Mozi

Lorax

Varga Zoltán

Lorax – amerikai, 2012. Rendzete: Chris Renaud és Kyle Balda. Zene: John Powell. Gyártó: Universal Pictures / Illumination Entertainment. Forgamazó: UIP – Duna Film. Szinkronizált. 86 perc.

Dr. Seuss az amerikai gyermekirodalom talán legnagyobb klasszikusának számít, akinek limitált szókinccsel fogalmazott – jórészt az olvasás elsajátításával épp csak ismerkedő apróságoknak szánt – meséi védjegyévé váltak az olykor nonszenszbe torkolló, bájosan infantilis rímecskékkel ékesített versikék. A szerző négy évtizeden átívelő munkássága régóta visszaköszön animációs filmfeldolgozásokban – köztük számos rövid tétel után immár a második egészestés Dr. Seuss-adaptációt üdvözölhetjük a Loraxban. Négy esztendeje a segítőkész elefánt, Horton meséje igazolta, hogy az író fantáziavilágának mozgóképes tolmácsolása a CGI-animáció pazar lehetőségeivel nem mondható szerencsétlen csillagzat alatt született találkozásnak – kivált, ha nyomatékosítjuk: Dr. Seuss karikaturistaként illusztrálta is a könyveit, s szuverén vizuális stílusa a legkevésbé sem áll távol az animáció önfeledt képalkotásától. Mindazonáltal a Horton olyan hátrányokkal is szembesített, amelyek az egyszerű történetek kényszeres felduzzasztásából fakadnak, illetve a kortárs CGI-animációk – a mesék szellemétől idegen – anakronisztikus elemei és kifinomulatlan viccelődései számlájára írhatók.

Hasonló kettősséget példáz a vadonatúj Lorax, azzal a döntő különbséggel, hogy címszereplője és főbb karakterei nem képesek elvinni a vállukon a filmet, a cselekmény érdektelenségbe fullad. A Lorax a térhatású CGI-animáció dömpingjében rutinmunka csupán, a fergeteges Grut jegyző Illumination Entertainment díszes, ám könnyen feledhető látványossága ezúttal hidegen hagy, hiába a nemes környezetvédő szándék, vagy az olyan telitalálatos mellékfigurák, mint a „szupernagyi”, illetve az erdőlakó kismackók. Igaz, utóbbiak mindenkit lejátszanak a vászonról, az értelmező szótárban okvetlenül őket kellene mellékelni a „cukiság” fogalmához.