Baski Sándor
George W. Bush elnökségével párhuzamosan
futott a szintúgy nyolc évadot megért 24,
amely a korszak talán leghűbb popkulturális leképeződése volt. A sorozat
főhőse, a rettenthetetlen Jack Bauer a legdrasztikusabb eszközök bevetésétől
sem riadt vissza, hogy megvédje hazáját az elvetemült terroristáktól. Mint
utólag kiderült, maga Bush is a széria rajongói közé tartozott, ami aligha
meglepő, tekintve, hogy a 24
konklúziója tökéletesen rímelt a terror ellen globális háborút indító
kormányzat ki nem mondott, de következetesen képviselt alapelvére – a cél
szentesíti az eszközt.
Az immár második ciklusát
töltő Barack Obama is megtalálta a saját sorozatát. Az ő abszolút kedvence a Homeland, amelyet – az anekdota szerint
– meg is vásárolt DVD-n, majd a színészekkel dedikáltatta a lemezt. A férfi
főszerepet alakító Damian Lewis az alábbi ajánlás kíséretében szignózta a
kiadványt: „Egyik muszlimtól a másiknak”, utalva ezzel arra, hogy míg a színész
a fikció világában egy muszlim hitre áttért hazaárulót játszik, addig Obamát a
kevésbé iskolázott amerikaiak jelentős része máig egy magát kereszténynek
hazudó muszlimnak tartja. Ez a pikáns áthallás egyben rá is világít arra, miért
aratott a Homeland – A belső ellenség
eddigi két évada osztatlan nézői és kritikai sikert.
A sorozat alapötlete
elviekben nem túl korszerű. A hidegháborús paranoiával együtt a kémthrillerek
alvó ügynökei is kimentek a divatból. Ami A
mandzsúriai jelöltben még ijesztően reális szcenáriónak tűnt, az ma a
legkevésbé sem hiteles – arab ügyért harcoló fehérbőrű terroristák csak a
politikai korrektségre kínosan ügyelő produkciókban léteznek. Az Obama
személyét – és az amerikai muszlimokat – övező bizalmatlanság azonban azt
tanúsítja, hogy ha nincsenek is belső ellenségek, igény azért lenne rájuk.
A Homeland alapszituációja mégsem az újraéledni látszó kollektív
paranoia kielégítése miatt működik igazán, hanem mert az alkotók komolyan
vették a ponyvaregények lapjaira kívánkozó ötletet, és papírmasé figurák
helyett többdimenziós karaktereket teremtettek. Az iraki fogságból 8 év után
hazatérő Nicholas Brody őrmester nem a 24
kérlelhetetlen terroristáinak rokona, hanem egy traumatizált hús-vér alak, aki
legalább annyira össze van zavarodva, mint az őt halottnak hívő családja.
Ellenlábasa, a rá kezdettől gyanakvó CIA-ügynök sem éppen egy Jack Bauer: míg a
24 főhősét soha nem kínozták morális
dilemmák, és mindig pontosan tudta, ki az ellensége, addig Carrie Mathison
(Claire Danes) folyamatosan vívódik, olyannyira, hogy végül szó szerint
beleőrül a nyomozásba.
A sorozat realizmusa
persze viszonylagos. Az izraeli Hatufim,
amelyről mintázták, sokkal inkább eleget tesz ennek a követelménynek. Az
eredeti változatban nem egy, hanem két fogságba esett katona tér vissza a
családjához 17 évnyi távollét után. Az amerikai helyzettel ellentétben
Izraelben a hasonló esetek meglehetősen gyakoriak – nagyjából 1500 egykori
hadifogoly él az országban – a sorozat pedig a jelenség súlyához mérten
foglalkozik mind a hazatérők visszailleszkedési nehézségeivel, mind a
családtagok gyökerestől felforgatott életével; a hétköznapi drámák mellett a
thriller szál gyakorlatilag háttérbe szorul. Bár a Homeland is érinti ezeket a problémákat, a legalább tíz karaktert
mozgató Hatufimmal szemben inkább
Brody és Carrie figurájára fókuszál, a drámai feszültséget így elsősorban
kettejük állandóan változó kapcsolata biztosítja.
A sorozat írói nehezen
tagadhatnák le, hogy korábban a 24
stábjában dolgoztak – a dramaturgiai fordulatok helyenként Jack Bauer
kalandjait idézik –, egyelőre azonban sikerült megtalálniuk a thriller és a
pszichológiai dráma közti megfelelő egyensúlyt. Míg a 24 formátumából fakadóan minden epizódban prezentálniuk kellett
több bombasztikus csavart, ami hosszútávon komolytalanná tette a sorozatot,
addig a Homeland jóval ráérősebb
tempója mellett a szereplők elmélyítésére is jut idő, ennélfogva a cselekmény
fordulatai sem tűnnek annyira abszurdnak. Jótékony hatással van a széria
hitelességére az is, hogy az alkotók láthatólag nem időhúzásra építenek, nem
akarják hosszú évadokon át önmagukat ismételni. Inkább a nézői elvárásokkal játszanak:
előbb felmutatják, majd – rendszerint a következő epizódban – félredobják a
kínálkozó kliséket, így szinte lehetetlen kiszámítani, milyen irányba görgetik
tovább a történetet.
A lényeget lecsupaszítva
persze a Homeland is arról a
kérdésről szól, amiről a 24: hogyan
és milyen áldozatok árán tudja megvédeni magát Amerika a terrortól? A két
sorozat között „mindössze” annyi a különbség, amennyi a Bush-korszak és az
Obama-éra közt: míg előbbi fekete-fehérben láttatta a világot és egyszerű
válaszokat kínált, addigi utóbbi ugyanazokat a célokat jóval kifinomultabb
eszközökkel próbálja elérni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 15-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11368 |
