Vágvölgyi B. András
A japán film legszélsőségesebb lázadója volt, nem művészete volt rebellis, a mozgóképet politikai célokra használta.
Elment egy fura férfiú. 76 éves korában Tokióban taxisbaleset áldozata lett Koji Wakamatsu, a japán filmes újhullám, a nuberu bagu egyik extremistája, a vezénylő szamuráj, Nagisa Oshima „társ-Guevarája”, a yakuzának, majd szoftpornósnak indult, roppant termékeny „törvényen kívüli rendező”, a szubverzív képzelőerő eminense. Egy filmterrorista.
Japán nők között ritka a pattanásos, a titkárnő közéjük tartozik, lila trevira pulóverében úgy néz ki, mint egy mellékszereplő valamelyik Nyakó Julis hetvenes évek végi intézetilány-filmből Magyarországon. Pedig húsz évvel később vagyunk, 1998-ban, a japán főváros Shibuya negyedének Maruyama-cho kerületében, közel a Nemzeti Nô Színházhoz, a Wakamatsu Productions Inc. szerény berendezésű irodájában. A rendező-producer kerekfejű korahatvanas férfi, az életét meséli. Az északi Sendai-ból tizenévesen Tokióba került képzetlen ifjú először yakuza lett, egészen pontosan chinpira, bejáratós yakuza, gengszter-bóher. Gyártási vonalon került filmközelbe, de huszonöt éves korában már rendezett, sőt, nemcsak rendezett, de a nyugat-berlini Berlinalén vetítették is, filmje (Amai wana; Édes csapda) botrányfilm lett. A pattanásos titkárnő a lila trevira pulóverében éppen leteszi elénk a zöldteát, a kamera forog, Balogh Márton tokiói író-festő-életművész tolmácsol, mikor Wakamatsu arról beszél, hogyan is indultak el a Cannes-i Croisette-ről öngyilkosmerénylőt regrutáló filmet forgatni Libanonba, 1971-ben. Elmondása szerint egy teraszon ültek, rajta kívül Masao Adachi, a Gimnazista gerillalányok (Jogakusei gerida) prototerrorista szoftpornó rendezője, Fusako Shigenobu, a bölcsészhallgatóból prostituálttá, majd az ezáltal gyűjtött tőkét beforgatva terroristavezetővé lett hölgy, a Nihon Sekigun (Japán Vöröshadsereg) elnök-vezérigazgatója, és palesztin kapcsolataikat igyekeztek szétszálazni, a „világforradalom” leghatékonyabb lehetőségeit próbálták számba venni. „Végül is japánok csak mi hárman mentünk el Libanonba” – mondja Wakamatsu. „Miért, volt ott még más is?” – kérdezem. „Egy negyedik ember?” „Igen” – válaszolja. „Volt.” „És kicsoda?” – próbálom csökönyös rákérdezéssel áttörni a hagyományos japán szűkszavúság falát. „Egy francia” – válaszolja. „Egy francia micsoda?” – kérdezem, mert nem hagyom ám magam. „Egy francia filmes” – mondja ő. „És van neki neve, vagy száma, vagy bármilyen azonosítója?” – gyűröm tovább. „Van” – válaszolja. „Jean-Luc Godard.” Na, erre tényleg felkapom a fejem. (Godardnak ez volt az a korszaka, mikor Jean-Pierre Gorinnel és Anne-Marie Miéville-lel „Dziga Vertov kollektíva” néven szélsőbalos, terroristaszimpatizáns filmeket készített, játszadozott a gondolattal, de – nem úgy, mint Adachi, aki beállt a Japán Vöröshadseregbe és negyedszázadot élt Libanonban – az úton nem ment végig.)
Van azóta egy tézisem: néhány bolondos japán egyetemista és két széllelbélelt filmes vitte át a kamikaze-gondolatot a Csendes-óceántól a Földközi-tenger keleti medencéjébe, energiájuk negatív energia, pillangóhatásuk, mint fekete lyuk, végső soron, hangsúlyozom: végső soron nekik „köszönhetjük” Mohamed Attát és 2001. szeptember 11-ét is. (Mások azt mondják, hogy már a 13. századi szír hassassinok is öngyilkos merénylők voltak, megvannak ennek is a gyökerei az iszlámban, hiába tiltja e vallás szigorúan az öngyilkosságot.) Lehet, de Adachi és Wakamatsu hatékonyan verdestek lepkeszárnyaikkal, a Sekigun-PFLP: Sakai senso sengen (Vöröshadsereg-Népi Front Palesztina Felszabadításáért: a világháború hadüzenete) című filmjükkel toboroztak japán egyetemistákat, akik 1972 májusában a Közel-Kelet első öngyilkos merényletét követték el a tel-avivi repülőtéren.
Már tizenöt évvel ezelőtti találkánk idején is több, mint száz filmet rendezett, kérdeztem, melyik volt a legtermékenyebb éve, azt válaszolta „1967. Tizenhárom játékfilmet rendeztem”. Erre persze megint csudálkoztam egy jóízűt, két-három filmet csinálni egy évben nem ritkaság Ázsiában, de tizenhármat?! „Hogyan?” – viszonyultam a kíváncsiság hangján a hallottakhoz. „Befejeztük a forgatást, lementünk az izakayába (japánstíl kocsma), berúgtunk, kitaláltuk a következő filmet és másnap elkezdtünk forgatni.” Hacsak így nem! Ennél egy fanzinkészítőnek is bonyolultabb az élete. Mindenesetre a hatvanas években csúcsra járó balos japán diákmozgalom szélsőséges radikálisaihoz hamar megtalálta az utat, e korszakának emblematikus filmjei a Megerőszakolt angyalok (Okusareta byakui, 1967), az Erőszakos szűz (Shojo geba geba, 1968), A terror szezonja (Gendai koshoku den-teroru kisetsu, 1969), Őrületben rohanni, szerelemben meghalni (Kyosho joshi-ko, 1969), Gyerünk, gyerünk másodszori szűz (Yuke yuke nidome no shojo, 1969), Sex Jack (Seizoku, 1970), vagy éppen Az angyalok eksztázisa (Tenshi no kokutsu,1972).
További elméletem Wakamatsuval kapcsolatban, hogy Masao Adachi forgatókönyvíró-rendező volt a múzsája, legfontosabb alkotótársa, az ember, aki nélkül nem ment neki az alkotás, még azt is megkockáztatom, hogy bő huszonöt éves, libanoni terrorista éceszgéber kirándulása idején Adachi még távrendezett is Japánban, és Wakamatsu volt a humán interfész. Mint a török Yilmaz Güney a Yolt (Az út). Mikor a rendezőt bebörtönözte a Kenan Evren tábornok vezette katonai junta a nyolcvanas években, Güney egy rendezőasszisztens közbeiktatásával a cellából rendezte a filmet. A kreatív energiákban – noha negatív energiákban – gazdag Adachit legalább évente meglátogatta Wakamatsu Libanonban, VHS-kazettákon vitte neki az újabb filmtermést, filmekről agyaltak, úgy vitatták meg a dramaturgiát és a különböző beállításokat Bejrútban vagy a japán terroristák Bekaa-völgyi táborában, mint annak idején a tokiói „balparton”, Shinjukuban. A törvényenkívüliség Wakamatsu esetében nemcsak jól hangzó szlogen. Soha nem kapott amerikai vízumot, bő tíz éve nem engedték be az Egyesült Államokba, az Outlaw Japanese Directors vetítéssorozatra Los Angelesbe, mert rajta volt az FBI terroristaszimpatizáns-listáján, a fesztiválon a yakuza filmek pápája, Kinji Fukasaku olvasta fel nyilatkozatát, a delegációvezető pedig Seijun Suzuki sensei volt.
1998 óta világhíres lett, Franciaországban minden Fnac-ban gúlában áll az életmű-DVD sorozatának valamelyik csomagja, könyv jelent meg róla, szemináriumok témája, 2007-ben mutatták be majd három órás dolgozatát az Egyesült Vöröshadsereget (Jitsoroku rengo sekigin: Asama sanso e no michi), mely egy 1971-72-es esetet dolgoz fel, mikor az elegáns síközpont, a Gunma prefektúrabéli Karuizawa közelében a japán Alpokban két elmebeteg diákvezér sztálinista csisztkát performált házias körülmények között. Negyvenen kezdték, tizenheten vesztek oda. Feleségnek kellett férjet megkínozni, nőt tettek ki vízzel leöntve éjszakára a hóra, mint a keretlegények Petschauer Attila kardvívó olimpiai bajnok munkaszolgálatost Ukrajnában. A japán közvélemény jelentős része ekkor ábrándult ki a szélsőbalos mozgalmárkodásból. A filmet a Berlinale vetítette, ugyanitt 2010-ben A hernyó (Kyatapira/Caterpillar) női főszereplője Shinobu Terajima a legjobb női alakítás Ezüst Medvéjét kapta. (II. világháborús csonkolt veterán visszatér a faluba, se keze, se lába, beszélni nem tud, de a feleségét szexuálisan kihasználja, propaganda okokból roppant fontos a túlélése. Miután az amerikaiak ledobják az atombombát, létezése okafogyottá válik, felesége nem tesz az ellen, hogy egy pocsolyába fulladjon.)
Hírek szerint Wakamatsu most a 2011-es földrengés következményeiről készült filmet forgatni úgy, hogy a fukushimai atomerőmű tulajdonosát, a tokiói elektromossági vállalatot, a TEPCO-t állította volna a története középpontjába. Mikor elütötte egy taxis október 12-én éjszaka. Beindult a paranoiás fantázia, blog indult arról, mi van, ha a nagyhatalmú nagyvállalat tétette el láb alól. Persze inkább a blogoszféra iróniája ez – nagyon japántalan lenne egy ilyen akció. Médiabéli karaktergyilkosság simán belefér, de a valós gyilkossághoz nem elég oroszok még japán oligarcha barátaink. Mindenestre banális halál egy szoftpornósnak indult filmterroristának, aki szükségképpen forradalmárként gondolt magára, s művészként korántsem tartozik a japán film nagyszerű univerzumának élvonalába, azért – valószínűleg – az egyik legérdekesebb társadalomkritikai filmalkotó. Volt.
Nemrég került kezembe újra a névjegye, megörültem, ha netán megyek megint Tokióba, nem kell keresgetnem, mert lennének – lettek volna – további kérdéseim.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/02 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11254 |
