Csiger Ádám
A faji kérdés Amerika legnagyobb problémája, mióta leszálltunk a hajóról, és az is marad – vélekedik Spike Lee. E probléma kizsákmányolása érhető tetten a rabszolgatartást felidéző kosztümös exploitation filmekben.
Az exploitation alműfaj és az afro-amerikai polgárjogi mozgalmak felfutása egyaránt a hatvanas évek végére és a hetvenes évek elejére tehető, ennek köszönhető a blaxploitation-filmek léte. Az exploitation körébe azon tömegfilmek tartoznak, amelyek vitatott, megosztó, olykor tabunak minősülő témákat tartalmaznak, ezeket (szemben a trash-sel) a fikciós zsánerminták helyett dokumentarista módon, továbbá provokatívan, ellentmondásosan mutatják be, az „exploitation” („kizsákmányolás”) kifejezés pedig leginkább a szenzációhajhász, hatásvadász alkotói attitűdre utal. A blaxploitation jól példázza az exploitation kétélű jellegét: egyaránt szólnak feketékről és feketéknek, egyszerre emancipálva és démonizálva őket, szórakoztatva és rémisztve a közönséget. Quentin Tarantino új mozija, a Django elszabadul a rabszolgatartó történelmi Délen játszódik, olyan filmeket idézve meg, mint a The Legend of Nigger Charley (1972) és a Mandingo (1975). E két opus a rabszolgatartást tematizáló exploitation két fajtájának prototípusa: a Nigger Charley legendája a fősodorba illő, fikciós, műfaji vonalat képviseli, a Mandingo pedig a szélsőségesebb, dokumentarista munkákat. A The Legend of Nigger Charley (figyeljünk a címbeli dupla tabusértésre: a hős „nigger”, aki „legendás”) leginkább a western és az akciófilm műfajába sorolható: az Afrikában született, gyökereitől megfosztott Charley-t haldokló gazdája felszabadítja, ám ezzel szabad prédává válik a helyi fehérek számára, így menekülnie kell. A történet a legelső blaxploitation-filmekére hajaz. A főhős szökésben lévő, harcias csődör, mint a Sweet Sweetback’s Baadasssss Song címszereplője, aki legvégül köztiszteletnek örvendő legendává válik, ahogy az Shafttel történt. Charley makulátlan jellemű hős, korát megelőző, öntudatos afro-amerikai, nemes vadember, kívülálló, aki Dávidként harcol megannyi Góliát ellen. Megvéd egy félvér nőt a helyi rasszistáktól, majd legyőzi a fehér autoritás betegességét szimbolizáló őrült prédikátor ellenfelét („a Biblia színesekről szól” – köpi oda Charley). A film financiális sikerét példázza, hogy trilógiává kerekedett a The Soul of Nigger Charley („nigger”, akinek lelke is van) és a Boss Nigger („nigger”, immár „főnökként”, önmaga uraként, önjelölt seriffként) című munkákkal, melyekben a termetes focista és harcművész, Fred „A kalapács” Williamson játszotta a címszerepet (nem véletlenül szerepelt később az Alkonyattól pirkadatigban). A Charley-trilógia csak annyiban különbözik a legtöbb emblematikus blaxploitation-filmtől, hogy a kosztümös miliő okán fehér rosszfiúi rasszistábbak, a hőst súlyosabb atrocitások érik, ami fokozottan motiválttá teszi a feszültséget és az erőszakot, mint műfaji attrakciókat. A Mandingo a Nigger Charley legendájának ellenpólusa a műfajon belül: míg Williamson karaktere már a főcím alatt feltűnik heroizáló beállításokban, e film címszereplője, a mandingo (néger gladiátor) fél óra játékidő elteltével, mellékszereplőként bukkan fel. Egy dúsgazdag déli pátriárka, Warren Maxwell (a filmtörténet legvisszataszítóbb redneckjét a nagy becsben álló sztár, James Mason alakítja) ültetvényén járunk, a protagonista egyetlen fia, a sánta Hammond. Az idős Maxwell úgy próbálja gyógyítani reumáját, hogy meztelen néger gyerekeken pihenteti a lábát, abban bízva, hogy ezzel átadhatja nekik a nyavalyát. Két vágya van: egy saját mandingo és vérvonala folytatása egy fiú unoka személyében. Hammond vesz egy ígéretes mandingót, megkezdi a kiképzését, miközben összeházasodik a gyönyörű Blanche kisasszonnyal. Az úrhölgy azonban már nem „tiszta” (íme a házasság előtti, kiskorú nemiség tabuja), emiatt Hammond inkább kedvenc néger ágyasával hál együtt (promiszkuitás, házasságtörés, szexuális kizsákmányolás, rasszközi szex). A féltékeny Blanche azzal vág vissza, hogy zsarolással ágyába csalja a mandingót, akitől terhes lesz (fajkeverés). Sokáig úgy tűnik, fehér mester és néger tanítvány felülemelkednek a kettejük közti különbségeken: egy viadal alkalmával a súlyosan sérült mandingo akkor táltosodik meg, amikor meglátja, hogy gazdája nem bírja tovább nézni szenvedését, ezért feladná a meccset. Miután felesége mulatt gyermeket szül, Hammond brutálisan megöli a mandingót, apja életét követelő lázadást provokálva a rabszolgák közt. A fősodorhoz tartozó fikciós filmekben a szeretet mindent legyőz, még akkor is maximális az erkölcsi nyereség, ha a főhős meghal (ez érvényes a Charley-trilógiára is), a Mandingo esetében viszont felmérhetetlen és visszafordíthatatlan az erkölcsi kár. Nincs progresszió, se szabadság, se testvériség, se egyenlőség. Nincsenek hősök: Charley nem vágyott fehér nőre, a mandingo azonban konformista „Tamásbátya”, „házi néger”, aki csak legvégül, választás híján fordul gazdája ellen, míg egy forradalmár fekete karaktert – afféle Nat Turner-figura – meglincselnek, felakasztanak. A mainstream sikersztoriként tálalja a rabszolgatartás korát, hisz az amerikaiakhoz nem a rabszolgaság feltalálása, hanem az eltörlése, a meghaladása fűződik, a Mandingo viszont a rebellis feketék és az igazságos északiak helyett az elmaradott déliekre emlékezik, sebeket tépve fel. A film valóságos tárháza az exploitationre jellemző tabusértéseknek, a folyamatos niggerezéstől az öncélú meztelenségen és gore-on (a Charley-trilógiára egyik sem jellemző) át az incesztusig és szado-mazochizmusig. A politikai inkorrektség rekord-méreteket ölt: a fehérek arról értekeznek, hogy a négerek nem éreznek fájdalmat, nincs lelkük, a csecsemőket „szopósokként” emlegetik. A Mandingo megidézi a posztkoloniális filmelmélet szempontjából gyakran vizsgált munkák stilizációját is, például az amerikai filmtörténet legbotrányosabb rasszista filmjét, az Amerika hőskorát (David W. Griffith, 1915): a szex-szcénák alkalmával a jelenetezés hangsúlyozza az állatias néger és az angyali fehér kisasszony közti kontrasztot. A túlkapásokat hitelesítendő a film a hitelesség igényével készült, a szereplők archaikus nyelvezetet használnak, szó esik Nat Turner felkeléséről, a hangnem ugyanakkor a dokumentarizmus ellenére kétértelmű, ironikus. Hogy milyen súlyosan károsodott Hammond jelleme, az már a Drum című folytatásból derül ki. A film színvonaláról árulkodik, hogy Hammond szerepében immár Warren Oatest látjuk, az általa megölt mandingót játszott nehézsúlyú ökölvívó Ken Norton pedig ismét címszerepben, azaz a Drum nevű mandingóként tér vissza. A Drum alkotói megkapó serénységgel igyekeznek bemutatni azokat a tabutémákat, amelyek kimaradtak a Mandingóból. Míg az Amerika hőskorában fekete férfiak akarták mindenáron magukévá tenni a fehér nőket, a Mandingóban fehér férfi vágyott fekete nőre, fehér nő pedig fekete férfira, a Drum esetében viszont már fehér férfi vágyik fekete férfira. A film központi (tabu)témái a homoszexualitás, az európaiak, értelmiségiek és a felső osztály szerepe a rabszolgakereskedelemben, a négerek tenyésztése, kasztrálása. Elődjéhez hasonlóan a Drum is tragikusan végződik, Hammond kontraproduktív, rasszista konklúzióra jut. A rabszolga-exploitation talán legérdekesebb darabja az Addio zio Tom (Viszlát, Tamás bátya, 1971) című „mondo” áldokumentumfilm a tömegfilm-nagyhatalomnak számító Olaszországból, melyet a később a Dino De Laurentiis produceri keze alatt készült Mandingóra jellemző tabusértések és fekete humor dominálnak. Míg a Nigger Charley legendája és számos más blaxploitation erős műfajisága miatt, eszképista fantazmagóriaként a trash-hez áll közelebb, a rabszolgatartás borzalmaira szorítkozó Mandingo kvintesszenciális exploitation, szinte metafilmje annak, hisz kizsákmányolást „zsákmányol” ki, a rabszolgaság képzetét szélsőséges politikai retorikaként is használva. Vérrokonai a legelső amerikai exploitation-filmek (például a Szörnyszülöttek) mellett az olasz Tinto Brass rendezte Salon Kitty című nazisploitation és az A-kategóriás színészgárda ellenére keménypornóba hajló Caligula (melyek Tarantinóra is hatással voltak a Becstelen brigantyk esetében). Az olasz filmnek a II. világháború óta fontos témája a fasizmus, a művészfilmesek megalkották zsarnoki rendszerének természetrajzát (Fellini, Pasolini, Bertolucci), a műfajfilmesek pedig a szélsőséges erőszakosságban mutatták meg továbbélését (giallo, poliziotteschi). A Mandingót egy kritikus találóan holokausztfilmnek nevezte: megkockáztatható, műfaja kevésbé blaxploitation, mivel – a Salon Kittyhez és a Caligulához hasonlóan – történelmen alapuló fasiszta libertinizmust tematizál és démonizál, így akár „whiteploitationnek”, vagy – a nazisploitation után szabadon – „fascistploitationnek” is nevezhetjük, de a létező hixploitation („parasztploitation”, például Gyilkos túra, Élve elfogyasztva) kategóriába is illik. (Ismerünk „fekete nazisploitationt” is, ez a nácizmust és a fekete nacionalizmust találóan összemosó Black Gestapo.) A Nigger Charley legendája és a Mandingo, azaz a két rabszolga-exploitation prototípus közti különbség a készítésük időpontjából is adódik, mivel a blaxploitation az évek múlásával egyre radikálisabbá vált, részben az exploitation törvényszerű és visszafordíthatatlan hatásfokozás-mechanizmusa, emiatt elkerülhetetlen kipukkadása, részben a korhangulat változása miatt. A Mandingo elmarasztaló kritikákat kapott, ugyanakkor financiális siker lett, ami szintén az exploitation jellemzője. Készült egy szexploitation koppintása is (Mandinga, rendezte Mario Pinzauti, 1976), de radikalizmusa miatt nem indított trendet, Tarantino viszont már a Django elszabadul előtt ráirányította a reflektorfényt, amikor ritkaságként ünnepelte, mint nagy büdzséjű, presztízses stúdió gyártotta exploitation-filmet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/02 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11242 |
