Filmvilág

Friedkin

Kultmozi: Portyán

Az elveszett cirkálás

Új-Hollywood egyik legbotrányosabb filmjét ma sem illik szeretni, mainstreamre gyakorolt hatása mégis tagadhatatlan.

William Friedkin kevéssé ismert, de a Friedkin-rajongók által nagyra becsült thrillere, a Portyán nem hozza könnyű helyzetbe az egyszeri ítészt: talányos, öntörvényű mű, amelyről hosszú oldalakon át lehet regélni, ám a minőségét meghatározni – vagyis eldönteni: értékes film-e – már távolról sem olyan egyszerű.

A Portyán (eredeti címén: Cruising, azaz „cirkálás”) feszült, merész, elgondolkodtató alkotás, amely hitelesen ábrázolja a helyszínéül szolgáló szubkultúrát, viszont zavaros a cselekménye, és hagyományos whodunitként teljesen életképtelen. Ráadásul számos bizonyíték van rá, hogy a rendező tudatosan hagyta homályban a gyilkos személyét (finom körülírása ez a műfaj kísérletező megközelítésének), és nem állt szándékában könnyen befogadható filmet készíteni. Jó vagy rossz az a krimi, amely a játékidő végére érve nem tisztázza, hanem éppen bonyolítja az expozícióban felvázolt helyzetet?

A kérdés megválaszolása messzire vezet, ezért megelégszem annyival, hogy felvetem: a ma ismert Portyán nem az a mű, amit ezen a címen ismernünk kellene. A 40 perccel hosszabb, pontosabb, értelmesebb alkotói verzió létének ténye sok mindenre magyarázatot ad, csak éppen magát a rendezői változatot nem ismerjük – talán nem is fogjuk soha. Ha nem is Az Ambersonok tündöklése rangján, de Friedkin kultfilmjének ott lenne a helye az „elveszett klasszikusok” között.

Marad tehát a 2007-ben DVD-re került csonka változat, amely évtizedekig hevert különböző stúdiók pincéiben. Nem volt könnyű helyzetben, aki meg akarta nézni: hazánkban a legjobb esetben is csak évtizedek óta üzemelő videótékák mélyéről szerezhető be az 1993-as magyar kiadás VHS-kópiája, a tévé sem sugározta gyakran. A Portyán kiadása egyébként már akkor eseményszámba ment: újsághírekben emlékeztek meg róla, és a kazetta borítóján az eredeti, „hírhedt” címet jó vastagon szedték a reklám kedvéért. Ezen túl azonban nem sok vizet zavart itthon: adták egy mozicsatornán, kölcsönözhető (volt) a tékából, de az interneten egyetlen komolyabb kritika sem található róla (egyedül Hungler Tímea említi a Filmvilág 2001/02. számában kitűnő sorozatgyilkos-filmként.)

Világszinten azonban nagyon is hatott a bukott botránymozi. A homoszexuálisokat ölő sorozatgyilkos nyomába eredő, szadomazo alvilágba merülő csalirendőr története megragadott valamit az USA kollektív pszichéjében, még ha ezt kevesen is merik elismerni (a kevesek egyike James Ellroy, aki ugyan „igen rossznak” tartja a filmet, mégis megnevezi A nagy sehol című regényének fő ihletőjeként). A feszült, naturalista, inkább giallóra vagy slasherre, mint „rendes” rendőrmozira emlékeztető Portyán ott kísért a Ponyvaregény Butch-epizódjában (Tarantino a Grindhouse – Halálbiztosban is felhasznált egy dalt a filmzenéből), Joe Dante Üvöltésének pornómozis jelenetében és David Fincher műveiben, az exploitation klasszikusokról (például William Lustig: Dühöngő őrült, Lucio Fulci: New York-i hasfelmetsző) nem is beszélve.

A Portyán kult-státuszának titka nem pusztán a világsztár (Al Pacino) és a neves rendező bukásában, a cselekmény furcsaságaiban és a témaválasztásban keresendő, hanem abban is, hogy minél többet foglalkozik vele a fogékony néző, annál több érdekes kérdéssel és megfigyeléssel találja magát szembe. Egy kézenfekvő példa: ennek a filmnek nincs főcíme. A Portyán hamar bocsánatot kért a melegektől (rögtön a stúdió logója után), de a főszereplőt, a címet és az egyéb létfontosságú információkat illetően meglepően szerény, sőt szégyellős maradt. Ez már azért is furcsa, mert Friedkin kreditjei elég jellegzetesek: legyen szó bűnügyi drámáról (A francia kapcsolat) vagy horrorról (Az ördögűző), „szerzőibb” művei szinte mindig fekete alapon fehér betűkkel operáló, rövid és lényegre törő feliratokkal kezdődnek. Kivéve a Portyánt, amelynek történetesen a forgatókönyvét is ő írta. (A digitálisan feljavított DVD-változat elejéről már lemaradt a jócskán idejétmúlt „bocsánatkérő figyelmeztetés”, viszont végre látható a mű címe – ha más nem is.)

Rejtély az is, pontosan mi lehetett abban az anyagban, amelyet az amerikai besorolási bizottság egyik vezetőjének felháborodása miatt ki kellett hagyni a filmből, de a fáma meglehetősen explicit szexuális műveletekről szól. A rendező a nyilatkozataival sem törekszik a homály eloszlatására: évekig mindent megmagyarázó, létfontosságú részletekről és teljesen eltérő befejezésről beszélt, az újabb interjúiban viszont már csak 40 percnyi szexjelenetet emleget (amit nehéz elhinni, hiszen még a Mély torokban sincs összesen ennyi csak nemi aktust ábrázoló képsor), az audiokommentárban pedig finoman átsiklik a téma felett, mondván „a történetről végig az volt a koncepcióm, amit most is ismerhet a néző”.

Nem legenda azonban az újravágott anyag feldúsítása a rendező részéről, aki – elsősorban bosszú gyanánt – valódi pornóból származó, behatolásokat ábrázoló képkockákat helyezett el a filmben. Ezek a csak tudat alatt érzékelhető snittek a késelős jelenetekben láthatóak, és feladatuk (a direktor személyes haragján túl) a freudi áthallások hangsúlyozása. (Igen, a hazai VHS- és tévéváltozat is legalább két helyen fedetlen nemi szerveket és valódi behatolásokat mutat – aki látta a Portyánt, látta ezeket is, legfeljebb nem tudott róla.)

A forgatás és az utómunkálatok körüli zűrök, furcsaságok mellett ugyancsak izgalmas a történet eredete, amely az azonos című Gerald Walker regényen túl több helyről, nem utolsósorban a mellékszereplőként feltűnő Randy Jurgensen valós rendőri élményeiből származik (egyébként egyesek a meleg irodalom klasszikusát, Felice Picano The Lure című krimijét is felismerni vélik a forgatókönyvben). Walker művére többen pályáztak (pl. Paul Morrissey, Brian De Palma), a győztes azonban nagyjából csak a címét és az alaphelyzetét használta fel a forgatókönyv megírásakor, sokkal inkább hagyatkozott saját élményeire (az irodalmi eredeti nem a szadomazo szubkultúrában játszódik, a rendező viszont kisgatyát öltve végiglátogatta a forgatási helyszíneket) és egy hasonló esetet kivizsgáló rendőrtiszt, Jurgensen tapasztalataira.

A már említett gondok az expozíció és a befejezés körül akkor válnak egyértelművé, amikor az összezavarodott néző („Ki ölte meg a szomszéd srácot? Mit néz a tükörben Pacino?”) újra meg akarja tekinteni a filmet, és rádöbben, hogy a kiindulópont az öbölben úszó testrészek rejtélye volt, ami viszont ebben a formában később nem kerül elő. Ugyancsak a semmiben lebeg az a szál, amelyet Joe Spinell és Mike Starr, két kiváló karakterszínész hoz a történetbe (az életben „ők” voltak Jurgensen nagy ügye: két [ál?]rendőr, aki zaklatja a melegeket). Mindez azonban semmi ahhoz képest, amit Friedkin a gyilkosok és áldozataik körül kavar.

Nem nehéz megállapítani, hogy a takarásban hagyott elkövetőt több hasonló alkatú, de jól megkülönböztethető színész alakítja. A második megtekintéskor már az is feltűnik, hogy a rendező nem pusztán lecserélte, hanem éppen az áldozatokat alakító színészekkel cserélte fel a mindenkori gyilkost. Ezt felismerve a Portyán megszűnik a whodunit kudarca lenni: nem a főbűnös után kajtatásról mesélő rendőrkrimi, hanem kísérletezés a mainstream egyik legpatinásabb műfajával. Friedkin szerint több gyilkos volt, amit úgy próbált kifejezni a film nyelvén, hogy nem rágta a néző szájába a megoldást.

Az avantgárd rendezői húzások (mint a forgatókönyv megtagadása a női főszereplőtől a hitelesebb alakítás érdekében) európai kollégáktól, elsősorban Friedkin legnagyobb mesterétől, Buñueltől erednek. (Közismert, hogy a spanyol származású direktor miatt került A francia kapcsolatba Fernando Rey, A félelem árába Francisco Rabal. Kevésbé nyilvánvaló, hogy Friedkin erotikus thrillere, a Jade egy, a Nap szépére átfazonírozott Joe Eszterhas-szkript feldolgozása.) A színészek cserélgetése kapcsán talán elegendő megemlíteni Buñuel hattyúdalát, A vágy titokzatos tárgyát, amelynek forgatásakor az eredeti színésznő kirúgása után nem vették újra a korábban felvett anyagot, így a műben ugyanazt a szerepet felváltva játssza Angela Molina és Carole Bouquet.

Ami a melegek korabeli megmozdulásait illeti, nem véletlen, hogy mára nagyjából elült a botrány. A Portyán – ellentétben egy 10 évvel korábbi, fontos és jó Friedkin-filmmel, a The Boys in the Banddel – alapvetően nem a homoszexuálitásról és a melegekről szól. Az alkotók nem fogalmaznak meg állításokat a témában, ha pedig mégis, az semmiképpen sem negatív tartalmú, sőt: a legszimpatikusabb szereplő egy fiatal, meleg író, akit taszít a szadomazochizmus, és párkapcsolatban él. Ugyancsak el szokták felejteni azt a maga korában egyedülálló jelenetet, amely egy kihívóan viselkedő meleg férfi rendőri kihallgatását és megaláztatását mutatja be.

A kérdés ugyanaz: értékes film a Portyán „elérhető” változata? Igen, értékes, de távolról sem tökéletes. Erős film, amelyben bőven akadnak hibák, mégis minden megtekintéssel jobbnak tűnik. Kegyetlen, felzaklató alkotás – nem akar feltétlenül tetszeni, nem keresi a közönség kegyeit. A cselekmény körüli homály és Friedkin visszafogott stílusa könnyen elfedi a torzó érdemeit, így elsősorban a kreatív fényképezést, a kiváló hangmérnöki munkát és a hardcore punk jegyében született zenét, a nihilbe hajló, kiábrándult hangulat hatásos megragadását, és azt a rendezői tudatosságot, amely minden jelenetben jelen van, a mű egészén mégsem érezhető (ez nyilvánvalóan az utó-utómunkálatok átka).

Ebben a formában a Portyán leginkább egy kihívásokkal teli, intenzív bűnfilm hosszúra nyúlt, ám figyelemreméltó előzetese.

Portyán (Cruising) – amerikai, 1980. Rendezte: William Friedkin. Írta: Gerald Walker regényéből William Friedkin. Kép: James Contner. Zene: Jack Nitzsche. Szereplők: Al Pacino (Steve Burns), Paul Sorvino (Edelson kapitány), Karen Allen (Nancy), Richard Cox (Stuart Richards), Don Scardino (Ted), Randy Jurgensen (Lefransky). Gyártó: CiP – Lorimar. 102 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 20-21. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11372