Baski Sándor
Promised Land – amerikai, 2012. Rendezte: Gus Van Sant. Írta: John Krasinski és Matt Damon. Kép: Linus Sandgren. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Matt Damon (Butler), John Krasinski (Noble), Frances MacDormand (Sue), Rosemarie DeWitt (Alice), Hal Holbrook (Yates), Gyártó: Participant Media / Image Nation Abu Gabhi. Forgalmazó: Big Bang Media. Feliratos. 106 perc.
Nem kell ahhoz gazdaságpolitikai szakértőnek
lennünk, hogy tudjuk, a globális olajfüggőség kellemetlen mellékhatásokkal jár.
Az elmúlt évtized során számtalan fikciós (Sziriána,
A királyság) vagy éppen dokumentarista produkció (A külvárosok végnapjai, Az utolsó óra) dolgozta fel a témát.
Feneketlen energiaéhségét az Egyesült Államok újabban a hazai gázkészlet
megcsapolásával igyekszik kielégíteni, de mint arról Josh Fox Sundance-díjas
dokumentumfilmje (Gasland) beszámolt,
ez a megoldás sem éppen tökéletes. Az úgy nevezett „fracking”-technológia,
amellyel felszínre hozzák a palagázt, állítólag káros hatással van a
környezetre, amit az érintett vállalatok természetesen tagadnak. (Az ő
álláspontjukat mutatja be egy 2013-as dokumentumfilm, a FrackNation.)
Erre az
egyre több amerikait érintő problémára fókuszál Gus Van Sant filmje is, amely
dicséretes visszafogottsággal vázolja fel az alapkonfliktust. Az Ígéret földje nem a helyszínül szolgáló
kisváros lakóit teszi meg főszereplőnek, hanem a gázbizniszben utazó
óriásvállalat két ügynökét. A Matt Damon és Frances McDormand által alakított
páros feladata, hogy rávegyék a helyieket a földjeik bérbeadására, de ezúttal
hiába vásárolják meg a polgármestert is, egy nyugalmazott fizikatanár és egy
ökoaktivista ellenük hangolja a város népét.
A
forgatókönyvet jegyző Damon és Krasinski – illetve Gus Van Sant, aki
kísérletezés helyett ezúttal bérmunkát vállalt – eleinte kínosan ügyelnek rá,
hogy az Ígéret földje a legkevésbé se
hasonlítson egy dühödt agitprop produkcióra. A multicég képviselőit az ördög
helytartói helyett szimpatikus, mélyen emberi figurákként láttatják,
rákényszerítve ezzel a nézőt arra, hogy velük azonosuljon. A finálé egyébiránt
frappáns műfaji fordulata, amellyel az alkotók végül mégis kiterítik a
lapjaikat, sajnálatos módon pont ettől az intellektuális feszültségtől és
árnyaltságtól fosztja meg a filmet. A didaktikus befejezés legfeljebb azzal
menthető, hogy az Ígéret földje
elsősorban nem vádirat, hanem laudáció: a lélektelen nagyvárosokkal
szembeállított vidéki kisközösségek megtartó erejét dicsőíti. Kár, hogy az
ugyanezen toposzra építő filmek (Porunk
hőse, A régi környék, Doc Hollywood, Facér Jimmy) hosszú
sorának köszönhetően már ez a romantikus végkicsengés is közhellyé vált.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11374 |
