Szalay Dorottya
Dennis Hopper posztumusz fotókiállítása Berlinben.
L.M. Kit Carson és Lawrence Schiller 1971-ben bemutatott, hosszú monológokkal, delíriumos elrévedésekkel teletűzdelt portréfilmjének (The American Dreamer) egyik jelenetében Dennis Hopper a hatvanas években készített fotóiról mesél. Saját bevallása szerint egész egyszerűen azért kezdett el fényképezni, mert nem engedték filmben szerepelni, saját nyersanyagra pedig nem volt pénze. Legyen bár tehát túlzás az a Hollywoodban elterjedt pletyka, miszerint Hoppert a Henry Hathaway-incidens (1958) után közel egy évtizeden keresztül persona non grata-ként bélyegezte meg a szakma, tény, hogy a keményfejű színész fotóművészetének kibontakozása részben a mozgóképes kényszerpihenő eredménye.
A múzeum falán olvasható Hopper-idézetek ellenére („Soha többet nem vettem magamhoz fényképezőgépet.”), tévútra vinne, ha a Martin-Gropius-Bau-ban debütáló kiállítás anyagát hermetikusan elzárt alkotói periódusként könyvelnénk el. Bár a magát több művészeti ágban kipróbáló Hopper absztrakt expresszionista festészeti törekvései is visszaköszönnek a fényképeken (Abstraction, Venetian Meal), fotográfusi munkásságában sokkal hangsúlyosabb szerepet kap ismerkedése a filmes formanyelvvel, a mozgóképes történetmeséléssel. Ez a tárlat Hopper, a filmkészítő felnőtté válását illusztrálja: hogy miként nőtte ki magát a 80 elhibázott felvétel után is a saját igazát kereső fiatal színész, és lett a 20. század egyik legismertebb filmjének rendezője.
A több évtizeden keresztül poros kartondobozokban kallódott képek témái – habár a spektrum kifejezetten széles –, nem igazán egyediek. Elég csak a fent említett fotográfus, Lawrence Schiller korabeli tablóit végigpásztázni (színészportrék, stábfotók, társadalmi forrongásokat, politikai mérföldköveket dokumentáló felvételek), és az átfedések egyértelműen kirajzolják ’60-as években alkotó amerikai fotográfusok legkedveltebb témáit. Ha azonban Hopper szakmai életútjának néhány fontosabb állomását felidézve vesszük szemügyre a felsorakoztatott képeket, még Paul Newman, Andy Warhol vagy Jane Fonda portréja is többet sejtet egy-egy ügyesen elkapott sztárfotónál.
Az 1958-as „kiátkozást” követően Hopper Lee Strasbergnél kezdett tanulni, a Sztanyiszlavszkij-módszer ismereteinek tanulmányozása egyre inkább elmosta a színész és a magánember, a színpadi és a hétköznapi élet közti határvonalat. Hopper tehát elsősorban nem celebritásokat kapott lencsevégre, hanem az őt körülvevő környezetet, barátait, kollégáit örökítette meg, mellyel a profánt a magasztostól elválasztó szakadékot szerette volna áthidalni. A szándékoltságot támasztják alá a sztárportrék közé csempészett civil-fotók is, amelyek a hírességekről készített fényképek stílusát kölcsönvéve ékelődnek azok közé. Míg a vietnami háború elleni tüntetések és Martin Luther King nyilvános szerepléseinek szenvedélyes momentumait megörökítő felvételek a a politikai szerepvállalás korabeli sémáit követik, addig a társadalom peremén száguldozó Hell’s Angels motoros bandát bemutató széria már sokkal személyesebb és eredetibb, az állóképek intimitása, sokszínűsége, a tematika precíz körbejárása kitűntetett figyelemről tanúskodik.
A háromdimenzióssá turbózott arcképeken, illetve a történetté nyújtott fotósorozatokon túl a kiállítás installálásának módja is mozgóképben gondolkodó alkotót sejtet. A berlini tárlat ugyanis az 1970-es, a Fort Worth Art Center Museum-ban kialakított elrendezést másolja, az intézmény akkori igazgatója (Henry T. Hopkins) és Hopper szigorú instrukcióit követi. Az elbeszélő-jellegű életképekre rímelve, a Los Angeles-i hirdetőtáblákról, utcai graffitikről készített frontális fotók filmes jeleneteket elválasztó vágóképekként működnek; az egy sorozatba komponált, különböző műfajú fényképek egymásutániságukban nyerik el valódi értelmüket.
Hopper posztumusz kiállításának utolsó termében felállított vetítő is több mint vendéghívogató látványosság: a hat éves fotográfusi munkásságot összegző film tárlatba komponálása hozzáértő kurátori döntés eredménye. A kiállítás képeiben a Szelíd motorosok ismert jeleneteire ismerünk, a filmvetítés szintén az állóképek sorozatszerűségét hangsúlyozza.
Dennis Hopper – The Lost Album
Vintage Photographs of the 1960’s
Martin-Gropius-Bau, Berlin
2012. szeptember 17. – december 17.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 31-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11302 |
