Bayer Antal
Az X-Men természetesen nem ment
sehová, a Stan Lee és Jack Kirby által kitalált szuperhősök 1963. szeptemberi
bemutatkozásuk óta csak egyszer vonultak háttérbe, és a kalandjaikat elmesélő
sorozat mai napig a legsikeresebb amerikai képregények közé tartozik. A magyar
közönség sem vesztette őket teljesen szem elől, hála a játékfilmeknek, a
rajzfilmeknek és a számítógépes játékoknak – a visszatérés tehát kizárólag a
hazai képregénypiacra értendő.
De ez
az X-Men nem ugyanaz az X-Men, mint amelyet az 1991 és 1997 között 36 számot
megért szériában megismerhettek az olvasók, és persze nem azonos a 2005-től
másfél év alatt 26 számban bemutatott „Újvilági” verzióval sem.
Noha
magyarul azokból a részekből semmi sem jelent meg, érdemes pár szót szentelni
az eredeti elképzelésnek. Stan Lee 1961 és 1965 között találta ki a leghíresebb
Marvel-szuperhősök nagy többségét, ekkor született meg Pókember, Vasember,
Hulk, Thor, Fenegyerek és még őket is megelőzte egy szupercsapat, a
Fantasztikus Négyes. Ennek a sikerét érdemesnek látták kiaknázni egy hasonló,
de mégis különböző sorozattal. Az eltéréseket két motívumban lehet
összefoglalni: az X-Men tagjai nem valamilyen baleset vagy külső beavatkozás
révén szerezték meg különleges képességeiket, hanem velük született tulajdonságokról
van szó, másfelől pedig nem csak egy tinédzser van köztük, hanem a vezetőjük
kivételével valamennyien azok.
Hiába
volt eredeti az elképzelés – ma már szinte hihetetlen, hogy a Marvel azért
állította le 1969-ben a sorozatot, mert az eladásai nem érték el a többi
szuperhősös képregényét. Az X-Men tagjai egy ideig más sorozatok
vendégszereplőiként tűntek fel, míg aztán 1975-ben Len Wein újra nem értelmezte
az egész ötletet. Szinte a teljes csapatot lecserélte, az új tagok mindegyike
más és más országból érkezett, az X-Men lett az első multikulturális
szupercsapat. Wein hamar átadta az írói teendőket a fiatal Chris Claremontnak,
és a következő 17 évben alig volt olyan X-Men történet, amelyet ne Claremont
jegyzett volna – a „régi” magyar X-Men
is végig ezekből válogatott.
Bár a
Claremont-korszak nem tekinthető egységesnek, néhány motívum mindvégig jelen volt
benne. Ezek közül a legfontosabb az, hogy az X-Men egy család – ráadásul egy
nagy, folyamatosan bővülő, és a diverzitását erényként felvállaló család. Ezzel
párhuzamosan erősödhetett Claremont olvasóiban az a felismerés is, hogy az
X-Men furcsaságának, meg nem értettségének, sőt üldözöttségének a közös
nevezője nem a tizenéves korosztály, hanem a bármilyen jellegű „másság”, amivel
behelyettesíthető a mutáns jelző.
A
most visszatért X-Men olvasói azonnal felismerhetik, hogy jelentős fordulat
történt, totálisan megváltozott a viszonyrendszer. Már az 1997 óta egyetlen magyarul
megjelent történetben is (E mint
eltörölni, 2007), amelynek Grant Morrison az írója, egészen más karakterek
láthatók, mint akiktől annak idején elbúcsúztunk, méghozzá nem csak a személyi
összetétel változása miatt.
Joss Whedon
a Morrison-éra végére kialakult felállást vette alapul, de figyelembe kellett
vennie Jean Grey (újabb) halálát és Xavier professzor távozását. A józan észt
Bestia, a megértő szeretetet Kitty Pryde képviseli, a vezető Küklopsz és a vele
minden téren rivalizáló Rozsomák ellentéte újraéled, a Claremont-időszakban még
főgonosz, majd az X-család végső szétesésében kulcsszerepet játszó Emma Frost a
testvériesség helyett a mester-tanítvány viszonyt favorizálja – ők alkotják az
újrainduló iskola tanári karát.
Küklopsz
már az első megbeszélésén nyilvánvalóvá is teszi, hogy a kulcsszó immár a „csapat”,
nem pedig a család. A csapat tagjai összefognak a közös cél érdekében,
tökéletesen megbíznak egymásban az adott feladat végrehajtása során, de a nap
végén nem ölelik keblükre egymást, csak a kötelességüket végezték.
Marvel +. Színes, irkafűzött, számonként 72 oldal, megjelenik kéthavonta.
Kiadó: Kingpin.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11405 |
