Koltai Ágnes
Erdőss Pál szociodrámája egy harmincév körüli értelmiségi nőről. Foglalkozása: fotós, hivatása: túlélés.
A Fényérzékeny történet Ozsda Erika színésznő jutalomjátéka: összefoglalása mindannak, amit eddig a vásznon önmagából megmutatott; amit mert és tudott megmutatni.
Ozsda Erikát Erdőss Pál találta meg és találta ki: egy fiatal, kamasz vonásait még őrző amatőrt szerepeltetett első filmjében, az Adj király katonát!-ban, majd a Visszaszámlálás és a Gondviselés főszerepét bízta rá. Negyedik közös filmjük is az ő beleélő- és megjelenítőerején nyugszik. A történet ő maga, belebújik a konfliktusba, és a drámából azt bontja ki, amit ő érez.
Erdőss Pál oeuvre-je élesen kettéválik doku- vagy szociodrámákra (Adj király katonát!, Visszaszámlálás, Gondviselés, Fényérzékeny történet) és fikciós filmekre (Pókok, Homo Novus, Vérvonal). A dokudrámák rendezőjétől nem lehet elvitatni, hogy sajátos érzékkel nyúl a valósághoz. Nem másodkézből kapott, levedlett dramaturgiájú történetekkel manipulál, s nem is csupasz szociológiai tényekkel. A valóságot nem „beemeli” a filmbe, hanem figuráival, figuráiban teremti meg. A balzaci leíró módszert követve egy kort, egy társadalmat jelleneiben, tipikus élethelyzeteiben, drámai összeütközéseiben próbál megragadni. Erdőss Pál – a valóságot kétségbeesetten hajkurászó magyar és külföldi szociofilmes kollégáival ellentétben – tud személyiséget teremteni. Nehéz lenne megmondani, hogy a kiszorultságot, alulértékeltséget és kizsigerelődést egyébként mindig női sorsokban megfogalmazó rendező mit köszönhet Ozsda Erikának, vagyis, hogy hol kezdődik a színészi átalakulás, reinkarnálódás, és hol végződik a megírt figura, de ha hiteles alakjait netán kizárólag állandó „sztárjának” köszönheti, akkor is az ő érzékenysége dolgozik. Ha másért nem, hát azért, mert az Adj király katonát! tizenéves amatőrében megsejtette a lehetőséget és időt adott neki, hogy a Fényérzékeny történetre már érett alkotó-egyéniséggé fejlődjön (hogy ez a felfutás mennyire nem természetes, gondoljunk csak a felkapott, hamar elhasznált és villámgyorsan elfeledett Nyakó Julira!). Egyszóval az Erdőss Pál-féle félig dokumentum, félig fikciós film kötőeleme a jellem, az indulataival, félelmeivel, bizonytalanságaival, agressziójával árnyalt figura. Ez tette a szövőgyári lány (Adj király katonát!), a vidéki vállalkozó (Visszaszámlálás) és az állami gondozásba vett gyerekeiért küzdő munkásnő (Gondviselés) zsurnaliszta fordulatokban bővelkedő történetét hiteles drámává, s ezért tudunk átlépni a Fényérzékeny történet – amúgy előre kitalálható – sztoriján is. Nem hétköznapiassága, az akár velem is megtörténhet letaglózó felismerése, hanem a főhős elevensége húzza magával a nézőt. A történet inkább elernyeszt, míg a robbanékony személyiség megmarad.
Egy értelmiségiféle, az életet nemcsak ráadásnak tekintő harminc év körüli fényképésznő a Fényérzékeny történet főhőse. (A Nagyítás óta nagy a keletje e mesterségnek, talán mert az alkotó ember helyzeti dilemmáját, iparos vagy művész-e? oly tökéletesen sűríti magába.) A fotóriporterből zugfényképésszé süllyedő nőnek aligha van ideje elgondolkodni ezen: elvált, gyerekét egyedül neveli, nevelné, ha kedve és türelme volna, kulizik, hogy pénzt keressen, s mellesleg egyik alkalmi fiúját akarja élettárssá szelídíteni. Fárasztó és bonyodalmas életprogram, legalább két embert, két életet és irdatlan energiákat igényelne, ráadásul minden pontján ingatag és kudarcgyanús.
Mit lehet ennyi valóságból előhozni? A menetrendszerűen eljövő kudarcot elsősorban, mégsem ezért jellem- és korfestő a film. A kudarc a dramaturgia kötelező eleme, de a ráfutás és a kísérő érzelmek hamisítatlanul egyéniek. A Fényérzékeny történet kibont mindent, ami ebből a zaklatott szituációból kifejthető: egy szabadúszásra kényszerült fotós, kiváltképp ha nő, meggebedhet, mire munkát kap; az apa nélkül növekvő, nagymamához kicsapott gyerekkel problémák vannak, az iskolában, otthon, és a fejlődő psziché láthatatlan mélyén; a szeretővé szegődött fiú éretlen egy ilyen kapcsolatra. A problémák, mint foszlott zsákon a borsószemek, mindenütt kitüremkednek. Sejtjük a véget: egyszer csak összeomlik a konfliktushalon. Ezek a valósághű, végigvitt drámai elemek és a végén elvarrt tragikus szálak szociológiailag hitelesítik a történetet, ám „fényérzékeny darabbá”, művé akkor fordul át, amikor Ozsda Erika érzékelteti a feszültséget. Nem játssza el, hogy ideges, remeg a dühtől, amikor lepénzel fűt-fát és mégsem kap „röhögős képre” megrendelést. Egyszer sem hisztizik, pontosabban sosem azt játssza, hogy a kiborult nő végső kétségbeesésében raplizik. Halk, gunyoros megjegyzést tesz vagy tárgyszerűen üvölt. Már a sírós kiborulásokra sincs ereje. Mániákusan újra kezdi minden nap: rohanás munka után, előhívás, rutinos veszekedés a fiújával, kapkodva be-falt rossz ízű vacsorák a szűkös albérletben, s olykor ideges vizitek az elhanyagolt gyereknél. Pörög a mókuskerék, és a nő mintha tudná, hogy vesztésre ítéltetett. Ez a tudás dermeszti mozdulatait és tompítja indulatait. Feszeng a dühben, alkalmanként robban is, de dacos reményvesztettsége a legjellemzőbb. Odavetett félmondataiban, kikiáltott gyanakvásaiban és makacsságában fogalmazódik meg tehetetlensége. Mert e figura meghatározója a tehetetlenség: társadalmi és lelki kalodába záratott, nem tud kitörni az unos-untig rótt körökből.
Oly tragikus volt vétke, hogy örökre bűnhődnie kell, miként az antik drámák hőseinek? Talán nem, de a Sors sem ezért kíméletlen vele.
A Fényérzékeny történetnapi aktuálfilm, az Édes Emma, drága Böbéhez hasonló dramaturgiai és erkölcsi úton jár. Éles fényt vet a póruljártakra. Ám történetében, akárcsak Szabó Istvánéban, túl rövidre záródik az akció-reakció útja. A társadalmi változások gyors és azonnali leképezése rokonszenves művészi tett, de éppen mint művészi tett szenvedett csorbát: csak egy szálon kötődnek, csak egy szálon függnek ezek a figurák, már-már szocialista realista módon értelmeződnek.. Létük egyetlen meghatározója szociális helyzetük. Kizárólag ez magyarázza minden tettüket, mintha személyiségük más oldalai elhalványodnának. Ezért is sújtja a rendező a Fényérzékeny történet hősnőjét annyi nyavalyával. Azért áldotta meg tengernyi kudarccal és majdnem devianciával, hogy szociális függőségét erősítse. Lám-lám, a rendszerváltás is azokat terheli meg jobban, akik a társadalmi normáknak ilyen-olyan oknál fogva nem képesek megfelelni. Igen, Erdőss Pál hőse öntudatosan vállalja kisiklásait, tévedéseit, rendezetlen életét, és csak a végén roppan össze, mikor örökre elveszti a fiát.
A fényképésznőt, mint annyiszor már, átverték, anyósa és apósa elkunyerálja tőle a gyerekét, hogy Németországban élő fiuknak, az exférjnek megmutathassák. A kisfiú nem érkezik haza. Az anyja utánamegy, és kétségbeesetten omlik össze a pesti albérlet szemszögéből pompás ház előtt, a jólét és nyugalom járdáján, férje új otthonának előtte soha ki nem nyíló kapujában. A kamera itt vesz (fény)érzékeny búcsút tőle. Túl hamar, mert az igazi dráma csak most kezdődne.
Vajon megérti-e, feldolgozza-e, hogy kérlelhetetlensége, dacos öntudata és keménysége hogyan siettette tragédiája kibomlását? Ez ennek a sorsnak és jellemnek az alapkérdése.
Erdőss Pál megteremtett egy érdekes, vibráló egyéniséget, kissé könnyedén vázolt fel egy hosszan elnyúló konfliktusokkal terhes társadalmi szituációt, és halovány mellékszereplőkkel népesítette be a drámai erőteret. A fényképésznő története a várakozásnak megfelelően ért véget, csak a tragédiája maradt befejezetlen. Ozsda Erika kétségbeesett pillantásaira mégis sokáig fogunk emlékezni. Tekintete sűrű atmoszférájú. Nem csupán dacol és vádol, hanem esdekel és vágyakozik. Még győzelmei ritka pillanataiban is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1121 |
