Varró Attila
Zero Dark Thirty – amerikai, 2012. Rendezte: Kathryn Bigelow. Írta: Mark Boal. Kép: Greig Fraser. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Jessica Chastain (Maya), Jason Clarke (Dan), Mark Strong (George), Jennifer Ehle (Jessica), Joel Edgerton (Patrick). Gyártó: Annapurna Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 157 perc.
A korábban sokféle férfizsánerben látványosan bizonyító Kathryn Bigelow az ezredforduló óta leszűkítette vadászterületét a valós eseményekre épülő háborús történetekre, amelyekben azonban a hangsúly rendre a modern hadviselés passzív közreműködőire helyeződik, legyen szó meghibásodott szovjet atomtengeralattjáró szenvedő legénységéről vagy állandó terrorban élő bombaszakértőkről Irakban. A trilógia záródarabját jelentő idei alkotás folytatja, de két ponton személyesebbre veszi az eddigi hagyományt: az Oszama bin Laden nyomát eltökélten kutató ügynökhős egyfelől markáns férfivilágban teljesítménykényszertől hajtott, kockázatkerülést megvető Überfrau alakjában jelenik meg, másfelől a defenzív, kiszolgáltatott háttér-harcos a fináléra macho szuperkatonák mozgatójává válik („Megölöm Oszamát!”) – mintha csak a Zero Dark Thirty a hajdani hitves gender-alapú válasza lenne Cameron Avatárjára.
Hiába azonban a látványos női hős, a szerző Bigelowból nem sok maradt a Bombák földjén nagy dobásának precíz megismétlésére szánt friss opuszban: a régi szenvedélyes fétisek helyét immár teljességgel átvette a hibátlan professzionalitás, mind filmkészítői, mind tényfeltárói minőségben. A Zero Dark Thirty rezzenéstelen tekintetű tárgyilagossággal és olajozott szakmai teljesítménnyel (látvány, dramaturgia terén egyaránt) zakatol végig a CIA-csoport elszánt hajszájának állomásain 9/11-től a Camp Chapman-i merényleten át egészen az Oszama-kivégzésig, egyetlen pillanatra sem foglal állást, csupán kőkeményen ábrázol, lehetőleg a leghatékonyabb szögből – tökéletes Rorschach-tesztet kínálva republikánusnak és feministának, liberálisnak és fundamentalistának. Sajnálatos módon a rendezőnő immár saját főhősére is kiterjeszti távolságtartását: még az akció-junky James őrmestert is több empátiával kezelte (nem beszélve a Holtpont vagy a Halál napja férfialakjairól), mint most egyívású nőtársát – Bigelow imádott földistennőit (mint Mae az Alkonytájtból, Megan a Kék acélból vagy Mace a Halál napjából) már csak a Maya név idézi, maga az alak semmit sem őriz elődei tápláló, óvó anyai oldalából, miközben amazon-énjükről vicsorgó elszántsággal ad tanúbizonyságot bármilyen férfi-ellenféllel szemben. Talán erről is szólnak a záróképek rejtélyes könnycseppjei: ahogy a megfáradt Mayát magába zárja a katonai repülő hatalmas, üres hadigépezete, mintha csak Kathryn saját művészsorsát siratná el vele pár másodperc erejéig.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/02 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11255 |
