Hirsch Tibor
Jon Jost az amerikai független film fenegyereke, Pesaro és Rotterdam fölfedezettje, aki tavaly, az első Titanic fesztivál alkalmából Budapestre is ellátogatott. Filmjei már jártak itt: a Biztos lövést és a Minden Vermeer New Yorkban-t annak idején láthatta az Örökmozgó közönsége. Jost jelenleg Olaszországban forgat, és úgy hírlik, „kulturális menekültként” minél tovább – talán évekig – kívánja élvezni Európa vendégszeretetét.
– Akinek alkalma volt hallani, milyen kemény szavakkal szidod Hollywoodot, milyen kérlelhetetlen szigorúsággal különbözteted meg a kommersz mozi-iparosokat, az ál-independent kollaboráns filmeseket és az igazán független filmművészeket, aligha gondolhat mást, mint hogy számodra a filmezés szent dolog. Szerinted mennyire fontos a művészet? Mit jelent, most hat évvel az ezredvég előtt?
– Fogalmam sincs. Félek a definícióktól. Ránézek valamire, és érzem, hogy művészet-e vagy sem. Másfelől, ha az ember ellátogat a világ valamelyik nagy múzeumába, meggyőződhet róla, hogy már a kezdetektől mély pszichózis jellemezte az európai művészetet. Az egyik falon ott függ a keresztre feszített ember képe, ezer éve, ki tudja hány változatban; vele szemben, a XVII. századtól legalábbis, ott a gazdag mecénás portréja, aki a kultúrába valamiképpen pénzt pumpál. Itt tartunk ma is. A tudathasadásos nyugati kultúrának számomra csak csúcsteljesítményei érdekesek. A legjobb múzeumok kínálatának is ezreléke a művészet. A többi felbecsülhetetlen történeti értékkel bíró selejt. Biztosan érdekes a művészettörténész számára, aki nem én vagyok.
– Sokan leírták már azt a jellegzetes hollywoodi csapdahelyzetet, amikor az amerikai filmiparral kapcsolatba kerülő független filmművész a véletlenek egybeesésében bizakodik. Mármint, hogy neki, éppen neki, majd sikerül.
– Engem ez nem fenyeget. Én sosem akarok többet, mint hogy ne kerüljek anyagilag tartósan kilátástalan helyzetbe, hogy lehetőségem legyen megcsinálni következő filmem. Egyébként véletlen egybeesés nálam is van: filmjeim annyira kevés pénzből készülnek, hogy a befektetett összeg arányában előbb-utóbb mégiscsak termelnek valamennyi profitot.
– Maradjunk a művészetnél. Van jövője? Hiszel-e a filmművészet jövőjében? Hiszel-e a saját jövődben?
– Ebben a tekintetben gyakorló buddhista vagyok. Lehet, hogy innentől számítva csak másodpercekig élek, lehet, hogy évtizedekig. A műveimmel ugyanez a helyzet.
– A film jövőjéről mit gondolsz? Jön a HD-televízió, itt a multimédia...
– Szívesen használok mindent, amit a technika kínál. Valószínűleg elsők között voltam az amerikai függetlenek közül, aki digitális hangrögzítéssel dolgozott. A filmszakmában sajnos ma túl sok az óvatos ember. Legalábbis, ami a technikát illeti. Nem szívesen próbálnak ki olyasmit, amit nem ismernek. Nagy a kockázat. Pedig a filmesek jövője a nagyfelbontású televízió fejlesztőinek kezében van. Mindenki tudja, mennyit romlanak a kópiák néhány évtized alatt.
Mi marad belőlük háromszáz év múlva! Pedig háromszáz év igazán nem sok, egy olyan művészet számára, amelyik komolyan veszi magát...
– Tehát elemi érdeketek, hogy szeressétek a túlélést jelentő technikát...
– Igen. Elemi érdeke a többieknek. Én, ahogy említettem, nem dolgozom az örökkévalóságnak.
– Akkor kinek?
– A közönségemnek csak annyi a dolga, hogy akarjon olyasmit érezni, amit addig még nem érzett. Ez persze nem is olyan könnyű, ha számításba vesszük, mi mindent éreztet naponta a modern szórakoztató mozi a nézővel. Megnyomható rajtunk a szex-gomb, a rémület-gomb, a paranoia-gomb...
– Látta-e például igazi, született mormon a Biztos lövés című filmedet, azt a filmet, ami Utah Államban játszódik, és nyilvánvalóan mondani akar valamit azokról az emberekről?
– Megmutattam a filmet Utahban. A vetítés után többen odajöttek hozzám – igaz, valamennyien csak volt-mormonok – és biztosítottak, hogy ez tényleg ilyen. Mármint az a világ, amiben élnek, amit teremtettek maguknak.
– Más valaki is látta a filmet?
– Ha arra gondolsz, hogy a Biztos lövést a felirat szerint apámnak ajánlottam – igen, úgy tudom, apám is látta. Természetesen nem én mutattam meg neki. Az sem kizárt, hogy tetszett neki. Mondjuk, úgy ítélte meg, hogy a zsarnok családapa képe pontos, és igenis helyes dolgot cselekszik. Apám ugyan nem mormon, egy másfajta vallási fundamentalizmus elkötelezettje – de el tudom róla képzelni.
– Mikor szakítottál a családoddal?
– Hosszú történet. A nővéremtől tudom, hogy apám megbocsátana, ha bocsánatot kérnék tőle. De nincs miért bocsánatot kérnem. Igaz, a hadseregnél a fiúk bűne visszaszáll az apákra. Apám ezredesként vonult nyugalomba. Ha nem kerülök börtönbe, ma tábornok.
– Mióta csinálsz filmeket?
– A hatvanas évek elején kezdtem. Egész pontosan a kubai válság után. Akkoriban egyszerű egyetemista voltam, akit természetesen érdekelt a világ. A válság napjaiban bezárkóztunk barátaimmal egy lakásba, és megpróbáltuk kiszámítani, hogy mi következik. Biztosak voltunk benne, hogy az atomháború kitörése heteken belül várható. Úgy gondoltuk, Új-Zélandon talán túl lehet élni, ami következik. Összeszedtem a pénzem, otthagytam az egyetemet és elrepültem Új-Zélandra. Vártam, vártam, de a háború nem tört ki. A válság elmúlt, de nekem az utolsó fillérem is elúszott, és az egyetemről is kirúgtak. Miután ilyen szépen átvertem sajátmagam, úgy éreztem, filmet kell csinálnom. Azóta filmezek.
– Művész vagy?
– Lehet, hogy valaha annak mondtam volna magam. A hatvanas évek nagyvárosaiban éltem, és hosszúhajú barátaim valamennyien művésznek mondták magukat. Mára vagy sikeres üzletemberek vagy gyógyíthatatlan alkoholisták. Amikor kijöttem a börtönből, már tudtam, hogy nem kívánok közéjük tartozni.
– Egész lényed, életutad, és filmjeid is rendkívüli belső fegyelemről árulkodnak. Biztos, hogy semmi köze ennek ahhoz a katonatiszt apához, aki legalábbis amíg tűrted, szigorú protestáns nevelésben részesített?
– Talán köze van hozzá.
– Két évre bevonultál a börtönbe, de nem mentél el Vietnamba. Ma is így döntenél?
– Igen. A hatvanas években divat volt politizálni. Én is politizáltam. Most más a divat. Azt továbbra is fontosnak tartom, hogy megértsem azt a világot, amiben élek. Legalábbis próbáljam megérteni. És amit megértek belőle, aszerint cselekedjek. Más nem számít. A törvény sem. Minden törvényt, szabályt újra és újra végig kell gondolnom, hogy valóban helyes-e. Kivéve talán a jobbkéz-szabályt. Mármint, ha éppen autót vezetek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1124 |
