Varró Attila
Dredd – brit, 2012. Rendezte: Pete Travis. Írta: Alex Garland. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene: Paul-Leonard Morgan. Szereplők: Karl Urban (Dredd), Olivia Thrilby (Anderson), Lena Headey (Ma-Ma), Wood Harris (Kay). Gyártó: Lions Gate / Reliance Entertainment. Forgalmazó: Parlux Entertainment. Szinkronizált. 95 perc.
A brit AD2000 képregénylapban a ’70-es évek végén útjára indult John Wagner-sorozat a korabeli punk válasza volt az újfasizmusra, jövőbeli rendőrhőse gúnyos Übermensch-firka, groteszk Piszkos Harry a fejére szorult denevérmaszkkal egy idióta megagettó sűrűjében. Hollywood 1995-ös adaptációja ezt a karcos rebelliót igazította Stallone aktuális szakításához a hard body-akcióhősökkel, az emberarcúvá lett gyilkológép némi drámával fűszerezett történetében. Az idei brit reboot harmadik utat választ, Travis és Garland alkotópárosa fél szemét a Sötét Lovag posztmodern-tagadó puritanizmusán tartja, fél szemével pedig az ezredfordulós Bond-opuszok ösztönvezérelt akcióheroizmusára kacsingat – a rendőrállam paródiája helyett egy rendőrállat apoteózisát kínálva.
A dicséretesen egyszerűre vett „Dredd munkanapja”-sztori olyan, akár egy posztapokaliptikus Boetticher-western, amiből a Rajtaütés indonéz remake-je készült: főhősünk empatikus női újonc oldalán százemeletes gettó-toronyház csapdájába szorul egy foglyul ejtett álnok drogdílerrel, akit vérszomjas bandavezére semmi áron nem kíván kiengedni a bentlakásos bűntanyáról. A vertikális embervadászat ezúttal is burkolt megváltástörténet a Fény felé, de Karl Urban Dredd bírója szerencsére egy szusszanásra sem veszi le sisakját, utolsó percig megőrzi lakonikus likvidátorénjét és csak gyenge pillanatában kicsúszott végszavával jelzi, a testpáncél alatt talán emberszív dobog. A feszes dramaturgiájú, brutális akcióthriller fő érdeme mégsem belbecsében, inkább külcsínében rejlik: a tavalyi év talán egyetlen nyugati 3D-filmjét tisztelhetjük benne, ahol a térhatású technikának sajátos vizuális lelemények adnak létjogosultságot, élen a slo-mo nevű drog hatását szemléltető hiperlassításos vérontásokkal, amelyek különleges szépségű képi balettet varázsolnak arcon áthaladó golyóból, betonba csapódó testekből – mintha csak John Woo Bérgyilkosa sátántangózna Trier Antikrisztusával.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11323 |
