Bocsor Péter
Ralph Fiennes kortárs háborús filmet készített a Shakespeare-darabból: a fegyverzet csúcsmodern, a viszály réges-régi.
Shakespeare egyik kevéssé ismert és méltatott darabjának első filmes adaptációjával Ralph Fiennes rendkívüli feladatot választott rendezői debütálásához. Noha Fiennes képzett Shakespeare-színész, aki egy londoni színpadon már eljátszotta Coriolanus szerepét, a filmvásznon pedig olyan gonosztevők megformálásával szerzett nevet magának, mint Amon Goeth (Schindler listája) vagy Voldemort (Harry Potter), Shakespeare utolsó tragédiájának megfilmesítése többet kíván egy zseniális alakításnál.
A darab értelmezéséről ugyanis máig vita folyik, mivel Coriolanus alakja Shakespeare egyik legkevésbé érthető tragikus hőse, aki szinte semmit nem mutat meg a benne feszülő erőkből, és jóformán lehetetlen vele azonosulni. A végig komor, fenyegető hangvételű történetben a hadvezért anyja (Vanessa Redgrave) ambíciói politikai szerepre kényszerítik, de mivel képtelen leplezni a tömegek iránti megvetését, a korrupt politikusok által befolyásolt közhangulat ellene fordul, és száműzik. Coriolanus bosszúból csatlakozik korábbi esküdt ellenségéhez, a lázadó Aufidius-hoz (Gerard Butler), de a hazája elleni pusztító hadjárat közben anyja a gyermeki érzéseit manipulálva békét eszközöl ki nála Róma számára, amiért a lázadók halállal büntetik.
Fiennes két döntéssel igyekszik a mai néző számára hozzáférhetővé tenni a darabot: a jelenkor kontextusába helyezi a történetet, és a kortárs háborús film megújításában jeleskedő alkotókkal veszi körbe magát. A belgrádi és montenegrói helyszínek által megidézett etnikai konfliktusok, a római katonák high-tech egyenruhája és fegyverzete vagy a lázadók útzárai által jelölt pillanatnyi államhatárok, valamint a gyakori híradóbejátszások egy konkrét földrajzi megjelölés nélküli, mégis ismerős környezetet tárnak elénk, amelyben a kibékíthetetlen gazdasági, politikai és etnikai feszültségek mögött felsejlik egy káoszba és szüntelen háborúba sodródó világ képe. Ennek a víziónak a megvalósításában a rendező nagyban támaszkodik Barry Ackroydra, aki A bombák földjén operatőreként sajátos kézi kameravezetésével nyert Oscar-díjat, illetve a forgatókönyvíró John Loganra (Gladiátor), aki igyekezett Shakespeare nyelvezetét megtartani, miközben jelentősen meghúzta a szöveget, valamint Gerard Butlerre, aki itt leginkább a 300-ban mutatott erényeit csillogtatja.
Azzal, hogy Fiennes háborús filmet készít a drámából, egyben le is mond arról, hogy megoldja annak hagyományos dilemmáit, amilyen a jórészt csak megvetést érdemlő, ezért kevésbé tragikus hős figurája, a túlságosan kíméletlen anya alakja vagy a különböző eredetű társadalmi konfliktusok közötti viszony kérdése. Az adaptáció ugyanakkor azzal árul el a legtöbbet a nézőpontjáról, amit megváltoztat az eredeti történeten. A számos, kisebb változtatás között a legfontosabb, hogy a filmből kimarad a darab központi metaforáját megfogalmazó nyitó monológ, amelyben Menenius Agrippa, római szenátor az éhséglázadás szélén álló tömeget csitítandó az emberi testhez hasonlítja az állam egészséges működését, ahol a politikai vezetés a gyomor, amit hiába vádolnak tétlenséggel a végtagok (a nép), csak a belőle származó vér, vagyis az elöljárók bölcsessége révén működhet a test. A darab értelmezéséhez hagyományosan kulcsot adó metafora szerint a közösségen belüli rend felbomlása okozza a dráma széttartó konfliktusait, de ugyanúgy a rend eszméje az, ami összeköti, és megoldhatja azokat. A Ralph Fiennes Coriolanus-adaptációja által elénk tárt világban azonban ez az eszme még a hiányával sincs jelen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/08 13-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11153 |
