Filmvilág

Mozipest

Beszélgetés Szemerey Samuval

Lakatlanul

Az 5. Építészeti Filmnapok újfajta, kreatív városértelmezésekkel ismertette meg Budapest lakóit és építészeit.

A KÉK által 2007-ben kezdeményezett Budapesti Építészeti Filmnapok küldetése, hogy a film médiumát használva világítsa meg az építészet, a design és a városfejlődés legárnyaltabb folyamatait. Szemerey Samu építész, a KÉK, vagyis a Kortárs Építészeti Központ munkatársa.

„A mi filmjeink vagányabbak az átlagnál” – mondták a szervezők, hogyan értelmeznéd ezt a látottak alapján?

Annyi kétségtelen, hogy a rendezvény kiemelkedő volt, mert most már méretét tekintve ez a fesztivál Európában a rotterdami után a második, és nagyon friss az anyaga is, olyan filmeket láthattunk, amik csak a következő években lesznek majd láthatóak, szóval ez a Budapesti Építészeti Filmnapok rákerült a térképre. Abszolút új filmekkel találkozhattunk, tehát az esemény már nem követő jellegű volt, maga a fesztivál az újdonságokkal az európai élvonalat képviselte.

Az építészet mivel érdemli ki, hogy külön filmnapokat rendezzenek róla, ezek a filmek tematikájukban foglalkoznak az építészettel, vagy az építészet a vizuális kultúra kitüntetett elemeként jelenik meg a filmekben? Ez a típusú film világszerte külön mozifajta?

Van több helyen is építészeti filmfesztivál, a legnagyobb a rotterdami, ennek fiók intézményeként indult a budapesti öt évvel ezelőtt. De ebben a filmes műfajban nem pusztán a vizuális kultúráról van szó, hanem az építészet fogalmának és vonatkozásainak kiterjesztéséről. Nagyon sok film szólt városfejlődési döntésekről, vagy a városi térben spontán kialakuló folyamatok résztvevőiről, és kevés szólt kifejezetten házakról. A legjobbak pedig éppen hogy nem úgy beszéltek az építészetről, mint vizuális műfajról, hanem annak mindenféle kulturális és társadalmi mozgatórugóiról és társadalmi beágyazottságáról. Hozzám egyébként közelebb állt a másik szlogen, „Ha házakban laksz és filmeket nézel, ez a fesztivál neked szól”, merthogy arról szólt, ami minket körülvesz, az emberi környezet állapotáról. A dokumentumfilmezésben igen erőteljes érdeklődés mutatkozik az építészet iránt, ami a magyar dokumentumfilmek világában egyelőre nem nagyon érzékelhető, itthon sokkal inkább a társadalomtudományos érdeklődés a jellemző. Magyarországon viszonylag kevéssé ismert ez a műfaj, amit itt láthattunk, vagyis az a filmkészítés, ami filmes eszközökkel komplex módon próbálja elemezni az építészetet vagy a várost.

Ezeket a filmeket világszerte vetítik mozi-programokban, kiállításokon és olyan rendezvényeken, ahol a városról, vagy építészetről beszélnek különböző módokon. Különbséget kell tenni persze az egész estés filmek és a kisfilmek között, de volt itt olyan film is, ami tévés produkcióként született sok évvel ezelőtt. Például a Városi mikrohelyek szociális élete című filmet többéves kutatáshoz és egy könyvhöz kapcsolódik, ez a kutatás átalakította egész New York köztér-szabályozását, olyan kiterjedt és alapos vizsgálatát végezték el Manhattanben a házak közötti pici terek használatának.

Az idei anyag nagyon erős volt. Vicces és érdekes volt a nyitó film, portré a 20. század egyik legnagyobb hatású építészéről, Oscar Niemeyerről, hallatlanul érdekes dokumentum az élő és aktív építészről, nem pedig kritikai feldolgozása az életművének. Én nagyon élveztem a sivatagi városokról szóló filmeket. A sivatagi vár és a Délibáb, ami Perzsa-öbölben zajló városfejlesztésekről szól. Az egyik film egy kvázi dokumentumfilmként követett egy építész irodát, ami egy meghívásos versenyben vesz részt és azután nekikezd a kapott feladatnak, a másik inkább költői megfogalmazás az ottani városok állapotáról és ritkán látható oldaláról, kevésbé dokumentarista, hanem inkább művészi módon, de a csillogás mögötti világot mutatja be.

Nagyon izgalmas volt a fesztivál utolsó filmje a Diller Scofidio + Renfro: A Lincoln Center és a High Line újragondolása, ez a portré intelligensen és szemléletesen mutatja meg, hogyan gondolkodnak az utóbbi években rendkívül sikeres építészek. Hogyan kapcsolódik össze az előéletük – amikor még nem házakkal foglalkoztak –, a majdani népszerű projektjükkel. Ez a magyar közönségnek azért is nagyon érdekes, mert itthon nem lehet ilyen építészt találni, sem olyan típusú értelmező munkát, ami könnyen hozzáférhető tenne egy látszólag a mindennapok építészeti közegétől eltérő design világot. Ha most a Római part körüli cirkuszra gondolunk, akkor a film egyik fontos aktualitása, hogy pontosan megmutatja, létezik olyanfajta tervezői gondolkodás, ami össze tudja egyeztetni azokat a feladatokat, amelyek most a Római parton jelentkeznek kihívásként és jelenleg nálunk – szokásos kelet európai módon – rendkívül arrogáns és elmaradott gondolkodásban csúcsosodnak ki.

A Lakatlan kategóriában azokat a filmeket is jónak találtam, amelyek olyan helyekkel foglalkoznak, amelyek az urbanisztikai gondolkodásban mostanában előtérbe kerültek, vagyis a globális dél, vagy a fejlődő országok építészeti kultúrája. Nem a nyugat európai nagyvárosok állnak a középpontban, hanem Dél-Amerika, vagy a volt gyarmati országok nagyvárosai, ilyen például a Torre David, ami egy projekt dokumentációja, egy Caracasban található, legalább 30 emeletes, félbe maradt felhőkarcoló története. Ez az épület – ott áll a város közepén az üzleti negyedben – a válság miatt egy toronyház méretű függőleges nyomornegyeddé vált. A film a toronyban lakók jól szabályozott, de informális közösségi életét mutatja be. Ehhez hasonló a volt portugál gyarmaton található Grand Hotel, ami egy tengerparti luxusszálló mai, szintén nyomornegyedként működő épületét és az abban lakókat állítja elénk. Logisztika kategóriában érdekes volt a Dabbawala, az ebédszállítás csodája, ez a Bombayban működő ételszállító hálózatok rendszerét mutatja be, hogyan tud hatékonyan működni a rendszer egy sokmilliós, rendkívül túlterhelt városban.

Sok jó kisfilmet láttam, szintén a Lakatlan kategóriában például egy Japánban létező szubkultúráról, olyan emberekről szól, akik – vallásos jelleggel – elhagyott és romos épületekkel foglalkoznak, ezeket fényképezik. A témák mind a kortárs építészet főtémái, a lakatlanság, a városi rendszerek működése, a High Line, a városi parkok, a logisztikai kérdések. Ezek a törekvések a magyar építészeti közgondolkodásban gyakorlatilag láthatatlanok. Ilyen értelemben valóban vagány ez a fesztivál, mert azzal foglalkozik, ami ma a világ az építészeti közgondolkodásának középpontjában, szakmai innovációnak élvonalában áll. Nálunk mindez csak elvétve, inkább csak alternatív jelleggel, nem a komoly szakmai gondolkodás részeként bukkan fel.

Kettőt jól ismerek, a harmadikat sajnos nem láttam, ez a Kulcsrakész álmok. A Nyolcker kategóriában vetített filmek közül kettő néhány év múlva – ha most még nem is látszik ez –, nagyon fontos lesz, egyik a Corvin variációk, a Józsefváros átalakulását dokumentáló és elemző film, a másik a Pillanatnyi 8. Előbbi a Corvin –Szigony projektet, illetve az onnan elköltözött egykori lakók életét követi, viszonyukat a kerülethez és az egész folyamathoz. A Pillanatnyi 8 csak részben szól erről, itt az egész város megjelenik, egy olasz filmes csoport készítette, filmes eszközökkel dolgozó művészek, az anyag nagyon erősen participatív és az interakciókra építő folyamat végére áll össze. A készítők nem hagyományos filmes eszközökkel élnek. Ez a film nem mozi-kontextusba készült – bár filmként is működik –, inkább Budapest mostani metszete, álmok és utópiák, az ideiglenesség furcsa keveréke. A Corvin variációkat a végső vágás előtt szakmai opponensként láttam, a Pillanatnyi 8-ban sokat szerepelek is. A rendezők egyike sem építész, a Corvin variációkat egy dokumentumfilmrendező készítette, akit az emberi aspektusok indítottak el, és a film a szereplők tekintetén keresztül szól a nyolcadik kerület tereinek átalakulásáról. A Pillanatnyi 8-at pedig egy ZimmerFrei nevű bolognai művész csoport készítette, akik városfilmeket csinálnak, rendszerint közösségekkel dolgoznak együtt. Itt valójában városfeltárás folyik. Egyik alkotásban sem lehet elválasztani a társadalmi és az építészeti szempontokat, de valószínűleg a filmek szegényebbek lennének bármelyik szempont nélkül.

Ezeket a filmeket hol láthatják az érdeklődők? Valamelyik TV-ben elképzelhető?

Annyi biztos, hogy a KÉK rendszeresen szervez majd vetítéseket, de ami a TV-vetítést illeti, én már ahhoz az a generációhoz tartozom, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs a televíziózással, ez szerintem ma már irreleváns műfaj.

Ezek közül a filmek közül biztosan nem lesz majd az összes elérhető, de igyekszünk minél többet bemutatni. Ez a fesztivál most végig teltházas volt, tehát növekvő érdeklődés van az építészettel foglalkozó filmek iránt, és ha létezik olyan hazai filmterjesztő, aki ebben lehetőséget lát, biztosan megoldható, hogy forgalomba kerüljön egy-kettő. Nyilvánvaló, hogy ezek között van olyan, amely soha nem hagyja el a fesztiválok világát, és olyan is, ami egyetemi munkaként készült és kiállításokon vetíthető, olyat is találunk közöttük, ami a YouTube-on elérhető.

Az én kérdésem inkább az, hogy miért maradnak ki a magyar filmesek ebből a történetből? Mi tavaly kiírtunk egy pályázatot, ez egy filmkészítési felhívás volt, és akkor látszott, hogy néhányan érdeklődnek, de kíváncsi vagyok, hogy a közeljövőben lesznek-e olyan magyar filmesek, akik ezzel a témával foglalkoznak.

Az ilyesféle filmek közül némelyik közelebb áll a dokumentumfilm hagyományos műfajához, de jó közege lehetne ez a dokumentumfilmben mostanában zajló újításoknak is. A mostani fesztiválon az volt az érdekes, hogy sokféle aktor, szereplő vett részt, és nemcsak magyarok, hanem sok filmnek itt eljött Budapestre a rendezője, szóval szakmai tapasztalatcsere is zajlott, ami az egészet léptékváltó eseménnyé emelte.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11407