Mozi

Sleeping Beauty

Bata Norbert

Sleeping Beauty – ausztrál, 2011. Rendezte és írta: Julia Leigh. Kép: Geoffrey Simpson. Zene: Ben Frost. Szereplők: Emily Browning (Lucy), Rachel Blake (Clara), Ewen Leslie (Birdman). Gyártó: Magic Films / Screen Australia. Forgalmazó: ADS. Feliratos. 101 perc.

Nem éppen a mesekönyvek lapjairól érkezett Julia Leigh debütáló mozijának „Csipkerózsikája”. Noha mostanában menetrendszerűen (poszt)modernizálják az ártatlan hősnőket, Piroskától Hófehérkéig, álomszuszék kolleginájuk felnőttmeséje nemcsak ezektől a trendektől áll távol, de a tömegfilmektől is. Lemond egyúttal a kortárs művészfilmek módfelett kedvelt kellékeiről is, amennyiben nem tobzódik öncélúan a devianciák és perverzitások mutogatásában. Pedig alkalma, mi tagadás, bőven volna rá. Az Emily Browning által inkább megtestesített, semmint eljátszott hősnő ugyanis – hogy önfenntartását és egyetemi tanulmányait finanszírozhassa – szexuális szolgáltatásokat vállal: arisztokrata körökben előbb fehérneműs felszolgáló, később álomba kábított Csipkerózsikaként, öntudatlanul, idős férfiak játékszere.

Rémes belegondolni, mit lehetett volna kihozni ebből a szüzséből – Leigh azonban az obszcén részletek zömétől megkíméli a publikumot: aki szenzációra vágyik, pláne ha a Tágra zárt szemek kimaradt jeleneteire, csalódni fog. Feltehetőleg az is, aki átélhető emberi sorsokra, drámai helyzetekre, egyáltalán érthető motivációkkal bíró szereplőkre vár. Leigh megközelítése a lehető legszenvtelenebb; a modern művészfilm minimalista vonulatainak emblematikus eszközeit idézi fel: a holt időt, az alapvető információk elhallgatását, a kifejezéstelen színészi játékot, a töredékességet, s legkivált a hosszan kitartott, sokszor fix nézőpontból vett beállításokat. Mintha Bresson készítette volna A Nap Szépét. Kérdéses, hogy ez szerencsés kombináció-e; Damjan Kozole 2009-es Slovenkája (Call Girl) hasonló hősnőjével, hagyományosabb építkezése ellenére is, mélyebben hatolt be ebbe az ellentmondásos világba