Ardai Zoltán
A Victor Fleming rendezte klasszikus Óz (1939), mindmáig etalon a mozgóképre vitt gyerekmesék közt.
„Megcsaltam a szemedet, Thor,
elámítottalak” – hangzott egykor, fjordok fölött, a Világszéli Király szózata.
A hatalmas úr valójában megijedt előzőleg, mennyit tudott végezni az elébe
járuló vendég. („ Tudd meg, a sör, amit csak negyedig tudtál kiinni a szaruból,
maga a tenger volt…” stb.) Hasonlóan ijed meg L. Frank Baum századfordulós
meseregényének címszereplője, Óz is a hozzá beállító kérelmezőktől. Sok-maszkos
szélhámos uralkodó ő, aki végül elmenekül megunt népétől egy léghajón – mint
olvashattunk ilyen esetről már Andersennél ( A bolha meg a tanár).
Bő
nyolcvan évvel E. T. A. Hoffmann Diótörő
és Egérkirálya után, és harmincöt évvel Lewis Carroll Alice-könyvét követően Baumnál ismét egy kislány a világmese
központi szereplője. Ám irodalmi elődeitől eltérően Dorothy nem úrileányka,
hanem tanyasi egyke, akinek rongybabái már elvesztek, és borzas ebecskéjével
indul kalandokra. Cserébe a szerző két nagy ajándékkal is kitüntette őt a
regénykompozíció szintjén. Az egyik, hogy a kislány köré tetterős team szerveződik az úton (ilyenje sem
Marie-nak, sem Alice-nek nem lett). A másik, hogy Dorka nem az óvilági lányok
módjára, nem álmában kerül a Smaragdvárosba – sem pedig a zord banyavárba,
amelyet elő-tolkieni harcos-figurák őriznek. A könyv kozmoszán belül tényleges
az a bizarr ország, ahová a forgószél elsodorja, és valóságosan üti ki ott ő a
boszorkányokat (a közvetlen eszközhasználatot illetően akaratlanul), előbb a
gonosz keletit, majd a gonosz nyugatit, mielőtt visszatérne a farmra.
Zenésszínpadi
változat hamarabb termett ebből a meséből, mint a megelőző évszázadban
Hoffmannéból. Harold Arlennek az előkészülő Óz-film
(illetve a Broadway) számára 1938-ban szerzett musicalje nem az első ilyen
feldolgozás volt, bár a korábbiakra ezzel feledés várt, minthogy egyetlen
részletük sem vetekedhetett a „Ding-Dong, a banya halott”-kórussal vagy a Gyáva
Oroszlán filmbéli vallomás-dalával. Artisztikum dolgában a ’39-es mozi-Óz veszteségeket is, többleteket is
hozott. Visszalépett ama kerettörténet-típus alkalmazásához, amely a sztorit
álomfoglalatba és magyarázatba helyezi, megkettőzte tehát az illúziót (hisz így
a varázsló az álmodáson belül
lepleződik le, mint szemfényvesztő). Kihagyott aztán egy csomó útiállomást a
mesekönyvhöz képest, miként kimaradt a nyugati boszorkány kerek egyszemének
érdemdús motívuma is. Amikor Dorka végtére felébred, ezzel a film-eleji
barnásszürke környezetbe látjuk visszatérni, amely az átélt odisszea fényében
igazán maga is megszínesedhetett volna, hogy a „mindenütt jó, de legjobb
otthon!”-sóhajtásnak kevésbé töpszli értelme legyen. Ugyanakkor ebben a
Fleming-rendezésben – csodák csodája – egyetlen
jelenet sem vész szirupba, legalábbis a korai „szivárvány-dalon” túl nem.
Akadnak ugyan még benne hollywoodiánus giccs-zöngék, de ezeket rendre időben
elhalványítják, vagy éppen elűzik a még bővebb rajzású ironikus vagy éppen
groteszk zenei, képi és cselekményi mozzanatok. Kaján koreográfiájával már a
pöttömnép ünnepi kavargása is meglehetősen fanyarul környezi Glinda
tündérboszorkány kincstári megjelenését. Ellenpontjára, az ékszerű zöld arcot és
csúcsos fekete kalpagot nyert mozi-boszorkányra eddig ugyanúgy nem érkezett
nézői panasz, ahogyan nem érte kifogás a könyvbeli ezüstcipő filmbeli
kicserélését sem – a rubintcipő és a tájat átszelő sárga keramittéglás út kreációja
eleve inkább be tudott égetődni nemzedékek emlékezetébe. A mozi-Ózban feloldódik az eredeti mű pikareszk
menetének mereven refrénes építkezésű, ornamentikus jellege (a vándorló csoport
tagjai a könyvben állomásonként mechanikus sormintákkal reagálnak az újabb és
újabb helyzetekre, mindannyiszor szavakban is kiteszik jellem-emblémáikat egymás
után; a táncos-zenés filmváltozat epikai egysége organikusabb). A legnagyobb
nyereség azonban az a látomány, ahogyan a filmen a hős kompánia megjelenik:
gyakran összekarolva, össze-összecsapzódva, az egyik szélen a reszketve tátogó
szőrmókkal, aki önnön bojtos farkát minduntalan szeme elé tartja. Velük ezúttal
nem Thor isten vándorol el a Világszéli Királyhoz, nem is félistenek összefogó
együttese, hanem ágrólszakadtak, földönfutók bandája: a kansasi Dorka – akinek
kutyusát odahaza sintér-felhatalmazó határozat fenyegeti –, az eszetlen, de
leleményes szalmaember, a szívnélküli, ám érzelmes bádogfavágó és az állatok
fölötti uralkodásból kivettetett, mégis bátor tettekben részes oroszlán. („Volt
elég időd…” – hebegi utóbbi a füstbe burkolódzó, morajló Óz képébe.) A Jack
London-i „ne hagyd magad”-életbölcselet spontán kollektivizálódott követsége.
Ezt a lény-csoportozatot a Fleming-klasszikusnak köszönhetően már árnyékáról is
felismernénk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 30-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11403 |
