Pintér Judit Nóra
Georges: „Beszéljünk másról!”
Eva: „De miről?”
Haneke legújabb filmjében sem szórakoztatni akar minket, hanem arcul csapni, csak éppen ezúttal nem a valóság allegorikus szélsőértékeivel, hanem magával a valósággal. A végeredmény sajátos értelemben még nyomasztóbb, ugyanis minden néző tudja a lelke mélyén, hogy amit a vásznon lát, az nem csupán újabb iszonyatos hanekei verzió az élet árnyoldaláról, hanem nagy eséllyel mindannyiunkra ez a sors vár. Megöregszünk, de csúnyán.
A Szerelem két idős ember tragikus végjátékát mutatja be, torzítás nélkül. Ennyi erővel Haneke akár egy elfekvőbe is elmehetett volna, és akkor nyugodtan hívhatnánk dokumentumfilmnek ezt a „játékfilmet”. A főszereplő házaspár (Jean-Louis Trintignant és Emanuelle Riva) valaha művészek, entellektuellek voltak, a mozi elején még egy koncerten látjuk őket, hazajőve pedig kapunk egy kis bepillantást, hogy milyen szelíd, intim, összeszokott békében élik nyugdíjas életüket. Az idill csupán másnap reggelig tart, amikor Anne agyvérzést kap és fél oldalára lebénul. Onnantól kezdve indul az örvény. Anne megígérteti férjével, hogy soha nem viszi vissza a kórházba. Az otthoni ápolás a következő stroke-ig viszonylag jól megy, bár már ez is próbára teszi a házaspár életét. Anne elég hamar rájön, hogy nem akar így élni, de Georges nem képes meghallani a nőt. Majd a második agyvérzéssel beköszönt a film második órája.
Nem is tudom, kell-e ezt ecsetelni: totális szellemi, fizikai leépülés és az otthonápolás gondjai (pelenkázás, etetés) egy órán keresztül. A Mégis kinek az élete? -tematika nem csak a nyaktól lefelé megbénultak esetében, és akármilyen végső betegségfázisban lévő ember esetében érvényes, hanem talán minden hosszan leélt élet végén magától eljön a kérdés még agyvérzés nélkül is: kinek az élete ez már? Akarom-e ezt tovább? Főleg, ha már tudatom sincs, ami dönthetne erről.
Haneke nem élezi ki ezt a vívódást, alapvetően megmarad az ápolás dokumentálásánál, eközben a nézőknek elégséges idő áll rendelkezésre, hogy elgondolkodjanak saját jövőjükön. Heidegger tapsolt volna örömében, ha megérheti Haneke Szerelmét. A halálhoz előrefutó lét programját senkinek nem sikerült még ennyire transzparenssé tenni, ilyen naturalista alapossággal kimerevíteni a nézők elé: tessék, ez vár mindenkire, legjobb, ha már most öngyilkosok lesztek, amikor még képesek vagytok rá. 75 évesen az agyvérzéstől magatehetetlen Anne-ről „a kultúra úgy hullik le, mint ruha másról a boldog szerelemben”. Csak a test marad, a teljesen fölöslegesen a lélek halála után is tovább élő test, amit George gondoz, mint egy virágot. Majd rájön, hogy ezt nem lehet tovább csinálni.
George és Anne teljesen magára marad ebben a szürke zónában, de nem azért, mert ne lenne ott például a lányuk, Eva (Isabelle Huppert), hanem mert a napnál is világosabb, hogy itt nincs segítség, minden aggódó kérdés, aggódó tekintet csak súlyosbítja a poklot, csak még élesebb fénytörésbe állítja a haldokló öregség másvilágát az addigi élethez képest. Ebben az új normalitásban minden tekintet, amit az élet felől vetnek ránk, fájó, zavaró, terhes. A legkegyetlenebb párbeszédek az apa és felnőtt lánya között zajlanak. George soha nem veszi fel a telefont, ezért Eva egyszer csak beállít, és szemére veti, hogy nem teheti ezt, hiszen ők halálra aggódják magukat. George válasza, hogy nem tud foglalkozni még az ő aggodalmukkal is – és bár kegyetlennek hat, érezzük, hogy igaza van. „A nagy halál közelében elhallgatnak az apró halálok” – írja Dsida Jenő.
George és Anne élete új időszámítást nyitott, új szabályok szerint, egy közös realitásban, ahol a magasművészet, eszétikum és zene nem érvényes többé. Jean Amery, a koncentrációs táborok túlélője kérdezi A szellem határán című esszéjében, hogy tudott-e segíteni a lágerben a szellem a szellem emberének. A válasza: nem. Hiába mormolta a verssorokat, amelyek addig átrepítették élete hullámvölgyein, a vers a lágerben „nem transzcendálta többé a valóságot”. Úgy tűnik, az élet határhelyzeteiben védtelenekké válunk, a „tudat elveszíti alapminőségét, a transzcendenciát” és marad a testi agónia, a pelenkázás és a depresszió.
Haneke filmjeiben sokszor megjelenik ez a néhány szereplőre és egy helyszínre korlátozott iszonyatos és irreális realitás, amelynek törvényenkívülisége azonban nagyon hamar normalitássá válik a szereplők számára: a Hetedik kontinens vagy a Furcsa játék világa is így záródik önmagára, hogy végül elpusztítsa lakóit.
Most mondjam azt, hogy ez a film a szerelemről szól? Meglehetősen cinikussá tett ez a mozi, ami csak azt jelenti, hogy Haneke elérte a célját. Egy ilyen végjáték felfestése után nincs olyan ember, akinek ne az jutna eszébe, hogy semminek semmi értelme, ha ilyen iszonyún, méltatlanul kell befejeznünk az életünket, vagy ha hatvan év szerelem után végül nekünk kell egy párnával megfojtani azt, akit a legjobban szeretünk. Igen, ez a film a szerelemről is szól, arról, hogyan kell jól szeretni: úgy, hogy az a másiknak jó legyen. És, ha a másiknak úgy a jó, akkor bizony meg kell ölnünk, bármennyire fáj. Aztán legfeljebb beleőrülünk.
Azon gondolkodom, hogy mit tanultam ebből a filmből, vagy legalább mit adott nekem, azonkívül, hogy elmélyítette a rettegésemet az öregkorral kapcsolatban, világossá tette számomra, hogy az öregedés kizárólag a sors közömbös és kegyetlen fricskáinak szolgáltatja ki az embert. Nem sokat. Kár, hogy Haneke nem a Fehér szalag vagy a Rejtély vonalán haladt tovább, hanem újabb variációt készített a Farkasok órájában, a Furcsa játékokban vagy a Hetedik kontinensben megismert lelki vagy társadalmi poszt-apokalipszis témájára. Amíg azonban azok a filmek képesek tükröt, rettenetes, cinikus tükröt tartani a nézőknek a világról, a Szerelem egyszerűen csak dokumentálja az emberi létállapot elidegeníthetetlen értelemnélküliségét.
Szerelem (Amour) – német-francia, 2012. Rendezte és írta: Michael Haneke. Kép: Darius Khondji. Szereplők: Jean-Louis Trintignant (Georges), Emmanuelle Riva (Anne), Isabelle Huppert (Eva), William Shimell (Geoff). Gyártó: Wega Films / Les Fils du Losange. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 127 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/11 . old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11185 |
