyártása, mely már jó ideje egyre nagyobb
sikereket arat a nyugati országokban és az utóbbi években a nagy nemzetközi
filmgyártó és filmforgalmazó cégek érdeklődését is felkeltette. Az 1990-es években
a nyugati országokban ezeket a filmeket még elsősorban a kivándorolt indiai
családok nézték, ma már azonban Bollywood ennél sokkal szélesebb közönséget is
meghódított, és a Bollywood-imádat sajátos megnyilvánulásaival egyre többen
találkoznak. 2008-ban a Berlini Filmfesztivál közönsége megütközve nézte azt a
tömeget, ami az Om Shanti Om című
film bemutatójára érkező szupersztár, Shahrukh Khan érkezését várta, és
egyébként sem értette, mit keres a fesztivál programjában egy olyan
színes-szagos, bombasztikus bollywoodi film, mint az Om Shanti Om. 2010-ben a New York-i járókelők csodálkozva bámulták
a 42. utcán hajnal óta ácsorgó rajongókat, akik a Papírsárkányok (Kites)
világpremierjére vártak, és nem vették jó néven, hogy a főszereplő sztár,
Hrithik Roshan érkezésekor le kellett állítani a forgalmat. Az indiai
szuperprodukciókat egyre nagyobb kópiaszámmal mutatják be Anglia, az USA,
Kanada és más országok mozijaiban, és ma már itthon is részt vehetünk olyan
Bollywood-partikon, melyeken indiai filmzenékre tombol a közönség. Bollywood
határozottan hódít a világban, miközben nálunk még meglehetősen kevesen
ismerik.
India a világ legnagyobb
filmgyártója, évente átlag ezer film készül a kontinensnyi országban, bár ez a
szám az utóbbi években már az 1200-1300-at is elérte. A nagyközönség – tévesen
– azt gondolja, hogy ez a szám a bollywoodi filmtermést jelenti, pedig az
indiai filmgyártásának ez csak egy részét teszi ki, körülbelül évi 200 darabot.
Indiában ugyanis több mint húsz nyelven készítenek filmeket, és Bollywood ebből
csak a mumbai (korábbi nevén bombayi) központú, hindi nyelvű filmipart jelenti.
Annak ellenére, hogy közel ilyen arányú a Dél-Indiában tamil és telugu nyelven
készülő darabok aránya, Bollywood termékei jóval ismertebbek szerte a világban,
nagyobb bevételeket is hoznak és nagyobb költségvetéssel készülnek.
A bollywoodi filmekről
él a közönség körében egy általános kép, amely szerint ezek a filmek nagyon
hosszúak, nem túl logikus a történetvezetésük, erőteljesen túlzó bennük a
színészi játék, rikítóak a színek és legalább húsz percenként megszakítja a
sztorit egy-egy táncjelenet. Ezek a klisék azonban elsősorban a hetvenes és
kilencvenes évek filmjeire jellemzőek, és több száz éves kulturális
hagyományokra vezethetőek vissza. Megjelenésekor az indiai néma- majd
hangosfilm sokat merített az ország színházi, zenei és tánchagyományaiból, és
miután hosszú évtizedeken keresztül a nyugati piacoktól szinte teljesen
elzártan létezett, ezen sajátosságok nyomai a mai napig fellelhetők az itt
készült művekben.
A klasszikus színházi és
tánchagyományokban például minden alapvető érzelemnek megvolt a maga megadott
megjelenítési módja, mely erőteljes gesztusokkal és arckifejezésekkel kódolt
egyes lelkiállapotokat, így az érzelmeket szélsőséges arcjátékkal és
mozdulatokkal megjelenítő színészi játék sokáig elvárás volt az indiai
filmekben is. Érdekes módon a nyugati közönség sokszor éppen a szélsőséges
érzelmeket kedveli a bollywoodi darabokban, melyeknek kifejezése saját
kultúrájában nem igazán elfogadott (ahogy egy néző találó megjegyzése mutatta a
Néha öröm, néha bánat [Kabhi Khushi Kabhie Gham, 2001]
budapesti vetítése után: „Csodálatos film volt. Sose láttam még férfiakat egy
filmben ennyit sírni!”). A nyugati piacokon legnagyobb bevételt hozó bollywoodi
filmek toplistáját csupa olyan mű vezeti, melyek hatalmas szerelmi vagy családi
melodrámák, vagy sok esetben vígjátékkal és esetleg akcióbetétekkel kevert
melodrámák, mint a Soha ne mondd, hogy
Isten veled! (Kabhi Alvida Naa Kehna,
2006); az Om Shanti Om; a Néha öröm, néha bánat; a Veer Zaara (2004); a Dhoom:2 (2006); a Valami történik (Kuch Kuch
Hota Hai, 1998); az Isten által
teremtett pár (Rab Ne Bana Di Jodi,
2008) vagy a Jodhaa Akbar (2008).
Ezen sikerfilmek jó
része eléri vagy meghaladja a három órás filmhosszt, de egyik sem rövidebb két
és fél óránál, ékes bizonyítékául annak, hogy a saját sztenderdjeitől eltérő
terjedelmet nagyon könnyen megszokja a nyugati közönség. A rutinos
Bollywood-nézők a másfél órás indiai filmeket túl rövidnek érzik, mert az itt
megszokott történetmeséléshez több időre van szükség. Az indiai filmes
elbeszélés ugyanis némileg a hollywoodi elvárásoktól eltérően működik. Jóval
hosszabb időt hagy a történet megalapozására és a kilencvenes évek nagy
sikerfilmjei közül számos felfogható úgy is, mintha két egymástól függetlenül
is működő másfél órás filmet látnánk, amelyek közül az első egészében képezi a
második másfél óra expozícióját (így működik a Valami történik, a Néha öröm,
néha bánat, de még a jóval később született Om Shanti Om is). A történetet alapvetően az érzelmi változásokra
fűzik fel, ehhez képest kevésbé fontos az események szoros ok-okozati
sorrendje, mely a hollywoodi történetmesélésben az egyik legfontosabb
követelmény. És míg a felületes néző számára a történetbe ékelt daljelenetek
feleslegesnek tűnnek, addig ezek az indiai néző számára elhagyhatatlanok, mivel
az érzelmi folyamatok elmesélésének részét képezik, sőt gyakran olyan érzéseket
jelenítenek meg, amit a cenzúra miatt prózában nem fejezhetnének ki a szereplők
(a bollywoodi filmekben gyakran láthatunk feltűnően erotikus elemeket
tartalmazó táncjeleneteket).
Ebben a hagyományban az
évszázadokon át mesterről tanítványra öröklődő előadások ugyanazokat az
alaptörténeteket (általában mitológiai történeteket) ismételték, és a közönség
az előadás tökéletességét kereste, nem pedig a történetek megújítását. Ezért
nincs igazán értelme az indiai filmesek szemére vetni, hogy „ötleteket lopnak
Hollywoodtól” – az indiai közönség számára hagyományosan az eredetiségnek nem
volt értéke, annál jobban élvezte viszont a jól ismert történetek minél
tökéletesebb (a filmek esetében indiai ízléshez igazított) újbóli előadását. A
bollywoodi forgatókönyvírók ugyanolyan természetességgel merítenek az amerikai
filmekből, mint ahogy átveszik a tamil vagy telugu nyelvű sikerdarabok
sztoriját, és csak az utóbbi években, a nyugati cégekkel való együttműködések
során merült fel az, hogy ez jogi problémákat is okozhat.
Az indiai filmek egyik
alapvető jellegzetessége a műfajok és hangnemek erőteljes keveredése. A
szakirodalom ezeket a kevert műfajú filmeket „maszáláfilm” névvel illeti, mivel
a „maszálá” a hindiben különböző összetevőkből kikevert fűszerkeveréket jelent.
Ezen filmek aranykora az 1970-es évek, akkor készültek a legtipikusabb kevert műfajú
darabok, ám ez a filmtípus a mai napig népszerű. És bár a hindi nyelvű
filmgyártásban nemcsak ilyen darabok készülnek, sok néző számára a maszáláfilm
egyet jelent a bollywoodi filmmel. A maszáláfilmben annyiféle műfaj jellegzetes
elemei váltakoznak, hogy a mi felfogásunk szerint szinte lehetetlen is ezeket a
darabokat műfajilag besorolni. Hagyományosan legalább négy műfaj képviselteti
magát e sajátos filmtípusban: egy klasszikus maszáláfilmnek mindig kell
tartalmaznia szerelmi románcot, humort, melodrámát és akciójeleneteket,
valamint ezeket egészítik ki a látványos táncjelenetek, melyek azonban csak
némileg emlékeztetnek a nyugati musicalekre. A hetvenes években az akció
gyakran jelentkezett gengszterfilmes formában, vagy minden idők egyik legnagyobb
bollywoodi sikerében, a Lángnyelvekben
(Sholay, 1975) western alakjában, ám
ez a kevert jellegen mit sem változtatott. Ráadásul a klasszikus korszakban a
négy alapösszetevő közel egyenlő arányban volt jelen, és a különböző hangulatú
jelenetek meglepő hirtelenséggel váltották egymást – gyakran megesett, hogy a
szerelmes enyelgést hirtelen brutális verekedés szakította félbe, vagy a
humoros betét után váratlanul valami észbontó melodráma következett. Ez a
kevert jelleg is a színházi hagyományokra vezethető vissza, a film megjelenése
előtt India különböző területein különböző nyelveken létező színházi
tradíciókban előadott darabok gyakori jellemzője volt, hogy inkább különböző
hangulatú és jellegű jelenetek füzéreként jelentek meg, mint egységes,
összefüggő történetekként.
A kevert hangnem
olyannyira követelménynek számított, hogy külön szerepkörök kapcsolódtak hozzá.
Az indiai Oscarnak számító Filmfare-díjak között sokáig szerepelt a „Legjobb
komikus” és a „Legjobb gonosz” kategória, mivel a humoros részeket gyakran a
filmben újra és újra felbukkanó, kicsit dilis mellékszereplők képviselték, míg
a melodrámai helyzetekhez és a verekedésekhez szükség volt egy ízig-vérig
gonosz figurára. Az indiai film modernizálódását azonban jól jelzi, hogy ezeket
a díjakat a 2000-es évek közepén megszüntették, mert a mai filmekben már jóval
árnyaltabb figurákkal találkozunk, így sokszor nehéz lenne ilyen szerepköröket
körülírni az egyes filmekben.
Szintén az indiai
színházi hagyományok sajátossága volt a próza, a zene és a tánc váltogatása, és
a hangosfilm megjelenése óta az indiai filmekre is jellemző ezek együttes
jelenléte. Bár táncjelenetek hiányában korábban egy művet automatikusan
művészfilmnek tekintettek, ma már a fősodorbeli filmekben is gyakran csökkentik
a táncok számát, vagy el is hagyhatják őket. A zene azonban nélkülözhetetlen,
már csak azért is, mert alapvető szerepet tölt be a filmek marketingjében.
Az indiai filmesek
mindig is keresték a maszáláfilmre alkalmas témákat, vagyis az olyan
történeteket, melyekbe sokféle műfaji elem belefűzhető. A bollywoodi film
története során akadt néhány filmtípus, melyek különösen alkalmasnak
bizonyultak erre, ilyen volt például a reinkarnációs bosszúdráma és a
történelmi eposz. Előbbiben a sok humort tartalmazó jelenetek során összejövő
szerelmeseket szétválasztja egy gonosz erő, hosszú melodrámai betétekre adva
alkalmat, majd a film második felében a pár újjászületik, és a férfi látványos
akciójelenetek során véres bosszút áll, és a film végén győzedelmeskedhet a
szerelem. Ez a filmtípus szinte minden korszakban képes volt igazi sikereket
kitermelni, ilyen volt 1958-ban a Madhumati,
1967-ben az Egymásra találtunk (Milan), 1980-ban a Tartozás (Karz), 1995-ben
a Karan Arjun, 1997-ben a Mindörökké (Hamesha), 2008-ban az Om
Shanti Om, és ezt a filmtípust használta modernizált formában 2000-ben a Mondd, hogy szeretsz! (Kaho Naa… Pyaar Hai), mely szó szerint
egyik napról a másikra szupersztárt csinált Hrithik Roshanból. A történelmi
eposzok középpontjában gyakran egy háborúskodó uralkodó áll, aki szerelmes
lesz, és hogy a melodráma is helyt kapjon a filmben, szerelmétől valamilyen
társadalmi akadály választja el – ez a filmtípus nem is feltétlenül végződik
happy enddel. A történelmi eposzok legjobb példája Bollywood egyik legnagyobb
klasszikusa, a Mughal-E-Azam (A nagy muszlim uralkodó, 1960), de
hasonló sémára épült 2003-ban az Asoka,
vagy a kétezres évek egyik legnagyobb szuperprodukciója, a Jodhaa Akbar.
A kevert műfajúságnak
piaci okai is vannak, mivel a hagyományos indiai filmnek a közönség minden
rétegét meg kell tudnia szólítani. Indiában ugyanis a hagyományos mozik európai
mércével mérve hatalmasak, 600-2500 nézőt is képesek befogadni, így azokban
minden korosztály és minden társadalmi réteg egyszerre van jelen. Ráadásul
Indiában a film a mai napig igazi tömegeket vonzó népszórakoztatási forma, így
nem ritka, hogy a családok a karon ülő csecsemőtől a roskatag nagypapáig
bezárólag mindenkit visznek filmet nézni. A klasszikus megfogalmazás szerint a
maszáláfilm úgy van kitalálva, hogy mindenki találjon benne kedvére valót: a
nők a szerelmi románcot, a gyerekek a humort, a férfiak az akciót. Az utóbbi
10-15 évben a nagyvárosokban egyre szaporodó multiplexek ehhez képest kis
mozikat jelentenek, így éppen ellentétes funkciót töltenek be, mint nálunk. Míg
a hagyományos egytermes mozik a legújabb fősodorbeli sikereket vetítik, a
multiplexekben nyílik lehetőség rétegfilmek vetítésére: itt kerülnek műsorra a
fiatalokat megcélzó modern romkomok, a társadalmi problémákat bemutató
művészfilmek, és meglepő módon a hollywoodi sikerek is, melyek a vidéki
egytermes mozikban még mindig nem rúghatnak labdába az indiai sikerfilmek
mellett.
A bollywoodi filmek
elengedhetetlen eleme az attrakció, mely számtalan formában jelentkezhet. A
hetvenes évek egyik sikerfilmje, a Dharam
Veer (1977) például számtalan más látványosság mellett felvonultat egy
tigrissel folytatott birkózást, egy lovagi tornát, egy gladiátorharcot megidéző
arénajelenetet, egy látványos cigánytáncot és a film végén egy gigantikus
tengeri csatát. A látványosság testet ölthet a csodás tájakban – míg az ötvenes
években a bollywoodi sztárok Kasmír gyönyörű tavain csónakáztak, addig a
kilencvenes években a svájci hegycsúcsok tövében táncoltak, majd a 90-es évek
vége óta szinte versenyfutás folyik az újabb és újabb egzotikus tájak
felfedezéséért. A Már másé a szívem (Hum Dil De Chuke Sanam, 1998) hősei
például végigjárják Budapest és Magyarország legszebb tájait (pesti Duna-korzó,
Lánchíd, Balatonpart, Hollókő), addig a Rocksztár
(Rockstar, 2011) szerelmesei Prága
óvárosában enyelegnek, és a Csak egyszer
élsz (Zindagi Na Milegi Dobara,
2011) három hőse Spanyolország különleges tájain tartja egyikük legénybúcsúját
Barcelonától a Costa Braván át Pamplonáig. Az attrakciót szolgálják a rengeteg
táncost mozgató tánckarok, valamint az, hogy a sztárok és a táncosok a
táncjelenetek közben többször váltanak ruhát, látványosabbnál látványosabb
kosztümöket vonultatva fel.
Az indiai film az
1990-es évek vége óta hihetetlen sebességgel változik. A magasabb nyugati
jegyárak miatt a kilencvenes évek vége óta a bollywoodi filmek nagyobb bevételt
termelnek a nyugati piacokon, mint Indián belül, és Indiában is a bevételek
egyre nagyobb hányada származik a gombamód szaporodó városi multiplex mozikból.
Ez a közönség azonban már újfajta elvárásokat támaszt: nyugatiasabb
történetsémákat, modernebb, árnyaltabban ábrázolt hősöket és logikusabban
felépített cselekményt szeretne látni fél-egy órával rövidebb terjedelemben. Az
indiai filmgyártók célja továbbra is a közönség maximalizálása, ám a nyugati
nézők és a nagyon eltérő indiai közönségrétegek elvárásainak egyidejű
kielégítése nem könnyű feladat.
A kétezres évek egyik új
megoldása volt, hogy a maszáláfilmbe szokatlan, új összetevőket kevertek,
Rakesh Roshan rendező két sikeres újítási kísérlete volt 2003-ban a Találtam valakit (Koi… Mil Gaya), mely a sci-fi, és a Krrish (2006), mely a szuperhősfilm elemeivel dobta fel a
megszokott keveréket. De próbálkoztak a sportfilmes elemek integrálásával,
például az Oscar-díjra jelölt Lagaanban,
2001, vagy a Szívből szóljon, Hadippá!-ban
(Dil Bole Hadippa, 2009), valamint
heist-filmes elemekkel (Dhoom, 2004
és Dhoom:2). A maszáláfilm modernizálásának bevett módja, hogy valamelyik
műfaji összetevőt dominánssá teszik a többivel szemben, így az elfogadhatóbbá
válik a nyugati nézők számára is. Az utóbbi két-három év legsikeresebb filmjei
például alapvetően akciófilmes sémára épülnek, és ebbe keverik bele az egyéb
műfaji összetevőket, ilyen például a Kemény
legény (Dabangg, 2010), a Testőr (Bodyguard, 2011), a Ra.One
(2011), A lángok ösvényén (Agneepath 2012), vagy a Fedőneve: Tigris (Ek Tha Tiger, 2012). Ezen típus sikerét jelzi, hogy e filmek
mindegyike átlépte már a forgalmazók által hőn áhított legújabb célt, az
egymilliárd rúpiás bevételi határt.
A filmeket
befogadhatóbbá teszi, ha a kifejezetten a humor kedvéért szerepeltetett idétlen
karakterek helyett a hősöknek írnak humoros jeleneteket, és ha a táncjelenetek
számát csökkentik. A bollywoodi darabokból elhagyhatatlan zenét ma már egyre
gyakrabban használják a történetet előrevivő montázsszekvenciák aláfestő
zenéjeként, és ha vannak is táncok a filmben, azok a történetből következnek, a
hősök általában valamilyen partin vagy klubban ropják a táncot a zenés
jelenetekben. A legfontosabb azonban a vizuális kifejezésmód modernizálása, az
akciófilmes jelenetek egyre inkább a nyugati sztenderdekhez közelítő
megjelenítése, valamint az egyre több és egyre színvonalasabb vizuális effekt
használata.
Sikeres receptnek
bizonyult a nosztalgia és az önreflexió bevetése, tulajdonképpen mindkettő
használata olyan „duplafenekű” filmeket eredményezett, melyek egyformán
sikeresek lehetnek a régi filmtípust kedvelő, tanulatlan vidéki nézőknél, és a
modernebb filmeket kereső városi és nyugati közönségnél. Az előbbi mintadarabja
az Om Shanti Om volt 2007-ben, mely
hetvenes évek hatásvadász bollywoodi filmjének életre keltésével és a kortárs Bollywood
parodizálásával megfelelt a kevésbé kifinomult közönség elvárásainak, miközben
tengernyi filmes idézetével és a bollywoodi filmgyártásra történő számtalan
utalásával igazi filmes csemegét szolgáltatott a műveltebb nézőknek. Az
önironikus játék egyik legsikeresebb és azóta is folyamatosan másolt receptje a
Kemény legényben bukkant fel, mely
oly módon túlozta el az akciófilmes jeleneteket, hogy a vidéki közönség a
hetvenes évek nagy sikereihez hasonló bombasztikus darabként nézhette, míg a
kifinomultabb ízlésű közönség számára már egyértelműen akciófilmes paródiaként
működött.
És hogy miben rejlik
Bollywood egyre növekvő sikerének titka? Fentebb felsorolt közönségvonzó elemei
mellett talán abban, hogy az indiai filmek két olyan sajátosságot is
tartalmaznak, melyek az utóbbi egy-két évtizedben a nyugati filmben is széles
körben elterjedtek. Miközben Bollywood számunkra is befogadhatóbbá szelídítette
műfaji keverékeit, addig a nyugati filmben is nagy divattá vált a műfajok
keverése. A posztmodern film másik fontos jellegzetessége, a filmes önreflexió
pedig régóta jelen van a bollywoodi darabokban: folyton dialógustöredékeket,
dalokat, zenéket hallunk régi filmekből, újrajátszanak egyes híres jeleneteket,
koreográfiákat, mostanában pedig már újrateremtik a korábbi korok bollywoodi
díszleteit, jelmezeit, színészi játékát és vizuális stílusát is, valamint utalnak
a nagy hollywoodi sikerekre. Ahogy az indiai filmipar modernizálja forgalmazási
és marketing technikáit, a filmek egyre nagyobb tömegekhez jutnak el, és egyre
több néző csodálkozik rá a világban, hogy ezek a filmek már számára sem annyira
idegenek, miközben megmaradtak egzotikusnak, különlegesnek és szórakoztatónak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 24-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11427 |
