Molnár Viktória
Les misérables – amerikai, 2012. Rendezte: Tom Hooper. Írta: William Nicholson. Kép: Danny Cohen. Zene: Claude-Michel Schönberg. Szereplők: Hugh Jackman (Valjean), Russell Crowe (Javert), Anne Hathaway (Fantine), Amanda Seyfried (Cosette), Eddie Redmayne (Marius). Gyártó: Working Title Films. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 157 perc.
„Ebből a könyvből csodálatos musicalt lehetne csinálni” – jelentette ki annak idején Hitchcock A nyomorultak kapcsán. Talán ez a mondat indította el a Schönberg-Boublil párost, hogy – nem sokkal a Mester halála előtt – megírják a musicalverziót, amit 1980-ban mutattak be Párizsban. A filmváltozatról már 1988-ban megindultak a tárgyalások, majd több évtized és rendezőjelölt után végül Tom Hooper állhatott ki a barikádokra, hogy A király beszéde után újabb Oscar-díjakért induljon harcba.
Az ugyan nem meglepő, hogy a vállalkozás sztárgárdáját inkább népszerűség, mintsem énektudás alapján toborozták össze, az viszont annál inkább, hogy rendhagyó és merész módon a dalokat élőben vették fel. Az élő előadás kétségtelen erénye, hogy semmivel össze nem hasonlítható, valós élményt ad a nézőnek, a színésznek pedig sokkal nagyobb szabadságot, hogy érzéseit plasztikusabban adja át. Ugyanakkor komolyabb szakmai kihívást jelent, hiszen nem könnyű hitelesen játszani, miközben az előadó kénytelen kipréselni magából egy-egy sorzáró magas hangot. Hugh Jackman tisztességgel megállja a helyét, Anne Hathaway előadásától könnybe lábad a szem (Russell Crowe produkcióitól is, bár helyenként inkább fájdalmunkban) – a mezőny egyetlen musicalszínésze, az Éponine-t alakító Samantha Barks mégis magasan kiragyog a gárdából. A film látványvilága pazar, gyönyörűen stilizált felvételeken elevenedik meg az 1800-as évek Franciaországa: Saudek képeinek fülledt, sőt rothadt erotikája gyöngyözik a Montreuil-sur-Mer-i kurvák dekoltázsaiban, elbűvölőek a Cosette-et körülvevő gyengéd pasztellszínek és lenyűgöznek a monumentális totálképek. A legnagyobb vizuális bravúrnak mégis épp az eszközszegénység bizonyul, amit Hooper a szívszorító melódiákhoz társít: az élő produkciók egyetlen hosszan kitartott közelképben, arcokra fókuszálva jelenítik meg a belső vívódásokat, amelyek minden mozgalmas tömegjelenetnél többet mondanak el a Hugo-hősök emberfeletti küzdelmeiről.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11319 |
