Erdélyi Z. Ágnes
A Dögkeselyű a korai 80-as évek Budapestjének pontos dokumentuma.
András Ferenc filmje, a Dögkeselyű 1982-ben nagy sikert aratott, az azóta eltelt három évtizedben pedig kifejezetten kultfilmmé vált. A bemutatásakor még meg sem született generációk is rajonganak érte. Nem kis szerepe van ebben annak a különleges hangulatú városnak, amely Budapest volt a nyolcvanas évek elején. Az éppen most Kossuth-díjat kapott rendezőt erről kérdeztük.
*
Úgy érezni, mintha A dögkeselyű egyik főszerepét Cserhalmi György és Perczel Zita mellett Budapest játszaná a maga különös helyszíneivel, gangjaival, neonfényes útjaival…
Az első képkockától kezdve jelezni akartam, hogy az a történet „itt és most” játszódik, olyan helyszínen, ami addig meglehetősen ismeretlen volt a magyar filmek világában. Helikopterről tűnik fel a város, a körút, a Rákóczi út, a Duna, a Vár, a Parlament. Azóta kismillióan felhasználták ezeket a felvételeket.
Rajongói blogokon olvasni róla, mennyire érdekes, hogy még lehetett parkolni a Vörösmarty téren…
A Váci utcában pedig még járt a 15-ös busz. De a Dögkeselyűben nyolcadik kerületi helyszínek is láthatók, például ahol a taxis Simon József szülei laknak: a Ganz-telep. A magyar filmek akkoriban természetesen nem mutattak lepusztult ipari lakótelepeket. Ezeket a munkáshatalom hagyta szétmállani, egyáltalán nem törődve azzal, hogy a régi gyártulajdonosok mennyi figyelmet fordítottak a dolgozóikra és milyen fantasztikus lakóhelyeket építettek nekik. Szépségük nyomait az óbudai gázgyári lakótelepen ma is érezni.
Ismerte ezeket a helyszíneket?
Sokat igen. Nagy társadalmi életet éltem, mindenütt laktak barátaim. Mindenképpen szerepeltetni akartam a város „érdes részeit” – József Attilával szólva. Hiszen hangsúlyosan szemben áll velük a zsebtolvaj nők rózsadombi villája, és éppen azt akartam bemutatni, ahogy a két életforma összecsap. Az én értelmezésemben ez a történet „az ész trónfosztása”, hiszen valakinek, akit munkás szülők taníttattak ki, neveltek értelmiségivé, vissza kell minősítenie magát taxisofőrnek, mert csak abból tud megélni. Az értelmiség a nyolcvanas évek elején egyre többször érezte ezt. Láttatni akartam azt a paradoxont, hogy a mérnök-taxisofőr szülei, a munkáshatalom képviselői összekuporgattak annyit, amennyiből meg tudtak venni egy kalyibát egy budaörsi dombtetőn, és úgy tekintenek rá, mint egy komoly vagyontárgyra, amit a fiukra hagyhatnak. Hozzá kell tennem, hogy a mai Budaörs, az ország leggazdagabb települése akkor még rendkívül szegény negyed volt, mondhatni, Budapest „lichthófja”.
Keresték a helyszíneket Ragályi Elemérrel, vagy eleve bizonyos utcákban, terekben, épületekben gondolkozott?
Adódtak maguktól. A Ganz-telepet mindenképpen akartuk, de kerestünk is jellemző, érdekes épületeket. Így találtuk a Deák téren álló Anker-palota belső, elhanyagoltabb részét, ahol a szoba-konyhás lakások voltak, és ahol Simon elvált felesége lakik. Kinéztünk egy szép villát a Cserje utcában, ám kiderült, hogy „Kádár elvtárs” is ott lakik. De megkaptuk az engedélyeket, csak az volt a feltétel, hogy délután valahány órától söpörjünk onnan. Csakhogy nem lettünk készen idejében. Amennyi megvolt, az meg nekünk nem tetszett. Így aztán a teljes jelenetet újraforgattuk egy egészen más helyszínen, a Lejtő úton.
A hajókocsma is újdonság a nyolcvanas években…
Akkoriban jelentek meg ilyen helyek. Felfedezték a régi hajókat, bulikat rendeztek, a taxisoknak pedig lehetett egy gyülekezőhelye, ahol elintézhetik a váltást, melegedhetnek, megihatnak egy sört, kártyázhatnak.
Ez az időszak még a félhomályos, dohányfüstös presszók világa.
Alaphelyszín volt a Bölcs Bagoly, az egyetemisták gyülekezőhelye, ott volt a menza, és a tanárok à la carte étterme. Az Egyetemi Színpad jegypénztára is ebben az épületben működött, mindig lehetett találni ismerőst. Azóta minden megváltozott, a Batthyány téri Isolabella az egyetlen, ami még ma is megvan. Sokszor jártunk ott Cseh Tamással, Bereményi Gézával.
Három-négy nagy gócpont volt a városban: a Váci utcában a Muskátli presszó, itt ültünk nappal, de délután vagy estefelé már komolyabb helyekre vágyódtunk, ahol enni is lehet. Erre ott volt a 100 éves, az Apostolok, a Kárpátia, és meg tudtuk fizetni. Hihetetlenül nagy társaság gyűlt össze mindig, és mondhatom, nekem ez volt az egyetemem. Nálam jóval idősebbektől, művészektől tanulhattam: Kondor Bélától, a két Vujicsicstól, Tihamértól és Sztojántól, Erdély Miklóstól, Latinovits Zoltántól, Pilinszky Jánostól. Állandó vendég volt egy Zakariás G. Sándor nevű bácsi, valamikor városházi tisztviselő. Zaki bácsinak hívtuk, tüneményes, vibráló egyéniség volt, és tökéletesen ismerte Budapest építészetét.
Fontos szempont lehetett akkoriban, hogy mi tart sokáig nyitva.
Én 18-tól 25 éves koromig egyáltalán nem aludtam. A program általában úgy alakult, hogy délután Muskátli, aztán Kárpátia, utána a Szép Ilonka, ami éjjel 2-ig volt nyitva, utána gyalog átsétáltunk a Lánchídon. Esetleg még benéztünk a Napfénybe vagy a Kedvesbe a Váci utcában, a Jerevánba a Semmelweis utcában. Pirkadatig ki lehetett húzni, komoly, nagy éjszakai élet zajlott. Az állampárti rendszer törődött azzal, hogy állampolgárai rúgjanak be, érezzék jól magukat, mert akkor nem gondolkodnak – ez volt az idilli szocializmus ideje.
Ez volt az első időszak, amikor Budapest is kezdett karaktert ölteni, élhető várossá válni…
56 mély sokkját az érzékenyebb idegrendszerűek nehezen bírták feldolgozni. De a város valóban kezdett élhetőbbé válni, mert volt egy körülbelül kétszáz-ötszáz tagot számláló csapat, akik állandóan felbukkantak itt-ott. Voltak helyek, például az Egyetemi Színpad, az Eötvös klub, ahol otthon éreztük magunkat, és ennyi elég is volt. Szabadságélményt jelentett. Meg a filmek, amelyektől kinyílt a világ. A margitszigeti kertmoziban megnéztük François Reichenbach Amerika-filmjét, és Amerikában voltunk. Jött az új hullám, és mi lettünk a Négyszáz csapás gyerekei. Vagy a Kifulladásig menekülő Belmondója. Hiába voltak lezárva a határok, a filmek mégis felszabadító hatással voltak ránk.
Miután a Budapesten játszódó filmek előtt egy hamisítatlan vidéki „idillt” forgatott, a Veri az ördög a feleségét című szatírát, meg kell kérdeznem, valójában városi vagy vidéki ember?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkettő. Apám katonatiszt volt, hazajött a Don-kanyarból, és mindig más állomáshelyen laktunk, Munkácstól Ceglédig. Úgy születtem, hogy a szüleim feljöttek Budapestre babakelengyét vásárolni, én pedig – nyughatatlan módon – kitörtem, és világra jöttem a Szent István kórházban. Így tehát pesti vagyok. De kétéves koromtól a nagyapámékhoz kerültem, Sümegre, apám meg csak Pesten kapott aljamunkákat. Nyolcadikos koromig Sümegen éltem, a nyarakat és a nagyobb ünnepeket viszont Pesten töltöttem. Egyszerre voltam pesti és vidéki, és ennek minden előnyét kiélveztem. A Gizella úton laktunk, akkor volt új a Népstadion, mellette a Millenáris Sportpálya, és a branccsal, amelybe tartoztam, minden napunkat a sportnak és a szurkolásnak szenteltük. Sümegen pedig a nagyapámnak volt egy kis szőlője, konyhakertje – tehát tisztában vagyok a paraszti életforma mindennapjaival, a szőlőműveléssel is. Nagy szerencséje ez az életemnek, mert otthon vagyok a belvárosban, Zuglóban, Sümegen, a Balaton partján egyaránt. Egyformán imádom Budapestet és a pannon tájat.
Felmerült, hogy készítse el a Dögkeselyű remake-jét – Cserhalmival. Elképzelhető ez?
Semmiképpen. Ami egyszer jól meg van csinálva, azt hagyni kell olyannak, amilyen. Nem lett jó a Psycho és a Kifulladásig sem újraforgatva.
Régi, nagy terve, az Utas és holdvilág a városi és a vidéki életérzést is közvetítette volna – olasz miliőben.
Az Utas és holdvilág az életem, minden idegszálam, gondolatom. 20-25 éven keresztül minden évben végigjártam a helyszíneit, Gubbiót, Folignót, Spellót, Spoletót, afféle betegség volt ez nálam – és ugyanúgy nem tudnám már leforgatni, mint a Dögkeselyűt, mert megszűnt az olasz városoknak az a varázsa, ami a nyolcvanas évek derekán még megvolt. Akkor még úgy tűnt, hogy amerikai-magyar-olasz koprodukcióban elkészül a film. Minden megvolt hozzá, Michael York lett volna Mihály, Nastassja Kinski pedig Ulpius Éva, de a producer két másik magyar filmmel megbukott és kiszállt, és ahogy múltak az évek, egyre reménytelenebbé vált a terv. Ezeket a gyönyörű umbriai, toszkánai városkákat kisuvickolták, tele vannak kiglancolt portálokkal, Gucci üzletekkel. Visszaállítani a régi hangulatot, annyi pénze nincs senkinek. Örök hiátusa marad ez a lelkemnek…
És valószínűleg a magyar filmnek is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11294 |
