rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Óz földjén

Óz, a csodák csodája

A sziluett

Ardai Zoltán

A Victor Fleming rendezte klasszikus Óz (1939), mindmáig etalon a mozgóképre vitt gyerekmesék közt.

„Megcsaltam a szemedet, Thor, elámítottalak” – hangzott egykor, fjordok fölött, a Világszéli Király szózata. A hatalmas úr valójában megijedt előzőleg, mennyit tudott végezni az elébe járuló vendég. („ Tudd meg, a sör, amit csak negyedig tudtál kiinni a szaruból, maga a tenger volt…” stb.) Hasonlóan ijed meg L. Frank Baum századfordulós meseregényének címszereplője, Óz is a hozzá beállító kérelmezőktől. Sok-maszkos szélhámos uralkodó ő, aki végül elmenekül megunt népétől egy léghajón – mint olvashattunk ilyen esetről már Andersennél ( A bolha meg a tanár).

Bő nyolcvan évvel E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirálya után, és harmincöt évvel Lewis Carroll Alice-könyvét követően Baumnál ismét egy kislány a világmese központi szereplője. Ám irodalmi elődeitől eltérően Dorothy nem úrileányka, hanem tanyasi egyke, akinek rongybabái már elvesztek, és borzas ebecskéjével indul kalandokra. Cserébe a szerző két nagy ajándékkal is kitüntette őt a regénykompozíció szintjén. Az egyik, hogy a kislány köré tetterős team szerveződik az úton (ilyenje sem Marie-nak, sem Alice-nek nem lett). A másik, hogy Dorka nem az óvilági lányok módjára, nem álmában kerül a Smaragdvárosba – sem pedig a zord banyavárba, amelyet elő-tolkieni harcos-figurák őriznek. A könyv kozmoszán belül tényleges az a bizarr ország, ahová a forgószél elsodorja, és valóságosan üti ki ott ő a boszorkányokat (a közvetlen eszközhasználatot illetően akaratlanul), előbb a gonosz keletit, majd a gonosz nyugatit, mielőtt visszatérne a farmra.

Zenésszínpadi változat hamarabb termett ebből a meséből, mint a megelőző évszázadban Hoffmannéból. Harold Arlennek az előkészülő Óz-film (illetve a Broadway) számára 1938-ban szerzett musicalje nem az első ilyen feldolgozás volt, bár a korábbiakra ezzel feledés várt, minthogy egyetlen részletük sem vetekedhetett a „Ding-Dong, a banya halott”-kórussal vagy a Gyáva Oroszlán filmbéli vallomás-dalával. Artisztikum dolgában a ’39-es mozi-Óz veszteségeket is, többleteket is hozott. Visszalépett ama kerettörténet-típus alkalmazásához, amely a sztorit álomfoglalatba és magyarázatba helyezi, megkettőzte tehát az illúziót (hisz így a varázsló az álmodáson belül lepleződik le, mint szemfényvesztő). Kihagyott aztán egy csomó útiállomást a mesekönyvhöz képest, miként kimaradt a nyugati boszorkány kerek egyszemének érdemdús motívuma is. Amikor Dorka végtére felébred, ezzel a film-eleji barnásszürke környezetbe látjuk visszatérni, amely az átélt odisszea fényében igazán maga is megszínesedhetett volna, hogy a „mindenütt jó, de legjobb otthon!”-sóhajtásnak kevésbé töpszli értelme legyen. Ugyanakkor ebben a Fleming-rendezésben – csodák csodája – egyetlen jelenet sem vész szirupba, legalábbis a korai „szivárvány-dalon” túl nem. Akadnak ugyan még benne hollywoodiánus giccs-zöngék, de ezeket rendre időben elhalványítják, vagy éppen elűzik a még bővebb rajzású ironikus vagy éppen groteszk zenei, képi és cselekményi mozzanatok. Kaján koreográfiájával már a pöttömnép ünnepi kavargása is meglehetősen fanyarul környezi Glinda tündérboszorkány kincstári megjelenését. Ellenpontjára, az ékszerű zöld arcot és csúcsos fekete kalpagot nyert mozi-boszorkányra eddig ugyanúgy nem érkezett nézői panasz, ahogyan nem érte kifogás a könyvbeli ezüstcipő filmbeli kicserélését sem – a rubintcipő és a tájat átszelő sárga keramittéglás út kreációja eleve inkább be tudott égetődni nemzedékek emlékezetébe. A mozi-Ózban feloldódik az eredeti mű pikareszk menetének mereven refrénes építkezésű, ornamentikus jellege (a vándorló csoport tagjai a könyvben állomásonként mechanikus sormintákkal reagálnak az újabb és újabb helyzetekre, mindannyiszor szavakban is kiteszik jellem-emblémáikat egymás után; a táncos-zenés filmváltozat epikai egysége organikusabb). A legnagyobb nyereség azonban az a látomány, ahogyan a filmen a hős kompánia megjelenik: gyakran összekarolva, össze-összecsapzódva, az egyik szélen a reszketve tátogó szőrmókkal, aki önnön bojtos farkát minduntalan szeme elé tartja. Velük ezúttal nem Thor isten vándorol el a Világszéli Királyhoz, nem is félistenek összefogó együttese, hanem ágrólszakadtak, földönfutók bandája: a kansasi Dorka – akinek kutyusát odahaza sintér-felhatalmazó határozat fenyegeti –, az eszetlen, de leleményes szalmaember, a szívnélküli, ám érzelmes bádogfavágó és az állatok fölötti uralkodásból kivettetett, mégis bátor tettekben részes oroszlán. („Volt elég időd…” – hebegi utóbbi a füstbe burkolódzó, morajló Óz képébe.) A Jack London-i „ne hagyd magad”-életbölcselet spontán kollektivizálódott követsége. Ezt a lény-csoportozatot a Fleming-klasszikusnak köszönhetően már árnyékáról is felismernénk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 30-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11403

Kulcsszavak:


Cikk értékelése:szavazat: 1025 átlag: 5.43