Sepsi László
The Cabin in the Woods – amerikai, 2011. Rendezte: Drew Goddard. Szereplők: Kristen Connolly, Chris Hemsworth, Anna Hutchison. Forgalmazó: Pro-Video. 95 perc.
A kétezres évtized elmúltával az amerikai rémfilmben a torture porn pünkösdi királysága is véget ért, a Fűrész-széria kifulladásával a szakadó hús közelképei visszaszorultak az európai művészfilmbe és a független szcéna perifériájára, átengedve a terepet a kilencvenes éveket jellemző játékos-ironikus horrornak. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy a korábbi trend zászlóvivői teljes harci díszben bukkantak fel újra: tavaly a Craven–Williamson-páros bővítette tovább a Sikoly-mitológiát, idén pedig a Buffy, a vámpírok réme készítői álltak elő egy műfajismereti kvízjátékkal. Drew Goddard és nemrég a Bosszúállók okán is piedesztálra emelt Joss Whedon az erdőmélyi tinihorror sablonjait kiforgatva ugyanakkor meg is haladja a zsánertudatos kommentárokra (Sikoly 4.) és a rajzfilmszerűen túlzó erőszakábrázolásra (Piranha 3D, Trancsírák) építő, lexikonba illően posztmodern horror hagyományait. Habár hőseik – szemben Woodsboro lakosságával – nem mozgóképek véleményezésével és értő elemzésével töltik szabadidejüket, a Ház az erdő mélyén tárgya éppúgy maga a műfaji formula, mint Craven slasherszériájában. De míg a Sikoly-filmek megállnak szabályszerűségek kijelentésénél, majd illusztrálásánál, a Ház az erdő mélyén rákérdez ezek okaira – nem az az érdekes, hogy mindig a szűzlány éli túl a mészárlást, hanem az, hogy miért. Túl azon, hogy az első perctől nyilvánvaló a szituáció – öt fiatal egy erdei faházban – mesterséges és bizonyos nézői elvárásoknak megfelelően manipulált volta, a Ház az erdő mélyén visszacsatol a horrorfilmek, azon belül is főképp a kultusznak örvendő darabok befogadásának rituális jellegéhez, ebből levezetve sémáik és variációik sajátosságait. Hasonlóan Robin Hardy tavalyi visszatéréséhez (The Wicker Tree), a Ház az erdő mélyén izgalmait nem elsősorban a kult-státuszt jó előre garantáló utalástömegek és műfaji határátlépések biztosítják, hanem a posztmodern zsánerferdítések eredendő könnyedsége és a kultusz szakrális jellege közti feszültség kijátszása. Míg vérmes elvárásokkal felvértezett nézőjét egy bájos metaforán keresztül istenszerepbe emeli, akinek kielégülése éppen attól függ, hogy mennyire sikerül izgalmas módon prezentálni a kisszámú változókon alapuló sémát, a rituálé maga mégis csupán könnyed játék, amely egyaránt épít a szabályok ismeretére és a rögzült elvárásokra és ahol jól fizetett apparátus ügyel a befogadói élmény teljességére. A Whedon–Goddard-páros a briliáns fináléban végül felborítja a táblát, a The Wicker Tree végkicsengésével ellentétben itt a rituálék (így a választott zsáner) ismerős állandóságán felülkerekedik a minden fajsúlytól megfosztott zabolátlan motívumhalmozás: a ház az erdő mélyén kegyhelyből a szabályok nélküli karnevál kreatúrákkal telizsúfolt terévé válik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/10 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11272 |
