Hubai Gergely
Nem véletlenül tartozik a világirodalom legismertebb regényei közé, A nyomorultak sikeréhez a népszerű adaptációk is nagyban hozzájárultak.
„Se nem igaz, se nem nagy” – írta a csalódott Gustave Flaubert A nyomorultak 1862-es megjelenése kapcsán és véleményével nem volt egyedül. Victor Hugo regénye a francia irodalmi élet egyik legjobban várt alkotása volt, hiszen a kiadó a jól megkomponált reklámhadjáratában olyan fikciós monográfiát ígért, amely összegezné a francia közelmúltat annak minden változásával és képmutatásával együtt. A jó útra tért Jean Valjean, a gyors rendszerváltozásokat nehezen kezelő Javert és a két férfi vetélkedése közé keveredett Cosette története öt részen át követte a köztársaság és a királyság harcát, miközben Hugo több fejezeten át elkalandozott az építészet, a filozófia és a vallási kérdések világába, esetleg egy mellékszereplő kapcsán leírta a waterlooi csata teljes történetét. A maga korában a „világ leghosszabb regényeként” aposztrofált mű történetét persze azok is ismerhetik, akik sosem vállalkoztak a terjedelmes olvasmány kézbevételére, hiszen A nyomorultakból számtalan fogyaszthatóbb változat áll rendelkezésre.
Victor Hugo regényének tucatnyi adaptációja jelent meg a filmvásznon, a francia és az amerikai produkciók mellett akad olasz neorealista változat, húszórás spanyol mini sorozat, rajzfilmsorozat és anime is. Legyen szó Lewis Milestone régi vágású történelmi tablójáról (1952), Claude Lelouche világháborúra aktualizált meséjéről (1995) vagy Bille August mozifilmes változatáról (1998), a filmek mindig abba a szorult helyzetbe kerülnek, hogy egyszerűsítsenek a történeten, esetleg nagyobb szereplőket vágjanak ki. Szinte mindegyik adaptációban lecsökken a Cosette nevelését felvállaló Thénardier család szerepe (kivéve a rajzfilmben, ahol kifejezetten megnövelik azt), vagy a forradalom hevében Marius lesz a mozgalom vezetője, így nem kell bemutatni a regénybeli tényleges vezéreket – például a filmmusicalben vörösben feszítő Enjolras több verzióból is kimarad. Habár az alaptörténetet nehéz elrontani, A nyomorultak musical-változatának sikerült valami olyasmit elérnie, ami kevés filmváltozatban található meg: a regény epikus nagysága.
Hallod-e az éneket?
A nyomorultak musical-változatának története az 1970-es évek végén kezdődött, amikor Alain Boublil dalszerző megnézte az Oliver! egyik londoni bemutatóját. Amikor Arthur Dodger színre lépett, a zenész egyből a szintén kolduló Gavroche-ra gondolt, ezután a többi párhuzam adta magát. Innentől kezdve Boublil számára hazafias kötelesség volt a nagy nemzeti büszkeség musical-változatának elkészítése, melyben Claude-Michel Schönberg zeneszerző segítette a szövegírót. Részletes vázlatot készítettek, melyben 49 elkülönülő zenei egységet alapoztak meg – ezek egy része dal, egy része a történet vázát adó recitativo. A kétéves munkafázis eredménye egyetlen demószalag volt, ezen Schönberg kísérte a dalokat zongorán. 1980-ban a CTS Wembleyben vették fel azt a concept albumot, amely 260000 példányban fogyott el mielőtt a lemez anyagát színre vitték volna.
A nyomorultak bemutatójára 1980 szeptemberében került sor, Robert Hossein rendezését több mint 100 alkalommal adták elő, összesen félmillió nézőnek, ez a bemutató azonban még messze állt a mindenki által ismert látványos előadástól. A francia musical angol változata Cameron Mackintosh producersége alatt került a londoni West Endre, a szöveg lefordításán túl azonban sokkal jelentősebb volt a színpadi koreográfia feljavítása. A Mackintosh-féle „megamusical” receptje korábban már sikerre vitte a Macskák és Az Operaház fantomja látványos bemutatóit is, A nyomorultak esetében a forgószínpad, a korhű jelmezekbe öltözött táncosok, a közel százfős kórus és a második felvonásban felhúzott többemeletes barikád jelentették azt a pluszt, amitől a francia musical nemcsak egy volt a számtalan bemutató közül, hanem kötelező látnivalóvá vált a musicalrajongók és a londoni turisták körében. A legsikeresebb színpadi musicalek elkerülhetetlen sorsa a filmadaptáció, ami A nyomorultak esetében meglepően későn érkezett meg.
Egy filmet álmodtam
A nyomorultak filmtervét már 1988 óta adogatták egymásnak a különböző rendezők, előbb Alan Parker (Fame), később Bruce Beresford (Miss Daisy sofőrje) ígérkezett el a lassan formálódó projekthez. Cameron Mackintosh a kilencvenes évek során folyamatosan dédelgette az ötletet, a megvalósítás azonban egyre csak váratott magára, a Moulin Rouge és a Chicago által generált rövid ideig tartó filmmusical-feltámadásról viszont lemaradtak. Az újabb évtizednyi fáradozás végén Mackintosh úgy nyilatkozott, csak akkor tér vissza a filmhez, ha számára is inspiráló kreatív társakat talál a feladathoz. A fordulat 2009-ben történt meg, amikor Eric Fellner producernek sikerült beindítania az előkészületeket, melyek eredményeképpen William Nicholson (Elizabeth: Az aranykor) hat hét alatt elkészítette a forgatókönyvet. A csapat a frissen Oscar-díjas Tom Hooper rendezővel (A király beszéde) kiegészülve vállalta el a musical átültetését egy új médiumba.
A filmadaptáció számos elemében követi a színpadi változat sikerreceptjét. A felkészülés során a színészek héthetes összeszoktatáson vettek részt, ahol a dalok megtanulása mellett az alapregénnyel is megismerkedtek. A sztárok mellett főleg olyan színészeket láthatunk, akik már játszották a rájuk osztott szerepet valamelyik színpadi verzióban – ilyen például az Éponine-t alakító Samantha Barks és a Gavroche-t alakító Daniel Huttlestone. A film nagyjából tartalmazza a musical összes fontos dalát, az egyetlen kivétel Thénardier magánszáma, melyet a csatornákban énekel a holttestek fosztogatása közben („Dog Eats Dog”). A dalok hossza és sorrendje néhány esetben látványosan változik, a musical legismertebb betétje („I Dreamed a Dream”) például eredetileg Fantine, a gyári munkásnő kirúgatása után szólalt meg, most még inkább a gödör alján halljuk. Miután az egyedülálló anya haját levágták, fogait kihúzták és prostituálttá képezték ki, Fantine az első megalázó légyott után énekel elérhetetlen álmairól.
Még a színpadi változat rajongóinak is újdonság lehet a „Suddenly”, amely Cosette megmentése után hallható. Cameron Mackintosh producer 2012 elején jelentette be az új dalt, mely a hivatalos sajtóközlemény szerint azért készült, hogy jobban feltárja Jean Valjean érzéseit a hirtelen nyakába szakadt felelősséggel kapcsolatban. Azt természetesen egyetlen jó érzésű filmes sem vallja be, hogy a „Suddenly” elkészültének anyagi okai is vannak. Mivel adaptált musicalről van szó, A nyomorultak zenei kísérete az esélytelenek nyugalmával indulhatna a filmes díjátadókon, hiszen ott csak az eredeti filmzenét, és a filmhez készült dalokat szokás kitüntetni. A „Look Down”, az „I Dreamed a Dream” vagy a „Do You Hear The People Sing?” tehát nem kaphat Oscart vagy Golden Globe-ot, a „Suddenly” viszont igen. Az évad díjai közül már be is gyűjtött egyet, a Satellite Awardot talán más, rangosabb kitüntetések is követhetik.
A dalok mellett A nyomorultak sikerének titka a nagyszabású történet, melynek átültetése a vizuális média világába szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A musical formátumának köszönhetően a sztori viszonylag egyszerűsíthető, a karakterek lényege egy-egy dalban, akár csak egy versszakban is megragadható. A szerteágazó mellékszálak lenyirbálásával a történet egyetlen irányba mutat és dramaturgiailag is sűrűbb lesz. Míg a film első felében (ha úgy tetszik, az első felvonásban) gyakran ugrunk éveket, akár évtizedeket, a második részben már egyetlen idősíkban mozgunk és a helyszín is koncentráltabb lesz: az utolsó barikád, ami állja a katonaság rohamát. Ez a fokozatosság ad lendületet a történetnek, ami aztán átlibben a túlvilágra is. És ami legalább ennyire fontos: a zenével és a koreográfiával úgy idézhető meg az eredeti Victor Hugo regény hatalmas mérete, hogy annak zsákutcáiba nem kell behajtani. A karakterek, a történet és annak tanulságai így a regény nélkül is életben maradnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/02 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11251 |
