Kömlődi Ferenc
A Jubileum Anglia-víziója Jarman első kritikai sikerét hozta.
Anarchia az Egyesült Királyságban, hirdette a Sex Pistols 1977-es kislemeze. Már két éve tombolt a punk, amikor Derek Jarman kor(kör)képe a mozikba került. A popzene változásaira mindig élénken reagáló rendező alkotását ezúttal (többé-kevésbé) maguk a muzsikusok népesítik be: Toyah Willcox (azóta Mrs. Robert Fripp), Adam Ant, Wayne County, és néhány másodpercre feltűnik a Siouxsie & the Banshees is. (Későbbi Jarman-opuszokban: Throbbing Gristle, Psychic TV, Coil...) A fékeveszett tombolást Brian Eno éterien csilingelő szintetizátorai ellenpontozzák és foglalják keretbe. Akárcsak a manierista Anglia ezt a posztmodern víziót.
1578-ban vagyunk; John Dee, Erzsébet királynő udvari varázslója – az androgin angyal, Ariel segítségével – jövőt idéz. Zenei aláfestés: lírai hangulateffektusok. Drasztikus kontraszt: az időutazók kíméletlen huszadik századi valóságba érkeznek. Néptelen utcák, egy-egy halott (és hullarabló), égő babakocsi. A Buckingham-palota hanglemezstúdióvá lett, a cezaromániás médiafőnököt Borgia Ginnek hívják. Fizikailag is roppant visszataszító figura: tarkopasz koponya, kigúvadt gülüszemek. Jarman közelképei Borgia arcát leggyakrabban éjsötét háttér előtt mutatják. Büszkén újságolja, mindent ő ural – BBC, ITV, MGM, IBC, KGB... „Nem alkotok, hanem birtokolok. Az ideák nélkül felnőtt generációnak a média az egyedüli realitás. Minden média az enyém, és segítségükkel átírom az egész ábécét.” Borgia Ginz és pártfogoltjai profanizálnak. Első számú sztárjelöltje, a világtörténelmet egyedi módon értelmező (alkalomadtán okító) Amyl Nitrite (Jordan) a Rule Britannica punkváltozatát adja elő. Fején római sisak, (kövér) felsőtestén angol zászló-trikó, kezében háromágú szigony. Frenetikus-erotikus masírozásának (egyik) hanghátterét harmincas évekből való szónoklat adja. Ebből az érthetetlen, német nyelvű beszédből csak pár szó jut el tudatunkig: Deutschland, Deutschland, Deutschland... A kamera hátrál, a stúdió a semmibe enyészik, s a valótlanul zöld pázsiton Erzsébet királynő és John Dee közelít. Jarman nem moralizál, csak ábrázol. Utópiákban különben sem szokás a moralizálás. Nincs itt nosztalgikus múltbavágyódás, vagy romantikus hőskultusz. A marionettfigurából balett-táncosnővé serdült Amyl lírai mozgásának hátterét – távolodó zoommal – meztelen szatírok és a máglyán égő brit zászló alkotja. Nemzedékünk a nihilista blank generation – mondja az egyik férfi szereplő. Amyl gusztustalanul erotikus punkcicává érett. Nizsinszkijt Edith Piaf-dallamok-ra esetlenül csetlő-botló kötéltáncos váltja fel. Borgia Ginz univerzumának igazi sztárja a hamiskásan nimfomán Crabs (Lapostetű), vagy az erőszaktól megrészegedő Mad (Toyah Willcox). Ebben a világban mindent az agresszív, pusztító ösztönök mozgatnak. Az impresszárió kikent-kifent szeretőjének kivégzését még a rendőr is száját nyaldosva csodálja. Tanul a jó példából: kollégájának társaságában, Adam Antot mozivásznon ritkán látható szadizmussal öli le. Aztán a bosszú mindkettő] ükre lesújt, a Káosz (Hermine Demoriane) mozgatta három öldöklő angyalt Amylnek, Madnek és Crabsnek hívják. A hemoglobin patakokban folydogál. Vér és szex gyilkos tánca. Hiába az elhagyatott ipari hangár, a lepusztult lakásbelső, vagy a kopott külvárosi utca, végig az az érzésünk, mintha kozmikus vágóhídon lennénk...
Isten halott? – kérdezi Erzsébet királynő. Templomi jelenet, a hagyományos anglikán zsoltárt, a Jeruzsálemet halljuk. Még egy modern Krisztus is előbukkan, Canterbury érseke pedig ruhátlan ministránsfiúval táncol. Az Impreszszárió – a lilás-vöröses fényekben dúló orgia igazi ura – elégedetten dörzsöli a tenyerét. A színek rendkívül élesek, hivalkodóan tudattágítók. A fáradt manierista andalgással úton-útfélen fékeveszett barbarizmus felesel. Színtelen világ- jegyzi meg mégis John Dee. És – királynőjével együtt – távozik. A nappal holdfogyatkozásos éjszakába fúl. Megint minimalizmus festi alá a (megfeketedett) képmezőt.
De – udvarhölgyei társaságában – Borgia Ginz is továbbáll. Fényes kastélyban telepednek le, a kastély ősz, Chaplin-bajszos lakója múltjáról mereng. A század legnagyobb művésze voltam – mondja németül, közben ismert szónoklat hallatszik megint. Mad titokban jelzi, a bácsika kissé meghibbant. Jarman is ezt mutatja: a normális kerékvágásból kizökkent világot. Enciklopédikus mű, a kései hetvenes évek talán legpontosabb látlelete. Anti Rocky Horror Picture Show, annak művi handabandáit (az allegórián túlmutató) nagyon is hús-vér figurák váltják fel. „Az évtized egyik legeredetibb, legmerészebb és legizgalmasabb brit játékfilmje” – írta a Variety kritikusa. Az angol barokk valószínűleg a Jubileum képkockáin látott napvilágot.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/05 08-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1140 |
