Schubert Gusztáv
Az ördöghit feléledt két évszázados tetszhalálából. A Diabolus-bóvli ellenében ajánlatos újranézni a klasszikus exorcista-filmeket.
Az ördög a részletekben rejtőzködik. Ha ez így van, érdemes a Gonosz birodalmának legrészletesebb, legnagyobb felbontású térképeit elővennünk. A két legprecízebben dokumentált, színpadra, regénybe és nem utolsósorban filmvászonra átplántált ördögűző-történet a „louduni megszállottak” és a „salemi boszorkányok” története. Kezdjük a louduni történettel, már csak azért is, mert időrendben megelőzte a salemi boszorkányüldözést, és jóval nagyobb hatású eset volt: az 1634. augusztus 18.-án elevenen megégetett katolikus pap, Urbain Grandier máglyájának fénye az egész francia királyságot lidérces alkonypírba vonta. Sokan írtak róla, a ma már teljességgel elfeledett kortársak (Nion, Aubin, Killigrew), maguk a per résztvevői (a megszállottsága múltán végtelen levél- és naplófolyamban elmélkedő Jeanne nővér, az őt kigyógyító Surin atya), később a romantikus regényírók, Alfred de Vigny a Richelieu bíboros abszolutizmusa ellen lázadó nemesifjú, Cinq-Mars történetében, vagy idősb Dumas, aki ez alkalommal minden érzelmi túlszínezéstől mentes, elegáns és célratörő franciás világossággal szálazta szét a szövevényes történetet.
De egyikük sem tárta föl olyan mélységben e páratlanul gonosz összeesküvés lelki és társadalmi mechanizmusát, mint Aldous Huxley a Loudun ördögeiben (The Devils of Loudun, 1952). Tényregénye pontos és teljes rekonstrukciója a per előzményeinek, okainak, menetének és utóéletének, miközben Grandier, a megszállott apácák és az ádáz ördögűzők jellemét is érzékletesen és hitelesen idézi fel. Ráadásként a korabeli francia társadalom, az udvar, a klérus, a tisztségviselők körképét is felskicceli a szűk kisvárosi szcéna mögé.
„A szentek ugyanúgy függnek a divattól, mint a gyógymódok vagy a női kalapok” – véli Huxley. A bűnök hasonlóképpen kor- és divatfüggők. A XVII. század gondolkodását szinte minden ízében a keresztény hit hatotta át, még akkor is, ha ez a hit már bő száz éve meghasonlott. A katolikusok és reformátusok Európa szinte minden pontján harcban állnak egymással, a louduni ördöghajsza idején épp félidejénél tart a harmincéves háború (mire véget ér, a németség egyharmada odavész). A francia protestánsok (a „hugenották”) és katolikusok már túl vannak a súlyos ideglázon, az előző században több mint harminc évig gyilkolták egymást, a Franciaországot megrendítő testvérháborút IV. Henrik zárta le, az ezt követő békés korszaknak Richelieu bíboros abszolutista politikája vetett véget, aki a vallásilag is egységes és centralizált Franciaország ideája jegyében megpróbálta felszámolni a hugenották maradék hatalmát és jogait. Loudun több okból is szálka volt a szemében, a várost legalább felerészben hugenották lakták, és ami ennél is kínosabb volt, a legteljesebb békében éltek együtt a katolikusokkal, az ellenreformáció háborús frazeológiájával sem sikerült őket egymásnak ugrasztani. Loudun ráadásul a helyi autonómia egyik erős bástyája volt, a szó szoros értelmében is, a kisvárost hatalmas erődítmény vette körül, ezt az elzárkózást a központi hatalom nem tűrhette. A várost a katolikus királyi csapatok nem támadták meg és foglalták el, mint a hugenották legnagyobb kikötőjét és erősségét, La Rochelle-t (1628), az állam növekvő túlereje miatt ekkor már elég volt a puszta erődemonstráció is. Azaz mégsem, a louduni Szent Péter templom plébánosa (valós hatalma alapján: „püspöke”), Urbain Grandier szembeszállt a király teljhatalmú és (mint az a boszorkánypör során hamarosan kiderül), végtelenül kegyetlen megbízottjával, Laubardemont báróval. A bűnös, vagy inkább bűnbak, tehát megvolt. Már csak a bűnt kellett megtalálni hozzá. És mivel a korabeli gondolkodást teljesen áthatotta a vallás, logikus volt, hogy a plébános világi vétke is vallásos bűn formáját fogja ölteni.
Grandier máglyájához eközben már mások is gyűjtötték a rőzsét. A plébános ugyanis sikereivel és szarkasztikus stílusával legalább annyi ellenfelet szerzett, mint amennyi hívet ékesszólásával, hatásos prédikációival, műveltségével és nem utolsósorban férfiasan vonzó küllemével megnyert. „Grandier népszerűsége az asszonyok körében önmagában elegendő volt arra, hogy rettentő népszerűtlenné tegye a férfiak között.” (Oliver Reed, aki Ken Russel filmjében Grandier-t alakítja, rendkívüli szuggesztivitással képes megidézni a kifinomult csábítót és a bakkecskebűzű szupermacsót is.) Nagy nőcsábász volt, ami ugyan nem ritkaság a korabeli francia világi papok és főpapok körében, de a paráznaság ettől még továbbra is a főbűnök közé tartozott, az egyház szavakban mélyen elítélte. Talán még ez sem lett volna baj, ha a plébános nem ejti teherbe legjobb barátja lányát. Az apa, Louis Trincant királyi ügyész, szörnyű bosszút forralt, és rövid úton maga köré gyűjtötte Grandier minden rendű és rangú ellenfelét. Az összeesküvők közül Mignon kanonok bizonyult a legveszélyesebbnek. Miután nőügyeivel nem tudták ellehetetleníteni Grandier-t, ő látta meg a nagy lehetőséget, hogyan lehet legbiztosabban tönkretenni a nagyhatalmú papot. Történt ugyanis, hogy az Orsolya-rendi zárda apácáit, élükön a perjelnővel, Jeanne de Belciellel, megszállta az ördög. Mignon, aki ekkoriban lett az apácák gyóntatója, hamar felismerte, hogy valójában a hisztéria lett úrrá rajtuk, de minden erejével azon volt, hogy ördögi színezetet adjon a kollektív hallucinációnak, majd a sátáni rontást Grandier számlájára írja. Ami annál is könnyebb volt, mert a képzelgésre és színlelésre korábban is hajlamos, a zárda rideg és unalmas rendjétől súlyosan frusztrált Jeanne nővér maga is gyűlölte Grandier-t. A város szuperhímje (vagy inkább a híre, mert négyszemközt soha nem találkozott a férfival) őt is megbabonázta, erotikus álmainak a szép pap lett a tárgya. Ezért is kérte fel őt a zárda gyóntatójának. Grandier-t azonban nem vonzotta a feladat, sűrű programjára hivatkozva elhárította a felkérést. A szép arcú, de púpos zárdafőnöknő (ekkoriban 30 éves) valószínűleg nem keltette volna fel az érdeklődését, a csapda így is úgy is bezárult volna. (A salemi boszorkánypörnek szintén a szerelmi hisztéria volt az ősoka.) Már csak egy rettenthetetlen ördögűzőre és egy nagyhatalmú pártfogóra volt szükség, aki fedezi és támogatja az összeesküvőket. Ez utóbbi a király (és a bíboros) megbízottja, Laubardemont személyében adott volt, Mignon az addigiaknál elszántabb ördögűzőt pedig a szomszédos Chinon plébánosában találta meg, aki addigra már sikeresen belehajszolta városát a boszorkányüldözésbe. Az ördögűzés addig zárt ajtók mögött folyt, Barre atya azonban kitárta a zárda tölgyfaajtaját, és hamarosan özönlöttek a megszállottakra kíváncsi nézők. (Ken Russel filmjében Barre úgy celebrálja az ördögűző-show, mint egy popsztár, de az anakronizmus 100 %-ig korhű, a nép úgy tódult a louduni látványosságra, akár Russel kortársai az altamonti rockkoncertre.) Barre nem csak szadista volt, de hitetlen is. „Egyike volt azoknak a negatív keresztényeknek – mondja Huxley –, akik számára az ördög összehasonlíthatatlanul valóságosabb és érdekesebb Istennél.”
Eleddig a természetfelettinek nyomát sem láttuk, csak a közönséges emberi rosszakarat ördögi mivoltát tapasztalhattuk meg. Ezen a ponton azonban belép a drámába egy újabb fontos szereplő, a nézősereg, az istenadta nép, aki nélkül nem lehetett volna megrendezni a rémisztő színjátékot, amely végül is egy ártatlan ember kínhalálával ér majd véget. Az összeesküvők tisztában voltak azzal, hogy az apácák színjátéka kollektív hisztéria, hogy Grandier semmiféle módon nem rontotta meg őket, semmiféle paktumot nem kötött az ördöggel, sőt a felvilágosultabbak (mint Trincant) nem is hitt az ördögök létezésében. A boszorkánypör koholt vádakon alapult. Maga a bizonyítás nélkülözte a világi peres eljárásban alkalmazott szigorú jogi eljárást, mindenestül a hiedelmekre épült. A boszorkánytan „tudós” könyveiben, mint a 1487-ban írott Boszorkányok pörölyében (Malleus maleficarum) a természetfölötti magyarázattal szemben a józan észnek, a tudománynak és a római jognak nem osztottak lapot, nem is volt ajánlatos hozzájuk fellebbezni: „aki kétségbe vonja az ördögök és boszorkányok létét, maga is eretnek”, vagy ahogy a Salemi boszorkányokban mondják, „aki nincs a bíróság mellett, az szükségképpen ellene van”. A koncepciós per sikeréhez már csak egyetlen tényező hiányzott, a vakhit. Ezt biztosította a tudatlan, hiszékeny és vérszomjas sokaság. A hit hitelesítette a hitetlenül, hideg fejjel kieszelt koncepciós pert. (Ugyanezért ment rádióadásba 1949-ben a Rajk-per, a boszorkányok idővel eltűntek, de a boszorkányüldözés szelleme századokkal később is virulens maradt.) A kérdés csak az, miféle hit volt ez. Könnyedén kínálkozik a válasz, a katolikus/protestáns vallás a felelős mindezért a szörnyűségért. Csakhogy Huxley dokumentumregénye, Arthur Miller színdarabja, a Salemi boszorkányok (The Crucible) és az idevágó exorcista-filmek (Az ördögök, Kawalerowicz Mater Johannája, illetve a Miller drámájából készült két filmváltozat, Raymond Rouleau 1957-es és Nicholas Hytner 1996-os Salem-rendezése) nem a katolikus/protestáns vallást kritizálják, még csak nem is az egyházat ostorozzák, hanem egy ön- és közveszélyes kóros lelkiállapot, egy kollektív rögeszmévé válva egész társadalmakat elpusztítani képes világszemlélet kórtörténetét és elemzést adják.
Európa ugyan a boszorkányüldözésből több mint kétszáz éve kigyógyult, de a kifejezés és a bűnbakkeresés tébolya – új és új tartalommal – velünk maradt. (Salem puritán közössége éppúgy áldozatul esett a tudatosan gerjesztett hisztériának, mint a louduni katolikusok. Miller sem véletlenül nyúlt vissza a salemi megszállottak témájához, Amerika a boszorkányüldözés lázában élt, csak épp a „kommunisták” helyettesítették a kiűzendő ördögöt. Kommunisták ugyan nem nagyon akadtak Amerikában, de ez az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot egyáltalán nem zavarta, már csak azért sem, mert valójában az akció a demokrata New Deal rendszere és szellemisége ellen irányult. Eközben Kelet-Európában a fordított szereposztásban zajlott az ördögűzés.)
A keresztény vallásnak az ördöghit egyáltalán nem örök és meghatározó komponense. Kétségtelen, a kísértő sátán figurája az édenkertben éppúgy felbukkan, mint az evangéliumokban, de a kereszténység alapvetően nem manicheista, nem a jó (Isten) és a rossz (Sátán) örök harcára épül, hanem szeretetvallás, ez az út vezeti el a hívőt az isteni kegyelemhez, nem a gyűlölet.
Az a világkép, amely a világban jelenlévő rosszat nem természeti okokkal vagy emberi hibákkal és bűnökkel, hanem ártó szellemek tevékenységével magyarázza, a keresztény és a zsidó monoteizmus előtti animista hiedelemvilágból maradt ránk. A kereszténység erre az őskori (egész pontosan kőkori) vallási alapra épült, nagy részben megsemmisítve, lefojtva e pogány világmagyarázatot, bizonyos hiedelmeit, rítusait azonban átértelmezve magába olvasztotta és megőrizte. (A védőszentek kultuszában a sokistenhit visszhangzik, a faluszéli pléhkrisztusok úgy védik a közösséget a rontó szellemektől, akár az ősi menhirek és bálványok. Az ereklyék kultuszától a tömjénfüstig rengeteg liturgikus mozzanat őrzi az animista szellemiséget. És akkor a babonás népi hiedelmek sokaságáról még nem is beszéltünk.) Az elmúlt 200-250 évben a keresztény egyházak egyre messzebbre távolodtak a kereszténységnek ettől a pogány örökségétől. Egészen a legutóbbi időkig úgy tűnt, az ördögök, boszorkányok, hazajáró lelkek, vámpírok örökre átköltöztek a rémmesék fantáziavilágába, és többé senki sem hisz már bennük. Nem így történt, az ártó szellemekbe, a fekete és fehér mágiába vetett hit reneszánszát éli. Az újpogányság komoly anyagi és politikai erő lett. Olyannyira, hogy immár a keresztény hittel és az egyházzal is szembeszáll. A mai ördögfilmeket már nem Ken Russel vagy Miller felvilágosult és emberséges szelleme hatja át, hanem az ördöghit. Ha másért nem, hát merő cinizmusból, mert a „paranormális” ma kelendőbb, mint a józan ész. Az ördög benned lakozik (The Devil Inside, 2012) áldokumentumfilmje azzal kérkedik, hogy a filmet a Vatikán nem engedélyezte, exorcista hősei is azon keseregnek, hogy az ördögűzést 1999 óta hivatalosan is tiltja az egyház. A film fekete happy enddel zárul, „mindenki meghal”, ami itt természetesen nem isteni igazságtétel, épp ellenkezőleg, az ördög hatalmát bizonyítja.
Ha valaki nem hiszi, hogy nyakunkon az animizmus és a legsötétebb babonaság, nézzen bele az Asztro-tévé műsorába, jóslás, rontáslevétel, távgyógyászat lelkienergiával –, ha a kőkorszakban létezhetett volna tévé, épp ilyen műsor ment volna este 8-kor. Természetesen nem létezhetett, de akkor hogyan lehetséges, hogy az animizmus viszont vígan benyomulhat a televízió, az internet, a genetika, a részecskegyorsítók szupermodern civilizációjába? Hogyan lehet, hogy a két antipódus, össze nem illő gondolkodásmód, 2000 évnyi kereszténység után mégis összeér? Nem ez a pillanat, amikor minden okot elő kellene sorolni, de annyi biztos, hasonló helyzetek hasonló viselkedést váltanak ki. Ha nem értjük a világot, amelyben élünk, ha nem tudjuk valós okát adni, mindannak, ami velünk történik, elviselhetetlen stressz lesz úrrá rajtunk, ettől csak úgy lehet megmenekülni, ha valamilyen értelmes rendbe foglaljuk. A rendezett világkép még akkor is megnyugvást hoz, ha a kiindulópontja hamis vagy téves. A leggyorsabban ható nyugtatószer, ha a rosszat megszemélyesítjük. Ehhez semmiféle egzakt, akár tapasztalati („józan paraszti ész”), akár tudományos tudás nem szükséges, ez a fajta animista szellemhit nem azért ősi, mert természetes, hanem mert a természet, a társadalom és az emberi lélek tudományával nem rendelkező őseink számára más kiút még nem kínálkozott. Ha az ősi ördöghit az ismeretlentől való félelem szülötte, akkor a mai feléledésének is hasonló oka van. Csakhogy, ami a gyűjtögető, halászó, vadászó ősközösségben még bevált, a 8 milliárd emberre méretezett, hightech civilizációban már nem működhet. De nem működött már a görög poliszban, vagy háromszáz évvel ezelőtti amerikai kisvárosban, Salemben sem. A „várost” ugyanis nem a rettegés, hanem a közös akarat teremti, és a bizalom tartja fenn, a körkörös, paranoiás gyanakvás sohasem lehet a polisz, a nemzet megmentésének eszköze, ellenkezőleg: szétverésének, elpusztításának ez leggyorsabb módja. Ha valaki azt gondolja, Loudun vagy Salem csak üzemi baleset volt, létezhet hasznos és kegyes ördögűzés, nézze meg Kawalerowicz Mater Johannáját. A film ott folytatja a louduni téboly történetét, ahol Ken Russel abbahagyta: az Orsolya-rend zárdájába megérkezik az új exorcista, a nagytudású és mélyérzésű Suryn atya, hogy a szeretet erejével megmentse Johanna nővért az elkárhozástól. A kísérlet nem épp istennek tetsző módon alakul: a szent ember, miután megölt két ártatlan szolgát, vértől csöpögő fejszével várja, hogy bűnös lelkébe költözzön át a démon.
Nincsen ördög, a gonoszt és a szenvedést mindig a bűnbakkereső fanatikusok, az eszmeháborodottak hozzák a társadalomra. Az Ördögökhöz, a Mater Johannához, a Salemhez hasonló filmek tragikus komorságuk ellenére ezért gyógyító erejűek: az ördögűzés démonát űzik ki a gondolkodásunkból.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 34-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11293 |
