Forgách András
Érzékeny utazás a Tarr-életműben.
Kővári Orsolya letett egy Tarr-monográfiát az asztalra. Habár vékony a könyv, szinte füzet, de az asztal akár be is szakadhat alatta, lévén, hogy magyar nyelven összefoglaló művet még senki nem írt Tarr Béla művészetéről. Különös könyv, mert egyetlen Derrida-, Barthes- vagy Deleuze-idézet sincs benne, és a kőkemény filmesztétikai és filmtörténeti vértezetben fölvonuló könyvektől eltérően az olvasó most a könyv szerzőjével együtt indul fölfedezőútra, kéz a kézben, a személyesen nagy intenzitással átélt, megélt érzékenység nyomán, ilymódon a személyes érzékenység olyan ritka dokumentumát tartja a kezében – az időnként elkerülhetetlenül felbukkanó zsurnalizmusokon túl (a könyv egyes fejezetei korábban megjelentek a Kritika 2011-2012-es számaiban) –, amely nemcsak a könyv tárgyáról, a világhírű magyar filmrendezőről, hanem a könyv szerzőjéről is sok mindent elárul, anélkül, hogy véleményével előtérbe tolakodna. Ez a könyv tele van finom „félre”-kommentárokkal, izgalmas lábjegyzetekkel, személyes mélységükben végiggondolt gondolatokkal – miközben adatok, tények, cselekmény-leírások, élesszemű megfigyelések gyűjteménye –, amelyek révén a filmek maguk is a személyesség erejével, mondhatni recehártyánkra vetítve jelennek meg. Látens első személyű narratíva egy kozmikus élményről. Optimális megközelítése egy olyan művésznek, aki – bár egyértelműen érzékelhető művében az európai filmművészet, Jancsó, Tarkovszkij, Antonioni és a többiek hatása – eredeti, a filmművészet anyagába valósággal bevésett, belemart új világképet teremtett.
Kővári Orsolya nem készen kapott gondolatokkal indul útjára, hanem bevallottan „hatás alatt álló nő”, aki, ez minden egyes mondatából kiérződik, egyik pillanatról a másikra megértette Tarr Béla művészetét, vagyis egyfajta megvilágosodás érte, és most, kézenfogva minket, végigvezet a saját útján még egyszer. Ezért is van – és milyen nagyszerű gondolat – hogy visszafelé haladunk végig ezen az úton. A Tarr-életmű (egyelőre véglegesnek tetsző, folytathatatlannak tűnő) végpontjától, A torinói lótól (2011) egészen a Vendégmunkásokig (1971): ez utóbbi elveszett ugyan, de mégis, virtuálisan rekonstruálódik itt. Kővári Orsolya – aki minden fejezetben képes minket meglepni a filmek közötti váratlan összefüggések felmutatásával – elsősorban a filmekben szereplő színészek lénye, arcaik nyomában indul el: Derzsi Jánosról, Temessy Hédiről és másokról írt sokrétegű, bátor és nyílt, egyáltalán nem szokványos színészportréiból merít, élő, eleven, lélegző személyekből, és módszere nyomán Tarr Béláról is egy dimenzióiban is élő, eleven organizmusra hasonlító, mint filmteóriákból összebarkácsolt kép rajzolódik ki. Álljon itt most egyetlen összefoglaló megfigyelés a könyvből, a filmrendező és a nők kapcsolatáról. „Tarr Bélának különleges viszonya van a nőkhöz. A legszembetűnőbb vonás, hogy határozottabban, otthonosabban mozognak a számukra rendelt szituációkban, és az életmű első darabjától az utolsóig erősebbek, dominánsabbak, szívósabbak, mint a férfiak. Több alakja úgy hat, mintha a rendező megítélése kitüntetőn lesújtó volna, de másról van szó. Egyes fekélyhelyzeteket tűpontosan tud a nőkön keresztül megmutatni… Az sem véletlen, hogy választottjai szerepükben többnyire amolyan bestiális érzékiséggel bírnak… kemények, praktikusak, amorálisak, hűtlenek… Kútvölgyi Lady Macbethje és Hanna Schygulla Eszternéje hatalmi erotomániájuk okán emelendők ki… Maloinné (Tilda Swinton) és Judit (Pogány Judit) napi nyomorúságokon emésztik magukat, és emelik a közönséges szenvedést rendkívüli szenvedéllyé – a neurózisban sül ki érzéki töltésük. Swinton inas alkata hozza az idegi szikárságot, Pogányé inkább a totális kimerültséget, a lelki tartalékok visszavonhatatlan feléltségét. Tarr nőalakjainak közös nevezője, hogy testiségük nem a szellemi felé vezető lehetőség, ellenkezőleg, lefokozzák, szellemtelenítik a testit…” (116-118. o.) Ilyen összefoglaló pillantást vetni egy életműre csak olyasvalaki tud, aki azt saját életén keresztül értette meg. És ez ritka nagy dolog.
Sprint Kiadó, Budapest, 2012.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/08 33-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11169 |
