Szőnyei Tamás
Xantus filmjeiben kulcsszerepet játszott a ’80-as évek gyanakvással figyelt, sőt megfigyelt zenei undergroundja, a Trabant, a Neurotic, Pajor Tamás a Hungaroton ideáltól igencsak távol álló zenéje.
Kezdjük stílszerűen a végén, hiszen az 59 éves korában elhunyt rendező is előszeretettel indította történeteit hátulról, hogy aztán az elejükre ugorván vihessen végig rajtuk, egészen odáig, ahol már jártunk, amit már láttunk, de amire mozizás közben mégsem gondoltunk. Tehát a konklúzió: Xantus Jánosnak sokat köszönhet a magyar popzene, mert az ő jóvoltából mozgóképes emlékeink is lehetnek az 1980-as évek új hullámában megkerülhetetlen, de a maguk idejében méltó módon lemezhez nem jutó Trabant és Neurotic együttesről.
*
Afrikai akcentussal beszélő, fehérköpenyes fiatalember magyarázza a halottkémi vizsgálat megállapításait. Az orvosi szakkifejezésekkel küzdve közli, hol és hogyan hatolt be a kés pengéje a fejbe, mit és milyen hatással roncsolt szét. A mikrofont maga a rendező tartja a színesbőrű Ehirim Emmanuel elé. Így kezdődik a Diorissimo. Még nem tudjuk, hogy a gyilkos mozdulatot Méhes Marietta követte el, azt meg pláne nem, hogy miért.
Egy kordzakós férfi se szó, se beszéd, kést márt a felé békülékeny mosollyal közeledő fiatalember hasába. Boguslaw Linda felfogni is alig képes, hogy a sebhez kapva saját vérét látja a kezén. Egyetlen tanú van, a nyirkos járdán csúszó csiga. A kamera a földre zuhanó test magasságából mutatja, amint a második döfés után Lukáts Andor megfordul, és távozik. Így indul az Eszkimó asszony fázik. Még nem tudjuk, hogy azért nem beszélt, mert süketnéma, azt meg végképp nem, hogy a szerelmi háromszög csúcsa, Méhes Marietta miatt ölt.
Rockzenekar próbál egy szobában. A fiatal énekes egy lendületes számban, majd egy kis társaság körében, égnek emelt kézzel, lehunyt szemmel tesz hitvallást. Fennhangon köszöni meg Krisztusnak, hogy megváltotta őt, s kimenekítette a Gonosz karmai közül. Így veszi kezdetét a Rock Térítő. Még nem tudjuk, hogy a fehér inges, nyakkendős, jólfésült, simára borotvált Pajor Tamás valójában nem szerepet alakít, hanem éppen új életet kezd.
A rükverc dramaturgia bevált módszer, nem Xantus János találmánya. De ő is hatásosan alkalmazta.
25-30 évvel a filmek elkészülte után persze viszonylagos a néző „tudatlansága”. Nyilván nem lehet mindenki beavatott, mégis aligha jellemző, hogy a többség előzetes információ nélkül nézné meg ezeket. Hiszen köztudomásúan a 80-as évek magyar filmtörténetének ama vonulatához tartoznak, amely a budapesti zenei underground és a mozi nászában megtermékenyült kultfilmekkel ad vissza valamennyit a szocializmus utolsó évtizedének atmoszférájából. Gothár Péter: Megáll az idő (1981). Szirtes András: A pronuma bolyok története (1982). Müller Péter: Mi jut eszedbe az énekesnőről? (1981), Ex-kódex (1983). Bódy Gábor: Kutya éji dala (1983). Wahorn András: Jégkrémbalett (1984). Sós Mária: Városbújócska (1985). Sőth Sándor: A szárnyas ügynök (1987). Közöttük említendők Xantus János művei is. Külön írás vehetné számba e filmek közös és eltérő vonásait például a realitás és szürrealitás viszonya, a szereplők beszédmódja vagy épp a világítás szempontjából. Azt is vizsgálni lehetne, miként megy át a figurák némelyike egyik filmből a másikba, van-e súlya, jelentése ennek, illetve annak, hogy többen „privát” énjüket – a rockszínpadon, a kiállítóteremben és egyáltalán: a korszak „nem hivatalos” művészeti színterén ismertté vált arcukat, teljesítményüket, sőt akár a mítoszukat – is vászonra viszik (mint például Gémes János Dixi, Pauer Henrik vagy Kozma György). Megkerülhetetlen kérdéskör a zenészt alakító zenészek jelenléte is, hiszen zenéjük is e filmek alapvető rétegét képezi. De bármennyire együtt említjük is őket, és bármilyen közös bennük, hogy nem igazodtak a korabeli intézményrendszer preferenciáihoz, látni kell, mennyire más és más az URH, a Kontroll Csoport és a Bizottság, az Európa Kiadó és a Vágtázó Halottkémek, a Trabant/Balaton és a Neurotic világa.
*
A Diorissimo nem Trabant-film, de Xantus múzsáján, Méhes Mariettán kívül mégis több szállal kötődik a zene szférájához. Másodpercekre feltűnik benne a Piramis énekese, Révész Sándor, valamivel hosszabban pedig a rockfotósként ismert Diner Tamás, de a legfontosabb, hogy alapötletét a Velvet Undergroundtól csenték el. Az 1968-as White Light/White Heat albumon hallható a 8 perces The Gift: a John Cale által elmondott Lou Reed-novella egy fiúról szól, aki postán föladja önmagát a szerelmének, a lány pedig a „törékeny” jelzetű doboz kibontásakor fejbeszúrja. Ugyanez történik a Diorissimo hősnőjével és annak férjével is. A filmbéli riporter e haláleset körülményeit húzná ki az eleinte szótlan, majd egyre közlékenyebb Mariettából, aki élete egyik legemlékezetesebb jelenetében, egy nyitott kocsiban, a menetszél cibálta hidrogénszőke tincseivel küzdve monologizál a kozmetikumokról. Vajon az alkotói hiúság hagyatta le a főcímről, hogy Lou Reed ötletéből írták? Vagy csak a jogdíjproblémát próbálták megúszni? Akárhogy is, a mottóként használt Warhol- és Reed-idézetek és Másik János Velvet-hatást mutató zenéje egyaránt arra utal, hogy betyárbecsületből tették ki a referenciapontot.
A Trabant/Balaton baráti közösségéhez tartozó rendező az Eszkimó asszony fázik megírásakor ihlető dalokból bonthatott ki jeleneteket (mint az Itt van pedig senkise hívta esetében, amikor a hívatlanul beállító Lukáts Andor keveredik bunyóba és dobolásba), vagy illeszthetett képeket a zenéhez (például a végefőcímet a Balettcipő instrumentális, szimfonikus változatához). Jó érzékkel adagolt koncertrészletet (Marionett; Tudod, hogy soha) és zenés betétet (Tangó), nem vétette el az egyensúlyt, hiszen mégiscsak fiktív történetet mesélt el egy fiktív zenekar énekesnőjéről, nem pedig egy létező zenekarról forgatott filmet. Trabant-rajongóként persze végtelenül sajnálom, hogy az Eszkimó asszony „melléktermékeként” nem készült egy egészestés film magáról a Trabantról is, rendes nagylemezzel, de az adott körülmények között annak is örülhettünk, hogy legalább egy kislemez megjelenhetett a filmzene részleteivel. Az „adott körülmények” ama természetellenes állapotot jelöli, amikor szinte minden egyetlen politikai centrumtól, annak engedékenységétől vagy szigorúságától és a szolgálatában álló emberek jó- vagy rosszindulatától, merevségétől vagy bátorságától függ. Az államszocialista rendszerbe ennyi fért bele a Trabantból. Ez az a bizonyos második T, a tiltás és a támogatás közötti tűrés bizonytalan zónája. Némelyik dalszövegükbe bele lehetett volna kötni, és kívülállásukkal lényegében a rendszer egészét tagadták, de ezzel önmagában nem adtak okot a betiltásra – igaz, a támogatásukra sem mutatkozott kultúrpolitikai szükség. Csinálhatták nyugodtan intim szobazenéjüket, nem kalkulálva a nyilvánossággal. Művészi minőség szempontjából nem rossz pozíció ez, kizárja a külső körülmények miatti kompromisszumok csábítását vagy kényszerét. Marietta, Lukin Gábor, Vető János, Víg Mihály, Menyhárt Jenő, Másik János, Magyar Péter és Hunyadi Károly tehetsége mellett ez a termékeny elszigeteltség is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Trabant korjelző zeneként is hallgatható. Dalaik érzékenysége és érzékisége a ’80-as évek képzőművészeti életébe friss fuvallatként érkező „új szenzibilitással” együtt említhető (amely vonulat legszerethetőbb munkái közé tartoztak Vető János és Méhes Lóránt négykezes rajzai, csillámló zászlói). Amilyen elbűvölően szólalt meg Marietta ajkán ez a líra és ez a kolorit, énekhangja annyira alkalmatlannak bizonyult a blueshoz. A trabantos befelé fordulás volt az ő világa, s rémesen idegennek tűnt a filmben komikus párducbundát öltő Földes László Hobo mellett.
*
Amennyire sikerült egyensúlyban tartani az Eszkimó asszonyt, olyan kétséges, hogy a Rock Térítő egyetlen film-e. Valójában a Pajor Tamás megtéréséről szóló dokut és a Víg Mihály forgatókönyvein (A tetszhalott; Delphine csodálatos átváltozása) alapuló szürreális videóklipeket vágta össze Xantus János. Kényszermegoldásként, mert eredeti ötletét nem valósíthatta meg. Azt csupán a film második snittje őrzi: rendőrautóban kocsikázunk Budapesten a Neurotic Brék című számára, a magyar rap egyik úttörő és örökbecsű darabjára. A rendőri jelenlétnek nincs folytatása: nem indokolhatatlan, ám mégis megmagyarázatlan hangulatfestésként lógva marad a levegőben, mint a puska, amit az első felvonásban falra akasztanak, de a dramaturgia törvényeinek ellenszegülve mégsem sül el a harmadikban. Pajor Tamás privát életének alakulása kilőtte az eredeti sztorit: rendőrtanoncot alakított volna, akinek be kell épülnie a rock’n’roll undergroundba, hogy leleplezze a bűnt, ám a beépítés túl jól sikerül, az ügynök „átfordul”, és e romlott világ sztárjává válik.
A Kádár-kor végelgyengülésének, a kontroll lazulásának ékes példája, hogy ilyen elképzeléssel bele lehetett fogni, és hogy a teljesen másként, de mégis megvalósult film zenéje kazettán megjelenhetett független, vagyis nem állami kiadásban, miközben a korábban monopol helyzetű Hungaroton illetékesei csipesszel sem nyúltak volna egy Neurotic-szalaghoz.
Az pedig már csak az állambiztonsági iratok kutathatóvá válása után bizonyosodott be, hogy a belügy legszívesebben a film elkészültét is megakadályozta volna. De csupán regisztrálni tudták, hogy számos kábítószeres fiatal talál menedéket ugyanabban a szektában, ahol Pajor Tamás. Az operatív kartonon Szentlélek Keresztség néven jelölt „illegális gyülekezetet” és vezetőjét, Németh Sándort megfigyelés alatt tartották, legalább 1980-tól kezdve nyomon kísérték növekedésüket. Beépített titkos megbízottjuk révén értesültek arról, hogy Xantus János filmet csinál Pajor megtéréséről, s 1987. december 19-én forgatna az Almássy téri Művelődési Házban, ahol az énekes arra készül, hogy elmesélje – „feltehetően térítő szándékkal” – megtérésének történetét. A december 18-i Napi Operatív Információs Jelentés szerint szignalizáltak (azaz odaszóltak) a filmet gyártó Mozgókép Innovációs Társaság vezetőjének, „miszerint Xantus nem szólaltathatja meg filmjében Pajor Tamást, amennyiben ezt megteszi, úgy a film nem kerülhet vetítésre.” A rendszer agóniájának jele, hogy erejükből csak üres fenyegetésre futotta. Ha nem is az Almássy téren, de forgatott: Pajor Tamás drogos és megtisztult énje uralja a Rock Térítőt, amelyet 1988-ban be is mutattak a mozik.
Xantus János múlhatatlan érdeme, hogy a Trabantot és a Neuroticot egyaránt akkor kapta kameravégre, amikor már kiérlelt produkcióra voltak képesek, és nem későn kapott észbe, amikor már mindkét nagyszerű zenekar csak emlék néhány agyonnyúzott, sokszor átmásolt, zajos magnókazettán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 7-9. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11296 |
