Baski Sándor
Hogyan lehet tiltakozni a hatalom túlkapásai ellen az autokratikus rendszerekben? Az Oroszországot fókuszba állító Verzión ez is kiderült.
Aki még soha nem vett részt a Verzión, és mindössze annyit tud róla, amennyi a plakátokon olvasható – „nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm fesztivál” – könnyen juthat téves következtetésekre. Nem minden alap nélkül feltételezheti, hogy a bemutatott filmek az emberi méltóságuktól és fundamentális jogaiktól megfosztott, tehetetlen emberek gyötrelmeit dokumentálják, színes katalógusát adva az elnyomás változatos formáinak. Az alkotások jó része azonban nem a szenvedéstörténetre koncentrál, hanem az ellenállás különféle módozatait mutatja be, azt, hogy a jogfosztott csoportok miként próbálják meg érvényesíteni akaratukat a hatalom képviselőivel szemben. Ezek a filmek így aztán nem csak esztétikai élményként vagy kuriózumként szolgálhatnak a néző számára, hanem inspirációként és gyakorlati útmutatóként is, arra az esetre, ha esetleg hasonló helyzetben találná magát. A 9. Verzió programjában nem volt hiány mozgóképes lázadási kiskátékból.
*
Diktatúrában nincs sok mérlegelési lehetőségük azoknak, aki nem szimpatizálnak a rezsimmel: vagy némán tűrik az elnyomást, vagy nyíltan szembeszegülnek a hatalommal, vállalva a legkeményebb retorziókat is. Jól és rosszul működő demokráciákban, autokratikus rendszerekben és fél-diktatúrákban ennél jóval bonyolultabb a helyzet. Előfordul, hogy a leírt vagy a kamerába mondott tiltakozó szavak már nem elegendőek, és a tüntetések sem vezetnek eredményre – ilyenkor szimbolikus tettekre van szükség. A tavalyi Verzió Fesztiválon két film is egy-egy polgári engedetlenségi akciót mutatott be, közvetlen közelről: a Palazzo delle Aquile-ben palermói hajléktalan családok szállják meg a városházát, lakhatási helyzetük javítását követelve, míg A blokádban a horvát egyetemisták az ingyenes oktatásért tüntetnek, elfoglalva több mint húsz tanszéket. A koreográfia mindkét esetben ugyanaz: az eleinte egységes tiltakozók megpróbálják közvetlenül gyakorolni a demokráciát, de egyre nehezebben tudnak a közös célokban megegyezni, és végül kénytelenek kompromisszumokat kötni, vagy mint A blokád esetében, teljes visszavonulót fújni. A jókor és jó helyen tartózkodó dokumentumfilmesek eközben nem tehetnek mást, minthogy együtt élnek és lélegzenek az alanyaikkal, vállalva akár az elfogultság vádját is.
A mi újságunk főszereplőit is dokumentációs célok vezérlik, ők azonban jóval többet kockáztatnak, mint az érzelmi bevonódásuk ellenére is kívülálló filmesek. A középkorú Andrej Skolnij Lenin szülőföldjén, a szegénységtől és kilátástalanságtól sújtott Uljanovszk járásban – feleségével kettesben – ír, szerkeszt, tudósít és terjeszt egy hétezer példányban megjelenő hetilapot. A férfi a helyi állami lapnál, a Leninistánál dolgozott, míg fel nem ismerte, hogy főnökei és kollégái az emberek tájékoztatása helyett a központi agenda sulykolására esküdtek fel. „A mi újságunk” címen kiadott hetilapban ezzel szemben a helyieket valóban érdeklő ügyekre koncentrálnak, meghallgatják mindenki sóhaját és búját, majd megpróbálják szembesíteni az illetékes elvtársakat a kisemberek problémáival, úgy ahogy az lelkiismeretes és bátor újságíróktól el is várható. A hatalom képviselői sehol nem kedvelik a kellemetlen kérdéseket, a mai Oroszországban, Moszkvától 800 kilométerre keletre még kevésbé, így Skolnijnak is finoman tudomására juttatják, hogy jobb ha – példának okáért – nem nagyon firtatja, hogyan kerültek mérgező vegyi anyagok a halásztóba a közeli gyárból.
A holland filmesek ítélkezés nélkül követik az önjelölt újságíró-párost riportkörútjaikon – ugyanezt tették a vidéki Oroszország helyett Moszkvára koncentráló Távozz, tél! alkotói is. A film nem kevesebb, mint 10 rendező munkájából állt össze – mindannyian Marina Razbezskina és Mihail Ugarov dokumentumfilmes iskolájának végzős diákjai –, akik a 2011-es parlamenti választások előtt, alatt és után is forgattak. Kameráikkal nem csak a Putyin-ellenes tüntetések sűrűjébe sikerült behatolniuk, de az ellenzéki vezetők találkozóin is forgattak, míg mások a rendőrökkel és a Putyin-hívő járókelőkkel vitatkozó aktivistákat követték. Sikerült rögzíteniük a Pussy Riot feminista punkbanda elhíresült performanszát a Megváltó Krisztus-székesegyházban, de ellátogattak Putyin nagygyűléseire is. A képek néhol életlenek és zavarosak, az operatőrök sokszor szükségtelenül másznak bele a szereplők arcába, a film mégis izgalmas, hiteles – és néhol humoros – lenyomata a két évvel ezelőtti eseményeknek.
A Putyin csókja az elégedetlenkedők helyett a rendszer híveit, illetve egyik prominens képviselőjüket helyezi fókuszba. A Nasi ifjúsági mozgalmat még 2005-ben alapította meg egy kormánybarát aktivista, Vaszilij Jekimov, azzal a céllal, hogy meggátolja az ukrán narancsos forradalom átterjedését Oroszországra. A Kreml bőkezű anyagi támogatását is bíró, mára 100 ezer tagot számláló szervezet a karitatív tevékenységek mellett az ország ellenségeinek bélyegzett ellenzékiek ellehetetlenítését tűzte ki célul. Változatos módszereik közt szerepel a kormányellenes tüntetések helyszíneinek elfoglalása és ellendemonstrációk szervezése, ahová buszokkal szállítják az – állítólag fizetett – vidéki Putyin-híveket. A mozgalom arca sokáig egy lelkes tinédzser, Mása Drokova volt, aki az ismeretlenségből emelkedett villámgyorsan a szervezet szóvivőjévé. A Nasi módszereinek radikálisabbá válásával párhuzamosan azonban összeismerkedett néhány ellenzéki, liberális újságíróval, amit főnökei nem néztek jó szemmel. Drokova még ekkor is szilárdan hitt a mozgalom céljainak helyességében és Putyinban, újdonsült barátai nem tudták meggyőzni arról, hogy nem Oroszország a legszabadabb demokrácia a világon – mindaddig, míg egyiküket, vélhetőleg a Nasi tagjai, félholtra nem verték.
A dán Lise Birk Pedersen filmje azt a páratlanul izgalmas folyamatot mutatja be, ahogyan a Drokova szemében csillogó őszinte vakhitet lassan felváltja a kétely. Mivel a Putyin csókja narrátorként jórészt ellenzéki aktivistákat és újságírókat szólaltat meg, objektivitással aligha vádolható, de semmi olyan nem hangzik el benne, ami – történelmi és közelmúltbéli tapasztalataink birtokában – hiteltelennek lenne minősíthető. Talán csak az tűnhet szokatlannak – sőt egyenesen mesebelinek –, hogy akad olyan politikai szereplő, aki karrierje és anyagi érdekei ellenében, korábbi idoljai helyett a lelkiismeretét követi.
A Verzió „Fókuszban Oroszország” blokkjában szerepelt a Holnap is, amely a Putyin csókjával szemben azokra koncentrál, akik a legradikálisabban lázadnak a hatalom ellen. A hírhedt Vojna anarchista művészcsoport tagjai a hagyományos tüntetéseket már nem tartják elégséges fegyvernek, helyette sajátos, provokatív utcai performanszokkal jelzik, hogy nem tetszik nekik a rendszer. Andrej Grjazev rendező, vágó, producer és operatőr nem törekedett – nem törekedhetett – arra, hogy megőrizze kívülállását, az események rögzítésével maga is részt vállalt a csoport illegális akcióiban, legyen szó bolti lopásról, rendőrautók fejtetőre állításáról vagy egy 65 méteres fallosz felfestéséről a szentpétervári Lityejnij hídra. Grjazev nem csak a vakmerő performanszokat dokumentálja, de a csoport tagjainak mindennapjaiba is bepillantást enged; láthatjuk többek közt, hogy a főideológus, Oleg Vorotnyikov és felesége, Natalja Szokol milyen körülmények közt és hogyan nevelik másfél éves kisfiúkat – a szereplők utólag szóvá is tették, hogy túl intimre és személyesre sikeredett a film. A Holnapot azonban pont ez a perspektíva teszi igazán izgalmassá, komikussá, és helyenként drámaivá. Gondoljunk ugyanis bármit a Vojna módszereiről és filozófiájáról, elvitathatatlan, hogy tagjai imponáló bátorsággal vállalják tetteik következményeit, így joggal tarthatnak igényt a néző szimpátiájára.
Bármilyen közel is került szereplőihez a Holnap alkotója, a személyesség abszolút fokát a 9. Verzió Fesztiválon a közönségdíjat és a diákzsűri elismerését is elnyerő Öt törött kamera valósította meg. A ciszjordániai Ramallah mellett élő palesztin Emad Burnat nem várt arra, hogy egy dokumentumfilmes felfedezze faluja történetében a témát, saját maga ragadott kamerát. Először csak azért, hogy felvegye gyereke születését, majd filmezni kezdte a helyi gazdálkodók földjeiből egyre nagyobb területeket einstandoló izraeli telepesek térnyerését. A falu lakói éveken át tüntettek az olajültetvényeket ledózeroló hadsereg és az izraeli határra felhúzott betonfal ellen – mindhiába.
Burnat ott volt minden erőszakmentes demonstráción és civil ellenállási akción, lefilmezte az izraeli katonák egyre agresszívebb fellépéseit. A gázlövedékek nem kímélték a kameráját sem, néhány év alatt öt felvevője semmisült meg – innen a film címe – de ez sem tántorította el attól, hogy folyamatosan forgasson. Lefilmezte a házába az éjszaka közepén bekopogó katonákat, rögzítette fivére és szülei elhurcolását, majd később egy barátja agyonlövését is. Amikor letartóztatják, ő maga válik a főszereplővé: a házi őrizetben, jobb híján, saját magát kezdi el filmezni, hiába kérleli felesége, hogy hagyja abba, mondván, a családra eddig csak bajt hozott kényszeres kamerázásával.
Noha az izraeli társrendezőnek, Guy Davidinek köszönhetően az Öt törött kamera professzionálisan van megszerkesztve, a főszereplő-operatőr lírai narrációja pedig informálni is igyekszik a nézőket – még ha a tágabb politikai kontextust figyelmen kívül is hagyja – a szó legszorosabb értelmében nem dokumentumfilm. Nem is pusztán egy személyes videónapló, hanem a civil ellenállás demonstratív megnyilvánulása, hasonlóan az iráni rezsim által bebörtönzött Jafar Panahinak a Verzión is vetített alkotásához (Ez nem egy film). Burnat életét egy ízben maga a kamera menti meg, azzal, hogy felfogja a gyilkos golyót. Jobb metaforát nem is találhatnánk a (dokumentum)filmezés fontosságára.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11304 |
