Bikácsy Gergely
Olivier Assayas önéletrajzi filmje a 68-as francia diáklázadás után játszódik, a Molotov-koktél helyét átveszi a melankólia.
Játékos, olykor lázadó, drámai, sőt
tragikus tüzek gyulladnak Olivier Assayas legtöbb régi filmjében, így most a Május után fontos fordulópontjain is.
Molotov-koktél, nyári kazalgyújtás, majd a képzelet és a halál tüzei. Izzóan
drámai hatású történetre gondolunk, de tévesen: Assayas eddigi munkáit is
valami nehezen meghatározható melankólia hatotta át. A Május után botladozásban remeklő tétova hőseinek minden percét és
porcikáját még inkább áthatja ez az út- és remény-kereső „makacs elveszettség”.
„Húsz éves vagyok, és megtiltom, hogy éveimet a legszebb életkornak nevezze
bárki” – mondta egy fiatalon öngyilkos francia író, Paul Nizan 1940 táján. Ezt
a film mindegyik szereplője elmondhatja.
A Május után egy két évvel 1968 májusa után zajló, önéletrajzi
motívumokkal bővelkedő történet. Assayas pályáján a majd húsz évvel régebbi,
részben magyar vonatkozású Üres lap (L’eau froide, 1994) a közeli rokona (a
főszereplőt ott is ugyanígy, Gilles-nek hívták), de annak iskola és társadalom
ellen lázadó tizenhat éveseit sokkal drámaibbra hegyezett történetbe dobja,
pedig, ha jól kezel is drámai csomópontokat, az említett lassú sodrású
melankólia ábrázolásához van nagy érzéke. Assayas Truffaut szellemi gyermeke,
de új filmjébe már semmi direkt hatás, semmi „tanítvány-vonás” nem vegyül, teljesen
önálló és magabiztos, saját színeit és dallamát véglegesen megtaláló
filmalkotó.
Gilles érettségi előtt
áll, és egy anarchista csoport lelkes militánsa. Csakhogy baj van a hitével, a
lelkesedés nem megy neki. A rendőrterror 1971 körül brutálisabb, mint ’68
májusában volt, s ő részt vesz a rendőrök vagy intézményt védő éjjeliőrök
megbüntetésében, de félszívvel, és kételyekkel küszködve. Két lányhoz fűzi
szerelem, de sem ő, sem a lányok nem tudják, igazán szerelmesek-e: elhagyják,
majd mégis keresik egymást. Minden kalandjuk és a forradalmi kiscsoporttal tett
mozgalmár-utazásuk érzelmi utazás. A társadalmat meg kell változtatni, persze,
de saját életünkért még nagyobb a felelősségünk. Gilles egyedül marad, talán
mert Mao tömeggyilkosságairól olvas, és nem tudja, kinek higgyen; talán, mert
művész, festő akar lenni, és életét a festészet és a rajz nélkül nem akarja
elképzelni. Márpedig „a festészet, a művészet magányt követel, a forradalmár
pedig nem lehet magányos” – mondja a szemébe egyik, az anarchista akciókat
választó társa. Más barátai osztályharcokról forgatnak Itáliában és
Latin-Amerikában. Gilles irigyli őket, meg nem is: elkészült filmjeik „mondanivalójával”
egyetért, de értéküket nem becsüli. Ugyancsak viszolyog apja, a rutinos
tévé-rendező Maigret-filmjeitől. Apja kérésére mégis vállal bennük munkát. „Mi
nem az esztétáknak, hanem a munkásoknak készítünk filmet” – oktatja egy
mozgalmár filmcsináló. „Simenon kiváló író, és az olvasóknak is élvezhető, nem
értéktelen történeteket tud megírni” – oktatja – egyébként korántsem
ellenszenves – apja. Gilles egy becsült karikatúra-lap munkatársa lesz, majd a
film végén Londonban látjuk, valami nem irónia nélkül ábrázolt, gyanúnk szerint
a Maigret-történeteknél ostobább, a dinoszauruszokat Hitlerrel-nácikkal kombináló
sci-fi forgatásán. De a rendező ránk bízza, maradjunk bizonytalanságban afelől,
ostobaság-e, vagy mégsem...
Assayas kiválóan
bonyolítja a főhős és három-négy közeli barátja beavatási-fejlődéstörténetét. A
nézőnek bizonyos idő kell, hogy ráhangolódjon a film drámai csomópontokkal
lassú, emésztő líraiságot vegyítő ritmusára, és egyre inkább átvegye,
legalábbis megérezze a rendezőnek saját hőseire (így ifjú önmagára is)
rokonszenvvel, tekintő, de velük, érzéseikkel vagy tetteikkel soha nem „eggyé
váló” rendezői szemhatárát. Érzelmes romantika, és annak keserű tagadása. Soha
nem didaktikus, fel sem merül semmiféle tanulságlevonás, vagy még burkolt és
óvatos ítélkezés sem.
A szereplők közéletben,
forradalmiságban megmártózó minden csoportos kalandja értelmezhető az egykori
Marx-kortárs (Max Stirner), vagy a film gondolatiságára nagy hatású
újforradalmi teoretikus és rendező, Guy Debord tanítása szerint (Stirnert egy
filmbeli tanár említi névvel, a nálunk alig ismert Debord-t megnevezés nélkül)
– de erről egy TGM-tanulmány vagy épp mostanábsan futó egyetemi kurzusa
kívánkozna ide – mi inkább Truffaut (vagy André Bazin) közelében maradnánk. A
társadalmi forradalmak igazságában bizonytalanul, az esztétikai érték dolgában
talán biztosabban… Gilles, a legjobb barátja és Gilles két szerelme a
legfinomabban szőtt forgatókönyvi szövetben és olykor váratlan, végig a film
belső világában maradóan logikus szereplő-formálás segítségével elevenülnek
meg, minden apró fordulat egymást értelmezi, többszínű lesz és jótékonyan
elbizonyító. A szereplők háttere, a mellékfigurák sokasága egy-két nagyon
rövid, mégsem csak „illusztráló” jelenetben plasztikussá válik. A töredezett
epizódok a film közepétől mind – visszamenőleg is – gazdagítják egymást. Minden
főbb szereplő önmaga-keresése a művészeti és társadalmi forradalom
keresztútjain kalandoz – Firenze és Dél-Itália, Nepál, Afganisztán és
Peru-Bolívia tájain. A történet-elbeszélés sok-sok kitérője és vállalt
furfangja számomra nagyrészt elfogadható, talán csak a film vége felé túl
váratlan és hökkentő Gilles egy anarchista kalandja (amikor pedig már semmi
ilyesmiben nem hisz.)
A film egyik női
főszereplője öngyilkos lesz: képzelt tüzekkel vívódva valóságos tűzbe veti
magát: a hosszú kamera-mozgásos jelenet figyelemre méltóan kiváló. A Május után minden szereplője boldogtalan
és tanácstalan, és Assayas különös érzékenységgel követve őket, azt érezteti,
hogy boldogtalanságuk érték, sőt a hamis boldogságra (értelem-szerűen:
boldogtalanságra) dresszírozó társadalom ellenére ez az igazi érték. Belső
utazásuk elbeszéléséhez a francia irodalom, főként persze Flaubert Érzelmek iskolájának átélt (átszenvedett) lappangó hatása (is) kell. Flaubert hőse – ha
valaki nem ismerné, 1848 forradalma tavaszán-nyarán esik szerelembe, majd
csalódik forradalomban és szerelemben. Jó, ilyesmihez talán Flaubert sem kell.
De ahhoz igen, hogy a film romantikus-érzelmi átfűtöttségét a rendező végig a
kellő távolsággal tudja, hamis érzelmességnek halavány megkísértése nélkül,
(majdnem, de csak majdnem: szenvtelenül) elmondani.
A Május után minden – a forgatásig egy kivételével teljesen
ismeretlen – ifjú színésze hibátlan (és persze a színészvezetés is). Érett
filmnek mondom. Sohasem kedveltem ezt a szót – és a nemszeretem jelzőt itt
mégis kivételes dicséretnek szánom egy kamasz- és ifjú éveit Truffaut módján
soha feledni nem tudó, „érettnek lenni” talán soha nem kívánkozó alkotó
esetében.
Május után (Après mai) –
francia, 2012. Rendezte és írta: Olivier
Assayas. Kép: Eric Gautier. Szereplők:
Clément Métayer (Gilles), Lola Chréton (Christine), Carole Combes (Laure), Felix Armand (Alain), India Menuez (Leslie), Hugo Conzelmann (Jean-Pierre), Mathias Renou (Vincent), André Marcon (Gilles apja). Gyártó: MK2 – France 3 Cinéma – Vortex
Sutra. Forgalmazó: Vertigo Média.
Feliratos. 122 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11388 |
