A népszerű főcímdalok mára a Bond-mítosz szerves részét alkotják – ki hitte volna, hogy a most 50 éves történet egy bukott musical pár taktusából indult el.

Az első Bond film, a Dr. No (1962) forgatásán Cubby Broccoli és Harry Saltzman producerek különös problémával találták szembe magukat: megbízott zeneszerzőjük egy karibi kunyhóban bizarr dalokon dolgozott. Monty Norman pár hónappal korábban egy Broccoli által finanszírozott musical révén került a filmhez, ám a Dr. Crippen balladája szerzője az első Bond- zene komponálása során legnagyobb rajongóját is meglepte. Dalaiban mangófákról és három vak egérről énekelt, laza karibi zenével kísérte a történet legkomorabb részeit is. Bár ezek a dalok a mai napig hallhatóak a filmben, a producerek és Terence Young rendező egyaránt hiányoltak egy jellegzetes témát a titkos ügynök karakterének. A hiány pótlására Monty Norman egy előadatlan musicaljének egyik dalát halászta elő, a V.S. Naipaul nagy sikerű regényéből készült Mr. Biswas háza a Dr. Nóhoz hasonlóan a Karib-szigeteken játszódott.

A legendás James Bond-téma egy „Good Sign, Bad Sign” című dalból született, melyben a főszereplő Mr. Biswas arról kesereg, hogy ő mindenkire bajt hoz, édesapja pedig a tóba fulladt. Bár ez a szöveg a James Bond-témában már nem jelenik meg, maga a nyolc hangjegyből álló dallam kevés volt az igazi sikerhez. Norman témáját az ekkor még ismeretlen John Barrynek adták oda, aki alaposan áthangszerelte az egyszerű motívumot. Vic Flick gitáros segítségével jellegzetesen vagány hangzást adott neki, ami miatt a Dr. Nóba végül nyolc különböző helyre bevágták az elkészült felvétel. A problémás együttműködés miatt Monty Norman többé nem tért vissza a Bond-szériához, jórészt a filmzeneszerzést is abbahagyta. A sikeres hangszerelés után John Barry az Oroszországból szeretettel (1963) esetében is, majd még további tíz Bond-filmnél együtt dolgozhatott a producerekkel.

Az arany(ujj)kor

Az Oroszországból szeretettel főcímdalát még Lionel Bart írta (ezt a búgó hangú Matt Monro adta elő), Barry további filmjei esetében azonban már a zeneszerző gyárthatta a dalokat, melyek kivétel nélkül slágerek lettek. A Goldfinger (1964) esetében a zene és a főcímdal is szinte kizárólag rézfúvósokat használ, így jelenik meg a címszereplő aranyimádata az aláfestésben is. A karakteres lemez 1965-ben még a Billboard 200-as lista élére is felkerült, rövid időre megszakítva a The Beatles egyeduralmát. Az ezt követő Tűzgolyó (1965) esetében a zeneszerzőnek nehezebb dolga volt: „Mr. Kiss Kiss Bang Bang” című dalát a producerek az utolsó pillanatban lecserélték, a film címét viselő, rohamtempóban felvett Tom Jones-nóta pedig nem szerepel elég dominánsan az aláfestésben.

Időközben Barry karrierje is felfelé ívelt: a hatvanas években három Oscar-díjat söpört be a Szabadnak született (1966) és Az oroszlán télen (1968) zenei kíséretéért, közben végig kitartott a Bond-sorozat mellett is. A Csak kétszer élsz (1967) utómunkálatai során külön kihívást jelentett Nancy Sinatra tapasztalatlansága, a lámpalázas énekesnő miatt a főcímdal végső változatát közel tucatnyi próbálkozásból vágták össze. A George Lazenby főszereplésével készült Őfelsége titkosszolgálatában (1969) volt hosszú idő óta az első film, melynek főcímében nem egy dal, hanem az instrumentális főtéma szerepelt – a filmben ennek ellenére szerepel egy dal is. A Bond és jövendő felesége ismerkedését követő montázsban csendül fel Louis Armstrong „We Have All the Time in the World” című dala, mely egyben a művész utolsó felvétele volt. A dal – a filmhez hasonlóan – nem teljesített túl jól, 35 évvel később azonban egy sörreklám révén a legsikeresebb Bond-dal lett.

Sean Connery utolsó hivatalos Bond-filmje ezzel szemben izgalmas kihívásokat rejtett. A Gyémántok az örökkévalóságnak (1971) során a producerek a Goldfinger sikerét akarták megduplázni, itt az arany helyett a drágakövek játszották a főszerepet. Mindkét film betétdalát Shirley Bassey adta elő, ráadásul a történet alapkoncepciója mindkét darabban elég képszerűen jelent meg: míg a „Goldfinger” esetében a rézfúvósokkal lehetett asszociálni az aranyra, addig a „Diamonds Are Forever” nyitányában hallható nyolc hangjegyet úgy lehet lejátszani a zongorán, hogy a zenész gyémánt-alakzatban tartja a kezét. Az aranyos trükk azonban nem volt elég a sikerhez, ráadásul Barry és Harry Saltzman producer egy perverznek tartott versszak miatt összeveszett (az inkriminált részletet ki is vágták a filmből). A főcímdal kapcsán lezajlott viták miatt a zeneszerző ideiglenesen búcsút intett a Bond-sorozatnak, inkább Billy című musicaljére összpontosította erőit.

Élni és zenélni hagyni

Miután John Barry ideiglenesen otthagyta a Bond-sorozatot, Roger Moore filmjei során több neves zeneszerző is elvállalta egy-egy kaland megzenésítését. A voodoo tematikájú Élni és halni hagyni (1973) számára Paul McCartney írta a főcímdalt, az aláfestést pedig az egykori Beatles-hangszerelő, George Martin vállalta el. A nemrég elhunyt Marvin Hamlisch szokatlan stíluselemeket kevert A kém, aki szeretett engem (1977) zenéjébe: a Carly Simon által előadott „Nobody Does It Better” című dal nyitányát Mozart egyik műve ihlette, míg a diszkósított „Bond ‘77” téma fő inspirációja a Bee Gees volt. A Rocky zeneszerzőjeként ismertté vált Bill Conti a Szigorúan bizalmas (1981) során csatlakozott a stábhoz – bár elektronikus akciózenéje megosztotta a rajongókat, a Sheena Easton-féle „For Your Eyes Only” egyértelműen sikeresebb volt, ráadásul a főcím során még az énekesnő is tiszteletét tette a sziluettek között

Ugyanebben az időszakban John Barry zenéi és dalai csak mérsékelt sikert arattak a rajongók körében. A három hét alatt rögzített Az aranypisztolyos férfi (1974) esetében még arra sem volt idő, hogy a szóviccekkel teletűzdelt főcímdalt előadó Lulu kikúrálja magát torokfájásából. A Holdkelte (1979) során Johnny Mathis énekest az utolsó pillanatban cserélték le a harmadik filmjére visszatérő Shirley Bassey-re, aki később úgy nyilatkozott, hogy ezt a dalt sosem érezte magáénak, évtizedekig koncertjein sem adta elő. Hasonló módon érezhetett a Polipka (1983) főcímdalát jegyző Rita Coolidge is, aki az „All Time High” című nótát az felvétel napja óta nem énekelte el. A három dalnak egy másik közös vonása is van: messzire elkerülték a toplistákat, a legnagyobb sikernek a Holdkelte album 159. Billboard helyezése számított, a többieket nem jegyezték.

Slágervágta

Bár a Polipka révén John Barry huzamosabb időre visszatért a 007-es sorozathoz, korábban hibátlan mérlege nem festett túl jól. Az elmúlt tíz évben Barry még egy Top 40-es helyezést sem tudott összehozni, ideiglenes helyettesei (Martin, Hamlisch, Conti) pedig óriási slágereket gyártottak, továbbá négy Oscar-jelölést gyűjtöttek be a dalokért és A kém, aki szeretett engem kíséretéért. A balszerencsés sorozat látszólag megváltozott a Halálvágta (1987) című filmmel, ahol a Duran Duran vállalta a társszerzőséget John Barryvel. Az együttes slágere sokkal modernebb volt az elmúlt négy filmben hallható szerelmi balladák világához képest, a brit és az amerikai slágerlistákon is az élre tört, ráadásul a dalhoz készült klip volt az egyik legkorábbi profin megvalósított zenei videó egy filmes betétdalhoz. Kis túlzással élve a Halálvágta betétdala sokkal nagyobb üzletet csinált, mint a mozi pénztáraknál gyengén teljesítő film.

Ez a dal egyben fordulópontot is jelent a Bond-dalok világában, hiszen a producerek ezután látványosan igyekeztek ötvözni a már bizonyított hagyományokat az éppen népszerű előadókkal. A Halálos rémületben (1987) főcímdalát az A-ha adta elő, a norvég triót legnagyobb bánatukra a Duran Duran sikerrecept másolására kényszerítették. Míg az előző esetben John Barry lelkes együttműködőnek bizonyult, az A-ha esetében már nem volt ilyen rózsás a helyzet, mivel a komponista inkább egyik saját dalát („If There Was a Man” vagy „Where Has Everybody Gone”) akarta a főcím alatt hallani. Bár a The Pretenders előadásában rögzített két nóta végül hallható a stáblista alatt, illetve az egyik szereplő fülhallgatójában, Barry ezzel a filmmel le is zárta közel huszonöt éves együttműködését a Bond-szériával. Mi több, az A-ha slágere Amerikában nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

A slágerek utáni féktelen hajsza a fennakadások ellenére folytatódott. A magányos ügynök (1989) során a Halálos fegyver és a Die Hard filmeket is jegyző Michael Kamen került a zeneszerzői posztra, ám ő már nem is dolgozhatott a főcímdalon. Nosztalgikus Bond-reform kompozícióját elutasították, a producerek inkább egy „Goldfinger” koppintással próbálkoztak, melyet az éppen debütáló albummal készülő Gladys Knight adott elő. A tisztelgés talán túlságosan is jól sikerül, a dal szerzőit plágium vádjával perbe fogták és most a „Licence to Kill” jogdíjaiból a „Goldfinger” szerzői is tisztes részesedést kapnak. Érdekes módon a tipikusan amerikai piacra készült sláger sokkal jobb helyezéseket ért el Nagy-Britanniában, mint a tengerentúlon.

Új korok, retro hangok

A magányos ügynököt követő hatéves szünet után a Pierce Brosnan főszereplésével készült Aranyszem (1995) aláfestését Luc Besson állandó alkotótársa, Eric Serra jegyezte. A minimalista elektronika és a nagyzenekari szentimentalizmus között ingázó zene eléggé megosztóra sikerült, ráadásul az emlékezetes tankos üldözéshez készült tételt az utolsó pillanatban lecserélték – Serra szintetizátoros siránkozását a Bond-téma hagyományosabb feldolgozása váltotta fel. Míg a francia komponista sok fejtörést okozott a producereknek, a főcímdal bombabiztos recept alapján készül: Bono és a The Edge „GoldenEye” dalát Tina Turner adta elő, Nellee Hooper producer pedig ismét a „Goldfinger” hangulatát elevenítette fel konkrét idézetek nélkül. A tengerentúli siker ezúttal is elmaradt.

Serra zenéje után David Arnold (Csillagkapu, Godzilla) vette át a sorozat zenei irányítását, azonban elődjéhez hasonlóan őt is ritkán engedték a főcímdal közelébe. A komponista A holnap markában (1997) számára írta a „Surrender” című dalt, k.d. Lang Goldfinger-utánérzését azonban az utolsó pillanatban a stáblistára száműzték – a főcím alatt Sheryl Crow dala szól, amely a film címét viseli. A késői váltás azért is problémás, mert amíg Arnold dala a teljes aláfestés szerves részét képezte, Crow felvétele tematikailag idegen testként tör elő a főcím során. Hasonló eset történt a jubileumi Halj meg máskor! (2002) esetében is azzal a különbséggel, hogy David Arnoldnak ezúttal alkalma sem nyílt felvenni az „I Will Return” című dalt, bár a téma ott rejtőzik az aláfestésben. Madonna elektronikus/vartyogós „Die Another Day” dala talán megbotránkoztatta a konzervatívabb rajongókat, a tánczenei toplistákon azonban tisztességgel helyt.

Az elmúlt években Arnold csak kétszer kapott lehetőséget a főcímdal megírására: az A világ nem elég (1999) nyitányában hallható Garbage szám igazi retro-hangulatú sláger, melyet a zenekar saját albumain egy modernebb köntösben tálalt. A motívum a film zenéjében is fontos szerepet tölt be, gyakorlatilag minden nagyobb tételben ott rejtőzik a főcímdal egy-két eleme. A Casino Royale (2006) elején és végén hallható „You Know My Name” című Chris Cornell szintén szoros egységet mutat az aláfestéssel. Mivel a filmből szándékosan száműzték a James Bond-témát (elvileg ez James Bond első küldetése), a jól ismert motívum főcímdalból és annak variációból mutálódik addig, hogy a stáblista során már előkerül Monty Norman témája.

A Quantum csendje (2008) során hallható „Another Way to Die” legutóbb annyival rázta fel a Bond-koktél receptjét, hogy ez volt az első duettben előadott dal a sorozat történetében (az elkövetők Jack White és Alicia Keys voltak). E cikk írásának pillanatában jelenleg annyit tudunk, hogy a Skyfall (2012) zenéjét Thomas Newman, a rendező Sam Mendes állandó munkatársa írja, a többi részlet egyelőre titok – a lényeg úgyis a mozivásznon fog kiderülni.