Varga Zoltán
A Hitchcock-biopic sorvezetője a rendező egyik legmerészebb és legnagyobb hatású filmje, a Psycho forgatása.
Ezio Greggio A báránysültek hallgatnak című paródiája epilógusában a Psychót karikírozó főszereplő-rendezőt, aki zuhanyozik éppen, maga Alfred Hitchcock szúrja le. Néhány másodpercig legalábbis ezt hihetjük, míg a termetes tettes le nem húzza magáról a meglehetősen setesuta gumiálarcot: Hitchcock arca alól Hannibal Lecter parodisztikus alakmása röhög fel. A sors különös fintora talán, hogy ezúttal nem más, mint a Lecterként közismertté vált Anthony Hopkins bújik a rendezőóriás bőrébe. Hopkins és a Hitchcock készítőinek törekvése, hogy viszontlássuk Hitchcockot a vásznon, nem bizonyult hiábavalónak, a maszkmesterek imponáló munkát végeztek – amire ráerősít, hogy a film előszeretettel fényképezi címadó hősét oldalról, rendszeresen idézve ekként a legendás profilt –, s a színművész is hozza a tőle elvárható nívót. Mindazonáltal végig érezhető az a zavarba ejtő kettősség, hogy egyszerre látjuk a főhősünket megtestesítő színészt, az elmaszkírozás dacára is félreismerhetetlenül, illetve magát a rendezőt. A Hitchcock-perszóna fölélesztése sikeresebb azokkal a fortélyokkal, amelyek a rendező showman-imázsát ápolják, legyen szó morbid és gyakran pikáns humora, vagy a Psycho marketingstratégiájában játszott korszakos újításának megidézéséről; innen nézve a leginkább szívmelengető ötlet, hogy a közönségnek címzett bevezetéssel és búcsúmondatokkal a film a rendező hírnevét hetedhét országra kiterjesztő televíziós sorozatát is megidézi.
Nem először találkozhatunk a filmvásznon Hitchcockkal mint szereplővel: az 1995-ös kanadai Gyóntatószék a cselekmény mellékszálaként használta a Meggyónom forgatását, illetve a rendező tevékenysége egy ponton, egy statisztaválogatás során, érintkezett is a hősök sorsával. Most azonban maga Hitchcock a főszereplő, életének egy fordulópontot jelentő szakaszát láthatjuk – a sztori alapvetően valós tehát, jóllehet egy fiktív cselekményszál dúsítja a bonyodalmakat. A direktor egyik legkockázatosabb vállalkozását kísérhetjük figyelemmel: a Hitchcock sorvezetője a Psycho elkészítésének folyamata, kezdve a rendező és a stúdió konfrontációitól a szereplők kiválogatásán és a forgatás egyes mozzanatain át az utómunkálatokig, kiváltképp a Mester és a cenzúra súrlódásaiig. Végezetül bepillantást nyerünk a dicső premierbe is; ennek legörömtelibb percében Hitchcock átszellemülten vezényeli a publikum sikolyait a vetítőtermen kívülről, midőn a film leghíresebb jelenete veszi kezdetét.
A Hitchcock fókusza azonban mégsem az opus magnum létrehozásának keserédes folyamata, pontosabban a cselekmény előre haladtával ez egyre jobban összefonódik egy másik problémával (ez volna a fiktív hozzáadás): romantikus dráma bontakozik ki, melynek tétje Hitchcock és felesége, a Helen Mirren által megformált Alma Reville válságba jutott házassága. A Hitchcock árnyékában élő feleség – és cseppet sem mellékesen, alkotótárs – a férje rögeszméitől és ellentmondásos alakjától eltávolodván kissé, egy ambiciózus író érzelmi hatása alá kerül, s meginog. Ez az ezerszer látott – érdekfeszítőnek vajmi kevéssé mondható – történetséma az előtérbe tolakodik; bár megoldódásának köszönhetjük, hogy a fináléban bájos többletjelentést kap a Hitchcock állandó jelzőjévé vált címke („a suspense mestere”), ez a romantikus szál nemcsak a Psycho forgatását teszi háttérelemmé, de kevéssé engedi kibontakozni a filmnek azt a vonulatát, ami a legérdekesebb benne. A Hitchcock legmegkapóbb pillanatai ugyanis a rendező pszichéjének sötét oldala felé közelítenek, avagy – a direktor szellemében – belesnek a rémálmok, vívódások és félelmek gyötörte elmébe. Egy olyan ember szorongásaiba, akinek egyszerre mentsvára, szenvedélye és alkalmasint fegyvere mások (persze elsősorban a nők) ki- és megfigyelése, aki évtizedeken át hajszolja a káprázatnak bizonyuló „hideg szőke szépséget”, s aki vízióiban filmje tudathasadásos főhősének valós modelljével, a hátborzongató rémtetteiről hírhedtté vált Ed Geinnel folytat beszélgetéseket. A rendező e sokat emlegetett sötét oldala a Tippi Hedrenre irányuló megszállottsága kapcsán kerül középpontba a Hitchcockkal jóformán egyidőben készült tévéfilm, a The Girl esetében; a mozifilm minden ihletettebb részlete ellenére összességében nem több elegáns és ízléses, ám hosszútávú memóriánkban aligha megmaradó biztonsági játéknál.
HITCHCOCK – amerikai, 2013. Rendezte: Sacha Gervasi. Írta: Stephen Rebello regényéből John J. McLaughlin. Kép: Jeff Cronenweth. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Sir Anthony Hopkins (Alfred Hitchcock), Helen Mirren (Alma Reville), Scarlett Johansson (Janet Leigh), Jessica Biel (Vera Miles), Danny Huston (Whitfield Cook). Gyártó: Fox Searchlight. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 96 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/02 52-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11259 |
