Schubert Gusztáv
Hitchcock rajongók polcáról nem hiányozhat Rebello Psychója.
Magyar nyelvű
Hitchcock-könyvtárunk ugyan időről-időre gyarapodik egy-egy kötettel, de
mindmáig szerény méretű. Három évtizeddel ezelőtt Nemes Károly mindössze 87
oldalas zsebkönyve volt az egyetlen (sajnos meglehetősen hézagos) kalauzunk az
életműhöz. Azóta megjelent (jó fordításban, de kis példányszámban, és igen csúf
kiadásban) Truffaut legendás Hitchcock-interjúkötete (Magyar Filmintézet –
Pelikán Kiadó, 1996), Dominique Auzel hasznos, de lendületes nemtörődömséggel
fordított vademecuma (Alexandra, 1999), a Sidney Gottlieb szerkesztette,
meglehetősen teljes Hitchcock-szöveggyűjtemény (Osiris, 2001), Charlotte
Chandler monográfiája (Jokerex, 2005), az Apertúra tudós elemzésekből válogatott
tanulmánykötete (Hitchcock. Kritikai
olvasatok, 2010), és mindenekelőtt Báron György alapos és szellemes „Psycho analízise” (Alászállás az alvilágba – Mandátum Kiadó, 2007). Három alapmű – Donald
Spoto aprólékos Hitchcock-biográfiája (The
Dark Side of Genius, 1983) és Robin Wood (1965-ös, majd 1989-ben kibővített
és újragondolt nagyhatású filmelemzése (Hitchcock’s
Films) és Tania Modleski feminista életmű-kritikája (The Women who knew too much, 1988) – mindmáig kiadóra/fordítóra
vár.
Stephen
Rebello 1990-es klasszikusa, magyar léptékkel mérve egész gyorsan eljutott
hozzánk, igaz, aligha került volna sor erre, ha a könyv alapján 2012-ben nem
készül belőle film (Sacha Gervasi: Hitchcock).
Rebello könyve körülbelül olyan viszonyban van Gervasi filmjével, mint a Gengszterosztag az alapját adó pontos és
részletgazdag Lieberman dokuregénnyel. A cseppet sem regényes, ám izgalmas tényirodalmat
mindkét esetben hollywoodi szabványra szabták. Gervasi filmje érdekes, de nem
túl attraktív művészéletrajz, Hitchcock ugyanis sohasem vadászott Afrikában
oroszlánra, a fülét sem vágta le, és még csak párizsi kokottokkal sem
kufircolt, a „borzongatás nagymesterének” élete éppoly unalmas volt, mint egy
hivatalnoké. Egyetlen bűnös szenvedélye (ha ugyan ez bűn), hogy a kamera révén
kiélhette vágyait, és legalább rendezőként meghódíthatta az Álomgyár
leggyönyörűbb asszonyait (Ingrid Bergman, Grace Kelly, Kim Novak, Tippi Hedren).
Gervasi ezt a Rebellót kevéssé izgató szálat húzza ki a virtuózan megkomponált
tény-szőttesből. Hitchcock élete és jelleme azonban egy nagyfeszültségű
féltékenységi drámához éppoly kevés muníciót szolgáltat, mint a látványos és
cselekményes művész-életrajzhoz. Így aztán a valódi melodrámai izgalmak hiányát
valami mással kell pótolni. A vulgárfraudizmussal és a csiklandózó titokkal,
miszerint Hitchcock a zuhanyjelenetet és a Psychót
csak azért forgatta le, hogy így álljon szimbolikus bosszút a Paramount
akadékoskodó stúdióvezetőin, és egy váratlan flörtbe bonyolódó feleségén (Alma
Reville habitusába éppoly kevéssé illik bele efféle kaland, mint Hitchcockéba).
Szerencsére Gervasi nem veszi halálosan komolyan e képzelt háromszögtörténetet.
De hát akkor meg min is kellene izgulnunk?
Rebello
nyomozása sokkal izgalmasabb eredményre vezet. Merthogy ő jó helyen keresi
Hitchcock és a Psycho titkát. És a
módszert is tökéletesen választja meg. Mikrotörténelmet ír, figyelmesen helyszínel
(30 évvel a tett után, ami igencsak megnehezíti a dolgát). Fel akarjuk tárni a
zseni és a remekmű titkát? A legokosabb, amit tehetünk, rekonstruáljuk, hogyan
forgatott a géniusz, hogyan készült a remekmű. Rebello aprólékosan kikutatja a Psycho keletkezésének történetét „ötlettől
a filmig”, minden fontosat megtudunk az előkészületekről, a forgatókönyvről, a
forgatásról, a vágásról, a zenéről, a forgalmazásról (a briliáns rendezés
mellett ez volt Hitchcock másik nagy dobása, kreatív reklámkampányával megmentette
a Paramount közönye miatt veszni látszó filmet, a mindössze 800 ezer dollárból
forgatott Psycho a méregdrága Ben Hur mögött a második legnyereségesebb
film lett 1960-ban.)
Jogos
kérdés, mire jutott Rebello a nyomozásban: mi a zseni titka. Nagyjából arra,
mint Edison: „A lángész: egy százalék ihlet, és kilencvenkilenc százalék
verejték.” Ez tisztességes válasz: nincs receptje a remekműnek. De az azért nagyon
is kiderül a Psycho nagyközelikben
elmesélt keletkezéstörténetéből, hogy minden ponton ott munkálkodott mind a
kreativitás, mind a szorgalom, mind a szakértelem. És a csapatmunka. A zseni
mozgásba hozta a stábot, a csapat pedig nem hagyta kialudni a lángészt. A Psycho titka, hogy első pillanattól
(szinte) minden szereplő tétre játszotta. Hitchcock a Szédülés és az Észak-északnyugat
után nyugodtan hátradőlhetett volna, de nem tette: másként akart filmezni, mint
korábban. És a merészség bejött. A Psycho
a Hitchcock életmű csúcsa. Meglehet, a Vertigo
többrétegű, kifinomultabb, rafináltabb, de mégiscsak hagyománykövető, betetőző
remekmű, Norman Bates története viszont új hang, új kép, újfajta iszonyat. Milliónyi
nézőjére épp ezért hatott sokkszerűen.
Rebello
könyvének egyik különösen tanulságos fejezete a korabeli kritikai fogadtatást
idézi föl: az elemzők többsége azt hitte, elfuserált Hitchcock-filmet lát. Kínos
és tanulságos. A kritikusnak nem elég betéve ismerni a filmtörténetet, a zseni
mindig a jövőből érkezik.
I.P.C.
Könyvek Kft, 2013.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 23-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11406 |
