Szalai Györgyi
Wilt Pál filmrendező hatvankét évesen halt meg – egy befejezetlen filmmel és egy befejezetlen élettel.
Talán még húsz éves sem volt, amikor a
Filmművészeti Főiskolára felvételizett. Egy lichthofra nyíló vágószobában vágta
felvételi filmjét úgy, hogy a feleslegesnek ítélt snitteket kidobta az ablakon.
Miután kiderült, hogy véletlenül a legfontosabbat is kidobta, le kellett
ereszkedni és a felgyülemlett szemétből előbányásznia. Jellemző volt rá ez a
könnyed, néha önsorsrontó lazaság.
Wilt Pál
hatvankét évesen halt meg – egy befejezetlen filmmel és egy befejezetlen
élettel, mert a tehetsége ígéretesebb volt, mint amennyit sikerült
beteljesítenie.
Akkor
született, amikor a film ádáz csatáit vívta művészetként való elismertségéért
és győzött: a lengyel, cseh, olasz, orosz, japán francia „új hullám” és a
magyar „szegénylegények” megtöltötték a mozikat.
Amikor a
Filmművészeti Főiskolára bekerült, új korszaka indult a magyar filmművészetnek.
Herskó János kinyitotta a Főiskola kapuit és a rendező növendékek szemléletét a
valóságos viszonyok felfedezése felé. Wilt Pál így részese lehetett egy másik
nagy korszaknak – a magyar dokumentum és dokumentarista film látványos,
külföldön is elismert korszakának. Afőiskolai vizsgafilmként készült Ságpuszta (a Zánkai Úttörőváros építése
miatt lebontásra ítélt parasztházak öreg lakóinak drámája) egyik darabja lett a
Hat Bagatell című szkeccs filmnek,
amely a Kádár-korszak egyik legfontosabb és különös módon egyik
legtragikomikusabb lenyomata. Olyan rendezők társaságában, mint Bódy Gábor,
Dárday István, Fehér György, Jeles András, Tarr Béla.
Wilt Pál „túl
jó” családból származott. Szülei jelentős szobrászművészek: Schaár Erzsébet és
Wilt Tibor. Ő késői egyetlen gyerekként mindent megkapott: szellemi muníciót,
minden irányú támogatást – és nyomasztóan nagy, részben vélt, részben nagyon is
valós elvárásokat. Talán túl sokat mindenből.
Abban az
időben, talán még ma is, filmrendezőnek csak az számított, aki játékfilmet rendezett.
Ő egész életében egyetlen játékfilmre készült, változatok sokaságát írta meg,
ez a film azonban sohasem jutott el a megvalósulás küszöbéig sem. (Talán nem
véletlen, hogy ez a film saját családja drámájáról szól.)
És közben
készült az ötször másfél órás Nevelésügyi
sorozat, egy 300 perces, szigorúan szerkesztett film-folyam, amely egy
ötgyerekes pedagógus család sorsában-mindennapjaiban ragadja meg az 1970-es
évek szellemét az oktatásügy, a hatalom, a kisvárosi hierarchia, a félelmek és
megaláztatások, a kisszerű gondok és beteljesületlen vágyak világát.
A filmsorozat
egy éven át tartó forgatását egy éves szellemi felkészülés előzte meg – gyakran
a Wilt család elvarázsolt Városmajor utcai lakásában, ahol később az operatőr
Pap Ferenc fotói készültek.
A
forgatást egy éves vágás követte, majd évekig tartó „társadalmi forgalmazás”:
vetítéssorozat, pedagógusok, leendő pedagógusok, ahol minden vetítést, viták,
beszélgetések követtek – az alkotók részvételével. Nincs olyan játékfilm,
amelyet ennyien láttak és gondoltak volna végig.
Egy
másfajta értékrendben azonban ez nem számított. Nem volt művészet. Pali ebbe roppant
bele.
Hosszú évek
után, egyedül, család nélkül visszatalált a dokumentumfilmhez –
rátalált
Csepelre.
Emberi
sorsok tükrében kutatta és mutatta fel a Weiss Manfréd nevével fémjelzett régmúltat,
amely ipari, közösségi, emberi értékeket hordozott, az azt követő Vörös
Csepelt, ahol elsősorban az emberi és kulturális értékeket számolták fel, majd az
1990-ben kezdődő újabb korszakot, amikor a lepusztítás befejeződött, és a
hatalmas tárgyi értékeket privatizáció címszó alatt széthordták-szétlopták,
azután következett a közelmúlt végső erkölcsi lezüllése, az elhíresült iskolai
kettős gyilkosság. Az a Csepel, ahol az erdőben, a hajléktalanok „lakónegyedében”
földbe ásott, azonosítatlan hullákat találtak. Ezt a filmet már nem tudta
befejezni...
Wilt Pál
tehetsége nem teljesedett ki, de ha végignézzük a névsort, azokét, akikkel
élete során együtt dolgozott, furcsa „gyászjelentést” olvashatunk: Bódy Gábor
tragikus, rejtélyes és korai halála, Fehér György váratlan, korai halála, és
most Ő. De az élők is kegyetlen csatákat vívnak az elmúlás és a felejtés ellen
– azért, hogy életművűk kiteljesedhessen.
Itt élned
és meghalnod kell... Ki tudja, melyik nehezebb élet-feladat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 37-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11408 |
