Géczi Zoltán
Kathryn Bigelow talán a legbátrabb kortárs amerikai rendező. Nem kerüli a kényes kérdéseket, a frontvonalon forgat.
Kathryn Ann Bigelow karrierjét megrendítő
kudarcok és látványos diadalok tagolják: megjárta a bukott rendezők poklának
legsötétebb bugyrait, hogy diadalmas Főnixként térjen vissza, és megalkuvásmentes
filmekkel váljon a legsikeresebb független direktorrá.
A mozgókép történelmének
első rendezőnője, aki A bombák földjénért
(The Hurt Locker, 2008) mindennemű filmdiplomáciai
támogatás nélkül, egyazon évben gyűjtötte be a legjobb direktornak járó Oscart
és a Brit Filmakadémia legmagasabb presztízsű díját, legújabb munkájára (Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza,
2012) ismét öt jelölést kapott, ugyanakkor ritkán tapasztalható társadalmi és
politikai vitákat szított. Holott Bigelow nem mániákus provokátor, csupán természetéből
adódóan törekszik a nagyobb ellenállás irányába: a Holtpont (Point Break,
1991) sikerét követően belépőt nyert az A-kategóriás rendezők ligájába, de
miután két kulcsfontosságú munkája is hatalmasat bukott a pénztáraknál (A halál napja, 1995; Atomcsapda, 2002), feketelistára került
a hollywoodi stúdióknál, és hosszú hiátust követően, független szerzői
filmesként tért vissza a csúcsra. Filmjeit és személyét ellentmondások sokasága
övezi, egyesek Sam Peckinpah szellemi örökösének, a legbátrabb és legkeményebb
kortárs amerikai rendezőnek mondják őt, ugyanakkor bírálói szerint az amerikai
katonai intervenció, tágabb kontextusban a Fehér Ház és a Pentagon közel-keleti
külpolitikájának szemérmetlen propagandistája.
Nagyvárosi csataterek
Bigelow filmjei a
kezdetektől a veszély és az erőszak bűvöletében fogantak. („Nem szeretem az
erőszakot, de az igazság az, hogy élénk érdeklődéssel szemlélem. Az erőszak
része az életünknek, hozzá tartozik a társadalmi közeghez, amelyben élünk.”) Pályafutása
során egyetlen filmet sem készített átlagemberekről és a hétköznapi helyzetekről,
a kertvárosi családok langyos drámái közönyösen hagyják; ő a legszélsőségesebb
kockázatokat is vállaló, a megszállottságig elhivatott karakterek és a vérre
menő tétmeccsek krónikása kívánt lenni.
Bigelow a zsánerfilmek
aranykorának számító 1980-as években állt először kamera mögé. 1982-ben
társrendezőként jegyezte a The Loveless
című drámát, öt évvel később pedig egy rendhagyó vámpírfilmet készített (Alkonytájt – Near Dark, 1987), amelyben a műfaj közhelyein túlmutatva
kitaszított, beteg emberekként ábrázolta a vérszívókat. Első markánsabb
munkája, a Kék acél (Blue Steel, 1989) a ’80-as évek tesztoszteron-esztétikájának
megnyilvánulása, de dramaturgiáját és az akciórendezés technikáját tekintve már
megidézi a későbbi filmek karizmatikus szemléletét. Főszereplője, Megan Turner
(Jamie Lee Curtis) a huszonhárom évvel később színre lépő Maya (Jessica
Chastain – Zero Dark Thirty) rokona,
aki a CIA hírszerzőtisztjéhez hasonló karakterfejlődésen megy át. Az egyenruhás
férfiak világában boldogulni kívánó, fiatal rendőrnő egy különösen kockázatos
ügy kellős közepén találja magát, csapdahelyzetbe szorul, majd kollégái
támogatását is elveszíti, és egyedül kell szembenéznie a szociopata
sorozatgyilkossal.
Ezzel szemben a Holtpont (Point Break, 1991) már egy kiforrott, markáns arculattal rendelkező
direktor feszes és lendületes, húsz év elteltével is magával ragadó munkája. Szereplői
professzionális sorskísértők, tipikus Bigelow-figurák: saját szabályaik szerint
élő, az írott törvényeket és a társadalmi szabályokat egyaránt megszegő
férfiak, akik a beilleszkedéssel szemben a kívülállást választják. Közéjük kell
beépülnie a zöldfülű nyomozónak (Keanu Reeves), aki kivívja a csoport
vezetőjének (Patrick Swayze) megbecsülését, és a szörfös klán teljes jogú tagjává
válik. A rokonlelkű, ám egymás elpusztítására kárhoztatott alfahímek konfliktusának
megjelenése mellett a rendező legfontosabb, szerzői védjegynek is tekinthető
hiányossága is lelepleződik ugyanitt: Bigelow feltűnően nem tud mit kezdeni a
film egyetlen nőfigurájával, a detektív szerelmét játszó edzővel (Lory Petty), emiatt
következetesen kizárja őt a cselekmény szempontjából valóban fontos
jelenetekből. Ugyanakkor megmutatkozik a részletek iránti érzékenysége: a
forgatás előtt hosszasan tanulmányozta a hivatásos szörfösöket, hogy megismerje
és hitelesen ábrázolhassa eme zárt szubkultúra szimbólumrendszerét és viszonyait.
A Holtpont sikerét követően Bigelow emelte a tétet, és volt férje,
James Cameron forgatókönyve alapján leforgatta az első nagyköltségvetésű
cyberpunk filmet. A halál napja (1995)
hamisítatlan zeitgeist-mozi, a korakilencvenes évek zaklatott víziója az új
évezredről, a mindent felforgató biotechnológiai forradalom és a
kontrollálhatatlanná váló társadalmi káosz korszakáról. A forgatókönyv
rengeteget kölcsönzött William Gibson műveiből, ugyanakkor narratív közegként többé-kevésbé
az 1992-es, összesen 53 halálos áldozatot követelő Los Angeles-i zavargásokat
reprodukálta, amely során a szövetségi kormányzat csak a Nemzeti Gárda és a
Tengerészgyalogság alakulatainak bevetésével tudta helyreállítani a rendet. Bigelow
újfent lángoló csatatérként használta a metropolisz vasbeton kulisszáit, de jelentős
kedvezményeket tett a mainstream felé is (soha többé nem is emelt be szerelmi
szálat a cselekménybe), így a film társadalomkritika üzenete elsikkadt,
miközben a szélesebb közönséget sem tudta megszólítani.
A halál napja kolosszális bukásnak
bizonyult (a 42 milliós költségvetéssel szemben alig 8 milliós bevételt
fiadzott), ezért James Cameron produkciós cége, a Lightstorm Entertainment nem
kínált új szerződést a rendezőnőnek, aki a rákövetkező években csak apróbb
tévés munkákat kapott. 1998-ban és 1999-ben három epizódot rendezhetett a Gyilkos utcák (Homicide: Life on the Street) sorozat számára, nagyjátékfilmet öt
évig nem készített. Az Anita Shreve regényéből adaptált Örvénylő vizeken (The Weight
of Water, 2000) a Torontói Filmfesztiválon mutatkozott be, majd két évig
porosodott dobozba zárva a stúdió raktárában, miközben megkezdődtek az Atomcsapda (K-19: The Widowmaker, 2002) munkálatai.
Bigelow rendezői metamorfózisa
szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult a Szovjet Haditengerészet első
atommeghajtású rakétahordozó-tengeralattjárójának katasztrófáját elbeszélő
film, amelyhez a National Geographic jóvoltából bőséges költségvetés, illetve
Harrison Ford személyében egy nemzetközi sztár állt rendelkezésére. Az Atomcsapda, ha nem is birtokolja a
fegyvernemmel foglalkozó legkiválóbb játékfilmek (Csendben fut, mélyen fut, 1958; A
tengeralattjáró, 1981) ragyogó erényeit, hidegháborús drámaként tökéletesen
funkcionál, ugyanakkor a kreatív szempontból rendkívül tanulságos projekt
végleg romba döntötte Bigelow szakmai reputációját. A kereskedelmi kudarc (a
film 100 millió dolláros költségvetés mellett 60 milliós nemzetközi bevétel)
miatt a producerek A halál napja után
újabb financiális katasztrófát társítottak Bigelow nevéhez. S ha mindez nem
lett volna elég, az Atomcsapda
fiaskóját újabb balszerencse tetézte: a Lionsgate, vélelmezhetően a nagy
költségvetésű produkció iránti megelőlegezett bizalom okán, 2002 novemberében leporolta
és moziba küldte az Örvénylő vizekent,
ami nyomtalanul süllyedt el a bemutatók tengerében.
Tűzvonalban
Kathryn Bigelow karrierje
abszolút mélypontján, 2002-ben találkozott Mark Boal szabadúszó újságíróval, akinek
egy Playboyban megjelent írását adaptálta a rövid életű The Inside tévésorozat számára. Munkakapcsolatuk megmaradt, így
amikor Boal 2004-ben Irakba repült, hogy civil megfigyelőként két hetet töltsön
hadműveleti területen, folyamatos levélváltásban álltak. A riporter hazatérve
cikket írt Jeffrey S. Sarver őrnagyról (The
Man in the Bomb Suit, 2005), amit a Playboy magazin közölt, majd az anyagot
forgatókönyvvé fejlesztette. Bigelow lenyűgözve olvasta Mark Boal szkriptjét,
amely betekintést engedett a közel-keleti konfliktusban szolgáló bombaszakértők
patológiai tanulmánynak is beillő jellemrajzába („Önkéntesként mennek a
csatamezőre, és szabad választásukból indulnak el az éles robbanótöltet irányába,
arrafelé, ahonnan mindenki más menekül”) és napi terepmunkájába. A rendezőnő
hasonlóképpen cselekedett: annak ellenére kötelezte el magát a forgatás mellett,
hogy egy háborús dráma sikertelensége miatt száműzetett Hollywoodból.
A bombák földjén (The Hurt Locker, 2008) igazi underdog film volt: finanszírozását független
forrásokból fedezték, a sorozatosan elnapolt bemutatóhoz csak minimális számú
kópiát tudtak legyártani, és az intenzív kampánnyal bevezetett nyári
blockbusterek szezonjában a Summit Entertainment sem biztosított hatékony
promóciót (a forgalmazó az Alkonyat-sorozat
népszerűsítését tartotta fontosnak). A produkció természetéhez képest nevetségesen
csekély, 15 millió dolláros költségvetésből forgott Super 16 nyersanyagra (az
egy évvel korábban bemutatott A királyság
elkészítése 70 milliót emésztett fel), emiatt az ismert neveket (Guy Pearce,
Ralph Fiennes) csak mellékszerepekre tudták szerződtetni, főszereplőnek pedig egy
fiatal színészt (Jeremy Renner) tettek meg. Ugyanakkor Bigelow minden
korábbinál kényesebb témát vitt vászonra, ami vonzotta az indulatos kritikákat,
miközben a legkevésbé sem tarthatott számot az átlagos jegyvásárló érdeklődésére
(a közel-keleti hadszíntérrel foglalkozó poszt-9/11 filmek közül még a jobban
sikerült darabokat – Zöld zóna, A királyság, Államtrükkök – sem méltányolták az amerikai mozilátogatók).
A bombák földjén elsöprő
kritikai fogadtatása nem a témának vagy a rendező reputációjának, hanem a film tényleges
kvalitásainak szólt. A főcím nélküli mozi letaglózó ereje a részletek iránti
aprólékos odafigyelésben és a kivitelezést jellemző spártai minimalizmusban
gyökeredzik. Bigelow az interjúkban úgy beszél a kézifegyverekről és az utcai
harc taktikai fogásairól, mint a Special Air Service veterán tisztjei, miközben
rendezőként mindvégig a karakterekre fókuszált, és a főszereplő döntései mögött
húzódó motivációkat kívánta megmutatni. Józan tárgyilagossága a tényfeltáró újságíró
szenvtelen prózáját idézi, elutasítva a kortárs amerikai nagyjátékfilmesek hatásvadász
csapongását: minimális CGI és egyéb technikai trükk alkalmazásával, dokumentarista
jellegű kameramunkával teremtett lélegzetállítóan terhelt, feszült hangulatot, amelyben
a legcsekélyebb rezdülésnek is döntő jelentősége lehet. A tabukat nem ismerő,
kiszámíthatatlan forgatókönyv semmilyen brutalitástól nem riad vissza,
ugyanakkor semmiféle feloldozással nem kecsegteti a nézőt, meghazudtolva a
háborús romantikát és a hős katonák dicsőségteljes mítoszát. Mindemellett a
film visszavonhatatlanul izolálja a pergőtűzben edzett veteránokat a hétköznapi
emberek világától: a hadszínteret megjárt bombaszakértő nem találja a helyét
otthon, kertvárosban élő feleségének és barátainak nincs mit mondania, elveszetten
shoppingol a hipermarket élelmiszerosztályán, mígnem saját választásából visszatér
a hatástalanításra váró pokolgépek világába, amelynek szakavatott ismerője.
Bigelow nyolcadik
nagyjátékfilmje valódi mesterlevél, büszke csúcspontja lehetne bármilyen
életműnek (a hat Oscar mellett nemzetközi fesztivál- és kritikusi díjak tucatjait
hozta az alkotók számára), ő azonban ahelyett, hogy alaposan kiélvezte volna a
diadal hozadékát, lapot húzott a huszonegyre, és mezítláb vágott neki az
aknamezőnek.
00.30
A Zero Dark Thirty – A Bin
Láden hajsza (2012) az al-Kaida vezér elleni eredménytelen embervadászatot
volt hivatott filmre vinni. Mark Boal irdatlan kutatómunka árán, az igazságügyi
kórboncnokok aggályos aprólékosságával rekonstruálta az amerikai hírszerzés erőfeszítéseit,
és a stáb már készen állt a forgatásra, amikor a történelem váratlanul
felülírta terveiket: 2011. május 2-án a SEAL Team Six katonája egyetlen célzott
lövéssel pontot tett az évtizede húzódó hajsza végére – melynek köszönhetően a
forgatókönyv javát szemétre kellett vetni, és vissza kellett térni a kutatási
fázishoz. Bigelow azonban nem akarta elengedni a filmet („Hasonló események
egyszer vagy kétszer történnek ezerévente”, indokolta döntését a bemutatót követően),
s miután Megan Ellison, a finanszírozásért felelős Annapurna Pictures fiatal elnöke is töretlenül
megbízott a rendezőben, folytathatták a munkát.
A 2012 decemberében
bemutatott filmet egyöntetű elismeréssel fogadta a nemzetközi kritika, de alig
néhány héttel később Bigelow és Boal ismételten politikai és nemzetbiztonsági
természetű viták kereszttüzében találta magát. Az Egyesült Államok
Kongresszusának republikánus képviselői vizsgálatot kezdeményeztek, mivel
gyanújuk szerint az alkotók egy vagy több belső informátorral dolgoztak együtt,
és a CIA vezetéséből információt szivárogtattak ki a filmeseknek a
titkosszolgálati műveletekről. A Pentagon közel-keleti stratégiáját bíráló
csoportok kirohanásai szerint a ZDT
az Amerikai Egyesült Államok katonai szupremáciára törésének visszataszítóan arrogáns
propagandája. A demokrata elkötelezettségű újságírók és az emberijogi-aktivisták
a filmben látható kényszervallatás-jelenetek miatt tiltakoztak (érvelésük
szerint a film elfogadhatatlan módon legitimálja a kínzás intézményét), miközben
hírszerzőtisztek és katonák a tényszerűségét kérdőjelezték meg.
Kathryn Bigelow és Mark
Boal következetesen reagáltak a támadásokra. A forgatókönyv elkészítésében
segédkező informátorok személyazonosságát az újságírói gyakorlatnak megfelelően
bizalmas adatként kezelik, forrásaikat a fokozódó nyomás ellenére sem leplezték
le (a Jessica Chastain által játszott főszereplő személyét sem azonosították).
A kihallgatás-jelenetekkel kapcsolatos vádakra válaszolva Bigelow így
nyilatkozott: „Kívánom, bárcsak ne lenne része a történelmünknek, de hát az.”.
A cselekmény realizmusát firtató kérdésekre vonatkozóan pedig kijelentette,
hogy a „film annyira pontos, amennyire egy film pontos lehet”, „hiszen ha a
tények teljes körű bemutatása lett volna a cél”, „akkor egy 18 órás mozit
kellett volna forgatni”.
Azonban miként A bombák földje sem holmi militarista kiáltvány,
a ZDT sem politikai nyilatkozat; az
alkotók célja a prekoncepciók által tüzelt kritikákat meghazudtoló módon a
terror és a terror ellen viselt háború anatómiájának párhuzamos feltárása volt.
A film éppúgy bemutatja a black site
börtönökben elkövetett kegyetlenkedéseket és az al-Kaida által végrehajtott
merényleteket, mint a terroristavezér elleni sikeres rajtaütést. Nem
idealizálja a szereplőket, nem zengi a patriotizmus hangzatos szólamait,
ellenben esetenként sötétben botladozó, tanácstalan és kétségbeesett
emberekként ábrázolja a hírszerzés képviselőit („Végezzék el a szaros
munkájukat! Célpontokat akarok! Mutassanak rá azokra, akiket megölhetek!” –
ordítja a CIA részlegvezetője az egyik jelenetben). Jessica Chastain ügynöke ennek
megfelelően lélektani ellentmondásokkal küszködő, aszexuális, a magánéletet
hírből sem ismerő figura, aki módszereit és kérlelhetetlen fanatizmusát tekintve
szemernyit sem különbözik a láncra verve elővezetett terroristáktól.
A ZDT szomorú üzenete szerint a 9/11 után sötétségbe borult,
kiábrándult világban már nincs hely az őszinte érzelmek és a nemes ideák
számára, mert a terror ellen vívott háború mozgatórugói nem holmi magasztos
eszmék, hanem az állandósult paranoia és a nyers félelem. Minden idők egyik
legjobb háborús filmjeként katarzis helyett csak lezárással szolgálhat,
lehetőséget teremtve rá, hogy a főszereplővel együtt a néző is lajstromba vegye
a veszteségeket és mérlegelje a meghozott áldozatok súlyát, és elszámoljon a
lelkiismeretével.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11351 |
