Varró Attila
The Hunter – ausztrál, 2011. Rendezte és írta: Julia Leigh regényéből Daniel Nettheim. Kép: Robert Humpreys. Zene: Andrew Lancester és Matteo Zingales. Szereplők: Willem Dafoe (David), Frances O’Connor (Lucy), Sam Neill (Mindy). Gyártó: Porchlight Films Productions. Forgalmazó: ADS. Feliratos. 87 perc.
Wrestler, Warrior, Driver; Tinker, Tailor, Soldier… – a különféle kalandzsánereknek álcázott minimalista férfimelodrámák mostanság frissen gyöngyöző verejtékcseppek a tesztoszteron-túltengéstől megfáradt és eltompult alfahím-filmek halántékán. Mialatt jelmezes szuperhősök és deresedő akciósztárok próbálják tartani a lelket, őrizni az illúziót a plazmatévék előtt (be)feszítő erősebb nemben, a háttérben hagyományos, párszótagú férfifoglalkozások szikár, halkszavú mesteremberei bizonyítják szaktudásukkal és elkötelezettségükkel, mit jelent a valódi tartás és állóképesség a napalmnál pusztítóbb érzelmi csapások közepette. A trendbe tavaly bekapcsolódott ausztrál kalandfilm egy magányos Huntert nevez a mezőnybe, aki a bő hetven éve kihaltnak tartott erszényes farkas utolsó példányának tasmániai levadászása során kénytelen szembenézni saját fajtája pusztulásra ítéltetettségével.
Amerikai és brit műfajtársaival ellentétben az alapanyag ezúttal női szépléleknek köszönhető: a Sleeping Beauty erotikus művészfilmjét jegyző Julia Leigh 1999-es debütregénye nem sokban idézi a hard-boiled regények, Le Carré-féle kémsztorik gazdaságos, precízen fogalmazó stílusát és célorientált cselekményét – finomművű, költői képekben fogalmazott prózája a magányos küldetés belső rezdüléseit dokumentálja, a nyomkövetés és csapdaállítás monoton rutinmunkájának epizódjaiban. A tévésorozatok céheinél tanult Daniel Nettheim vászon-olvasata célratörőbb, a démonizált megbízócég és a munkájukat féltő favágók képében konkrét antagonistákat teremt, valamint a regény kopár-szép végkicsengését megtagadva hősét morális üdvözítésében részesíti a vadászat végére. Noha a melodráma teljes fényében ragyog, a hangulat kivételesen szuggesztív (hála az egyaránt nemes/kies tájkép-totáloknak és Dafoe-közelképeknek), az ügyetlen thrilleresítés és a katarzis kényszerű happy endje éppen az egész mű üzenetének hitelét kezdi ki a civilizáció könyörtelen eróziójáról élővilágban, lelkivilágban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/07 59-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11148 |
