Varga Dénes
Lincoln mindmáig az emblematikus amerikai elnök. A róla szóló filmek nem annyira a személyét, hanem a belőle képződött legendát jelenítik meg.
Az elnök öröksége
Abraham Lincoln élettörténete gyakorlatilag tálcán kínálja magát, hogy megfilmesítsék. Kentucky állambeli szegény pionírcsaládból származott, egész életében összesen egy évet járt iskolába, autodidakta módon képezte magát, és sajátította el a jogtudományt, hogy aztán ügyvédként Illinoisban, később pedig politikusként az egész országban hírnevet szerezzen magának. Karrierje betetőzéseként 1861-ben megválasztották az Egyesült Államok 16. elnökének. Soha amerikai elnöknek nem volt olyan nehéz dolga, mint neki: meg kellett nyerni egy polgárháborút, megoldást kellett találni a rabszolgaság égető problémájára, illetve kidolgozni egy olyan újjáépítési tervet, amelyet követve hosszútávon is egységes és prosperáló ország lesz az elnöksége java részében kettészakított Egyesült Államok.
A halálos kimenetelű, és számtalanszor filmre vitt (Egy nemzet születése) színházi merénylet pillanatában Lincoln sikerei csúcsán volt. Egyszer és mindenkorra eltörölte a rabszolgaságot, illetve nagy véráldozatok árán, de egyben tartotta, és kivezette a káoszból az Egyesült Államokat. A merénylet megpecsételte Abraham Lincoln jövőbeni megítélését, és végérvényesen az Egyesült Államok egyik legnagyobb elnökévé emelte. Sohasem fogjuk megtudni, hogy a Rekonstrukció időszakában is meg tudta-e volna őrizni népszerűségét, jobbára makulátlan imázsát, vagy őt is magával rántotta volna a korszakra jellemző korrupció.
Látható, hogy egy Lincolnról szóló film forgatókönyvírójának még csak meg sem kell feszülnie: könnyedén tudja úgy összeválogatni az életrajzi elemeket, hogy azokat összefűzve, egy hazafias lelkületű, az amerikai értékeket piedesztálra emelő karriertörténet kerekedjen ki belőlük. Ezért is meglepő, hogy az elmúlt több mint száz évben mennyire kevés emlékezetes egészestés mozifilm készült Lincolnnal a fő- vagy akár csak mellékszerepben. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy Steven Spielberg Lincoln-filmje hiánypótló mű, annál is inkább, mert eddig gyöngyvásznon nem látott komplexitással ábrázolja a polgárháborús elnököt.
A legtöbb filmből az eddigiek során ismertetett heroikus kép köszön vissza, és sokszor már nem is Lincoln személyét, hanem a belőle képződött legendát jelenítik meg. Spielberg jelentőset lépett előre azzal, hogy az ő filmjében Lincoln már árnyalt és ellentmondásos jellem. Az elnök, ahogy az megszokott, a lezárásban megfürdik a dicsőségben, ugyanakkor a játékidő egésze alapjában egy önmagával sokat vívódó, ellenfelei által zsarnokinak mondott döntésektől vissza nem riadó, pragmatikus reálpolitikus képe rajzolódik ki. Fontosak az erkölcsi alapelvek, de a film nem rejti véka alá, hogy a gyakorlatba való átültetésükhöz – máshogy fogalmazva, és idealista megközelítésben, a sikeres politizáláshoz – elengedhetetlen a jó időzítés, a törvényesség határait feszegető lobbizás, illetve a kompromisszumkészség. Ezzel együtt, aki egy olyan mozifilmet szeretne, amelyben kellő súlyt kapnak az elnököt kritizáló, vélt vagy valós hibáit felhánytorgató vélemények – vannak ilyen hangok is szép számmal: zsarnok, háborús bűnös, rasszista –, annak továbbra is várnia kell, vagy meg kell elégednie a témában megjelent könyvekkel, illetve dokumentumfilmekkel (Abraham Lincoln: Saint or Sinner?).
Egy ír, aki dicsőítette Lincolnt
Peter Bogdanovich, miközben interjút készített John Forddal a készülő monográfiájához, illetve dokumentumfilmjéhez, azt tapasztalta, hogy az ír származású rendező olyan bensőséges módon nyilatkozik Abraham Lincolnról, mintha nem is az Egyesült Államok egyik elnökéről, hanem Ford egyik legjobb barátjáról lenne szó. Rajongásának több oka is volt. Több családtagja példája is azt mutatta számára, hogy a jogi, illetve a politikusi pálya alkalmas arra, hogy az ember kiemelkedjen az ír emigránslét sokszor nyomorúságos körülményeiből. Bátyja, Francis Ford, számtalan alkalommal játszotta el Lincolnt az 1910-es évek némafilmjeiben. Komolyan vette a szerepét, és egész könyvtára volt az elnökről. Valószínűleg John Ford is forgatta ezeket a könyveket. Ford életművéből világosan kiviláglik, hogy mélységesen foglalkoztatta az amerikai történelem. Minden bizonnyal, Abraham Lincolnban találta meg azt a történelmi alakot, aki egy személyben testesítette meg azokat az értékeket, amelyek miatt nagyra tartotta a hazáját. Megérinthette az egy egyszerű közember mítosza, aki saját ambíciójától hajtva, kellő szorgalommal, felér a csúcsra. Lincoln története azért is lehetett kivételesen fontos számára, mivel a pionír-leszármazott nem csupán a saját boldogulását kereste, hanem miután pozícióba került, saját népének és országának helyzetét próbálta javítani.
John Ford, 1924-es nagyszabású vadnyugati eposzát, Az acéllovast (pontosabb fordítás lenne A tűzparipa), Abraham Lincolnnak dedikálta. Már ebből a korai némafilmjéből is kitűnik, mi ragadhatta meg leginkább az elnök gazdag örökségéből. Az acéllovas Amerika gyarapodásának állít emléket: a kontinenst átszelő vasútvonal megépülésével drámaian enyhült a keleti, és a nyugati országrész egymástól való elzártsága. Azzal, hogy Lincolnt teszi meg a vasúthálózat fejlesztésének fő támogatójának, egyszersmind ország-egyesítő szerepkört is ruház rá. Későbbi filmjeiben is ez a Lincoln-kép lesz a hangsúlyos: egy államférfi, aki nem pártoskodik, hanem az egész ország érdekeit nézi. Arról persze egy szó sem esik Az acéllovasban, hogy a kontinenst átszelő vasútvonalak megépítését visszataszítóan nagy mértékű korrupció övezte.
A Shark-sziget foglyában (The Prisoner of Shark Island, 1936) ismét egy apró, mégis fontos mellékszerep jut Abraham Lincolnnak (Frank McGlynn). Az utcán összeverődött tömeg a polgárháború végét ünnepli. Lincoln ablaka alá érve, az elnökért kiáltanak. Lincoln megjelenik az erkélyen, udvariasan elhárítja az emberek kérését a beszédet illetően, viszont egy furcsa kéréssel áll elő. Látja, hogy van egy rezesbanda a tömegben. Egy olyan dalt szeretne kérni, amelyet nagyon szeret, viszont már évek óta nem játszottak el errefelé, a Dixie-t. Lincoln a déliek nem hivatalos himnuszát fújatja el a zenekarral. Ennek a szimbolikus gesztusnak az üzenete nagyon is világos: a háborúnak vége, eljött a megbékélés ideje.
A film Dr. Mudd (Warner Baxter) igazságtalan bebörtönzésének történetét meséli el. A déli rabszolgatartó ültetvényest, illetve orvost életfogytig tartó fegyházra ítéli a katonai bíróság, mivel bűnrészesnek találták a Lincoln elleni merénylet elkövetésében. Pedig a film szerint csupán annyi történt, hogy a hozzá bekopogtató gyilkos sérülését ellátta, anélkül, hogy tudta volna kit is engedett be a házába. A georgiai, vagyis déli forgatókönyvíró, Nunnally Johnson, korántsem meglepő módon, minden vád alól felmenti Mudd-ot. A ma megismerhető bizonyítékok alapján azonban nem volt ennyire egyértelmű a helyzet, mint ahogyan azt Johnson megírta. Az biztosan kijelenthető, hogy a katonai bíróság túlságosan is szigorú ítéletet hozott, viszont Mudd, állításával ellentétben, például már korábbról is ismerte a merénylőt.
Attól persze, hogy a film szabadon kezelte a tényeket, a fő, történelmileg vitatható, ámde könnyen átélhető üzenet nem sérült. Lincoln halálával odaveszett az igazságosság, a legyőzött Déllel való méltányos bánásmód, és helyette könyörtelen megtorlás következett. Emiatt a Lincoln által kitűzött cél, az országrészek közti megbékélés még sokáig elhúzódott. Ez a filmben úgy jelenik meg, hogy Mudd szenvedései csak úgy érhetnek végett, ha bebizonyítja, hogy valójában tisztességes és jóravaló ember. Ezt a börtönben kitört sárgaláz-járvány megfékezésével meg is teszi, amiért cserébe a parancsnok kieszközöli az elnöki kegyelmet számára.
Felgyalogolni a dombra
Spielberg alighanem át fogja rendezni az erőviszonyokat, mostanáig mindenesetre John Ford Young Mr. Lincoln című remekműve számított a legmeghatározóbb Lincoln-portrénak. Pedig ebben a filmben még szakálla sincsen a jövendőbeli elnöknek. Ford elkerülte az életrajzi alkotások gyakori hibáját, és nem mozgóképes albumot forgatott, végigszaladva a megörökíteni vágyott személy életének minél több fontos epizódján – ebbe a zsákutcába futott bele az 1940-es keltezésű Abe Lincoln in Illinois is –, hanem inkább Abraham fiatalkorára koncentrált, és a történelmi hűség igényétől elszakadva, egy személyes indíttatású Lincoln-képet festett meg. Ez az ellenállhatatlan humorú, ugyanakkor sokszor lírai szépségű film egy szerény, kissé ügyetlen, ámde ambiciózus fiatalemberről szól, aki fokozatosan eszmél rá arra, hogy ő bizony nagy dolgokra hívatott.
Ahogy Daniel Day-Lewis Spielbergnek, úgy Henry Fonda is sokáig ellenállt a stúdió felkérésének, hogy játssza el Abraham Lincolnt. Félt a szereppel járó felelősségtől: „Nem hittem el magamról, hogy el tudom játszani Lincolnt. Olyan volt ő számomra, mint egy isten.” A jeget végül Ford törte meg, amikor durva káromkodások közepette letorkolta Fondát:. „Azt hiszed, hogy a Nagy Felszabadítót kell eljátszanod, mi? Ő csak egy kibaszottul zöldfülű ügyvéd Springfieldből, az Isten szerelmére!” John Ford, és természetesen Henry Fonda, megcselekedte azt, ami csak nagyon keveseknek sikerült. Úgy hoztak emberi közelségbe egy mindenki által ismert történelmi személyt, hogy közben még a legendáját is erősítették.
Megmosolyogtató, ahogy az ifjú Lincoln a film legelején, hanyagul zsebre dugott kézzel, földre szegezett riadt tekintettel mondja el választási beszédét tucatnyi közönségének. Igencsak félszegen fejezi be mondandóját: ha pedig mégsem választotok meg, úgy is jó. Ez még nem a kiváló szónoki képességekkel megáldott Lincoln, akit a történelemkönyvekből ismerhetünk. A szorgalma, és a tudásvágya tette azzá: gyermeki öröm gyullad a szemében, amikor kiderül, hogy a telepesek csak könyvet tudnak felajánlani fizetségül. Rögtön el is vonul a folyópartra olvasgatni a frissen szerzett zsákmányt. Lincoln sovány, hórihorgas termetéből is viccet csinál John Ford: Fonda többször is a lehető leglehetetlenebb pózban üldögél, és lábait messze elnyújtva pihenteti valahol a feje felett. Az első, és beteljesületlen szerelem fájdalmát azonban már olyan megejtő egyszerűséggel és tisztasággal adja vissza, hogy jóllehet Ann Rutledge (Pauline Moore) csupán egy-két percig szerepel, szelleme végigkíséri Lincolnt és a nézőt a film során.
Mesteri, ahogy Ford a filmbe egyébként tökéletesen illeszkedő, apró, játékos szimbólumok segítségével megmutatja a Lincolnra váró jövőt. Az ifjú ügyvéd a Függetlenség Napja alkalmából tartott mulatságon benevez egy pitebíráló versenyre, és mivel nem tud dönteni egyik versengő sütemény javára sem, újra és újra beléjük harap. A két pite a két háborúzó országrészt jelképezi, amelyeket hiba egymás ellen kijátszani, hiszen összetartoznak. Későbbiekben is, amikor a bíróságon a gyilkossággal vádolt testvérpárt védi, nem hajlandó választásra kényszeríteni az anyát, hogy legalább az egyik gyermeke megmeneküljön. John Ford szerint egy Lincolnhoz mérhető államférfi, valamint egy törvénytisztelő, egységes és életerős Amerika teremti meg az esélyt arra, hogy a családjához hasonlatos bevándorlók a jövőben is boldogulhassanak.
Majdnem merénylet
A magas célpont (1951) alapján, a polgárháború szélére sodródott Amerika ideális közeget biztosít egy személyiségvesztés gondolatával is eljátszó thriller számára. A politika, mint valami fanyűvő rovar, beleette magát a hétköznapokba. A pályaudvaron egyszerre látható Lincolnt éltető plakát, illetve az elnököt ördögként feltüntető, a Konföderáció elnökét, Jefferson Davist pedig megváltóként jellemző újságcímlap. A pályaudvaron, és a vonaton is Lincoln megválasztása, illetve a déli államok szecessziója a téma, és az udvariasan induló beszélgetések gyakran alakulnak át parázs vitákká. Jóllehet Lincoln csak az utolsó jelenetben tűnik fel személyesen, az egész filmet az ő személye tartja mozgásban. Minden miatta történik. John Kennedy (Dick Powell) magánnyomozó is miatta száll a vonatra, hogy megakadályozzon egy olyan merényletet, amelynek bekövetkeztétől egyedül ő tart.
1861-ben, Abraham Lincoln vonattal érkezett meg Washingtonba a beiktatására. Egy összeesküvés-elmélet szerint eközben az életére akartak törni. A hitchcocki hagyományokat követő A magas célpont ezt a tudtommal fiktív merényletkísérletet választotta témájául. Anthony Mann mestere volt a film-noirnak , és ez meg is látszik A magas célponton. Szűk fekete-fehér kompozíciói tovább fokozzák a mozgó vasúti szerelvény már eleve klausztrofób hangulatát, a történet egyes fordulatai pedig még a mai néző számára is okozhatnak meglepetéseket. A sok felesleges remake után, ez az alig ismert gyöngyszem ideális jelölt lehetne arra, hogy újból leforgassák. Kár lenne veszni hagyni a kiváló alapszituációban és egy régi, ismeretlen kosztümös film-noirban rejlő potenciált.
Lincoln mindenütt
Különös folyamat indult el az amerikai tömegfilmben a nyolcvanas években. Olyan vígjátékokban kezdett el feltűnni Abraham Lincoln alakja, amelyekben – legalábbis a józan ész szabályai szerint – semmi keresnivalója nem volt. A Happy, a flúgos golfosban az amerikai elnök szelleme integetett Adam Sandlernek. A Zoolanderből pedig az derült ki, hogy a világtörténelem nagy merényletei mögött mindig ugyanaz a titokzatos szervezet áll, vagyis Lincolnnal is egy férfimodell végzett. A Bájkeverő című Faust-variációban pedig az ördög azzal kergeti az őrületbe Brendan Frasert, hogy mindig egy könyörtelen csavarral teljesíti a kívánságait. Amikor ő szeretne lenni az Egyesült Államok elnöke, akkor hirtelen Lincoln bőrében találja magát. Csak éppen a merénylet estéjén. Abe Lincoln szokatlan felbukkanásai, ha mást nem is, azt mindenképpen bizonyítják, hogy személye a populáris kultúra szerves részévé vált, és valóban ő az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb elnöke. Elég felvenni egy keménykalapot, felragasztani egy körszakállat, és máris mindenki tudni fogja, kiről van szó.
Nagy verseny folyt a különböző vígjátékok között, hogy ki tudja minél lehetetlenebb helyzetben előhúzni Lincolnt. Az első helyezés azonban minden kétséget kizárólag a Bill és Ted zseniális kalandjai című hihetetlenül idióta, de ezzel együtt nagyon is szívderítő komédiának jár. A címbéli két gimnazista egy időutazásra alkalmas telefonfülke segítségével összegyűjti a történelem leghíresebb személyiségeit, abban a reményben, hogy így elkerülheti az év végi bukást. Abraham Lincoln (Robert V. Barron) válik az iskola előtt előadott produkció legnagyobb sztárjává, olyan nagynevű alakokat háttérbe szorítva, mint Szókratész, Dzsingisz kán, Jeanne D'Arc, Napóleon, vagy Sigmund Freud. Ő lép fel utoljára, és ő kapja a legnagyobb tapsot. Rövid, gettysburgi beszédét is megidéző, gyújtó hangvételű szónoklatában az ifjú barátai által gyakran hangoztatott életbölcsesség időtlen érvényességére hívja fel a figyelmet: „Legyetek jók egymáshoz. És bulizzatok tovább, fiatalok!” Mi más is lehetne a tanulság: ha Abraham Lincoln is magáénak vallja Bill és Ted életfilozófiáját, akkor végképp érdemes azt megfogadni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/02 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11246 |
