Huber Zoltán
A mai spanyol film büszke az ország sokszínűségére, miközben a felmerülő társadalmi kérdések megvitatásában is fontos szerepet vállal.
A spanyol film elsősorban a honi közönség kegyeit keresi, miközben az erős amerikai verseny és a növekvő európai érdeklődés egyre nagyobb műfaji tudatosságra sarkallja az alkotókat. Forgathatnak azonban népszerű melodrámát vagy vígjátékot, véres horrort vagy mesefilmet, a hispán rendezők mindig felemelik a szavukat a társadalomban sajnos még mindig felbukkanó nacionalizmus, hímsovinizmus és a homofóbia ellen, de a katolikus egyház túlkapásai, a Franco-korszak fájdalmas öröksége is fontos motívum. A legifjabb rendezőgeneráció legfontosabb vállalása azonban mégis az, hogy a centralizált állam ideológiája, illetve az egyre erősödő globalizációs tendenciák ellenében büszkén hirdetik a föderális Spanyolország eszméjét. Látásmódjukban kiemelt hangsúlyt kap a regionális sokszínűség, a „colores locales” mikrokulturális eszménye, miközben műveikkel a leegyszerűsítő, vészesen uniformizáló, robbanásveszélyes előítéletekkel is felveszik a harcot.
Spanyolország ennek ellenére sok magyar számára még mindig a szieszta-fieszta-Costa Brava szentháromságát jelenti, a magyar mozilátogató Almodóvar, Amenábar és esetleg Alex de la Iglesia mellett másik rendezőt nem nagyon tud említeni, ha a hispán filmművészetről kérdezik. Az ő alkotásaikon kívül legfeljebb könnyes melodrámák, a véres horrorok és a Torrente-széria a jut el a hazai vetítőkig.
A spanyol filmhetek és a Cinemax ugyan sokat tettek Európa talán legszínesebb filmgyártásának magyarországi bemutatásáért, de még mindig sok pótolnivaló akad. Bölcs döntés volt ezért a Titanic szervezőitől, hogy a spanyol filmnek kiemelt figyelmet szenteltek, ráadásul a Spanyolcsizma szekció kifejezetten a fiatalabb alkotók munkáira koncentrált. Az már kevésbé volt szerencsés, hogy a válogatásban túlsúlyba kerültek a melodrámák, illetve az ország etnikai-kulturális sokszínűségét is egyoldalúan reprezentálták: az öt filmből három katalán alkotással találkozhatott a közönség. (Zárójelben érdemes azért gyorsan megjegyezni, a részben vagy egészében katalánul megszólaló művek a spanyol nyelv népszerűsítésén dolgozó, állami támogatással működő Cervantes Intézet támogatásával jutottak el hozzánk – ami remekül illusztrálja, arrafelé mi a hivatalos álláspont a többség és kisebbség kényes viszonyáról.)
A Franco utáni spanyol film érthető okokból a tabutémákra koncentrált, és így volt ez még a spanyol gazdasági csoda idején is, ezért a társadalomkritika most, a súlyos recesszió idején vélhetően még élesebb lesz. A meghívott filmek közös nevezőjét a megcsontosodó, buta sztereotípiák, illetve az így kialakuló, robbanásveszélyes problémák vizsgálatai jelentették – és sajnos ezek a kérdések egyre égetőbbek Magyarországon is.
A spanyol filmmel kapcsolatos, felszínes nézői elvárásokra cáfolt rá az Oscar másik fele címet viselő, rendkívül szikár alkotás. A hosszú, terhes csendek, a meditatív, lassú kameramozgások és a sötét, baljós képek az északi szekcióban bizonyára nem okoztak volna különösebb meglepetést, egy andalúz filmnek azonban rendkívül sajátos hangulatot kölcsönöztek. A titkokkal terhelt családi tragédia, a szőnyeg alá söpört múlt és az elfojtott fájdalmak jól illenek ugyan a féktelen életörömből és bús halálvágyból gyúrt spanyol néplélekhez – a csehovi dráma hagyományai, a skandináv mozit jellemző csendes minimalizmus azonban kifejezetten idegenül hatnak Almería napsütötte, zöldellő tájain.
A címszereplő Oscar biztonsági őr, aki nagyapja halála miatt kénytelen újra találkozni rég nem látott húgával. A rendező, Manuel Martín Cuenca megpróbál fojtott, baljós hangulatokat varázsolni, és szeretne párhuzamot vonni a végtelen tenger, illetve a figurák belső tragédiái között, de a szikrázó fények és a vidám, meleg színek ugyanúgy megtörik az erőltetett melankóliát, mint ahogyan a pergő, szabadon csapongó andalúz nyelvjárás is hitelteleníti a rákényszerített, szűkszavú párbeszédeket. A film e természetellenes modora mellett az alapkonfliktus kibontása is problémás. A szörnyű titkokra túl gyorsan rábukkanunk, a mélyebb magyarázat azonban elmaradt. A testvérpár története nem emelkedik univerzális tragédiává, a film végül maga is érdektelenségbe fullad.
Szerencsére más a helyzet a második világháborús katalán spion hajmeresztő történetével. A Garbo, a kém a dokumentumfilm, a vígjáték és a kalandfilm lehengerlő keveréke, de főhajtás a filmtörténet klasszikus korszaka, az örök emberi jóság előtt is. Edmon Roch, a sikeres producer első rendezése szokatlan munka, amely kellő szeretettel és humorral rajzolja meg egy elképesztő figura portréját. A megtörtént eseten alapuló mozi archív felvételekkel és beszélő fejekkel is dolgozik, ám az elképesztő események illusztrációjaként nem rekonstruált jeleneteket használ, hanem a klasszikus hollywoodi kémfilmek ikonikus pillanatait vágja be, melyek sajátos összefüggésekkel gazdagítják a látottakat.
A formabontó megoldásokkal a rendező ügyesen elkerüli a száraz, unalmas dokumentumfilmek, illetve a hatásvadász bulvárdarabok modorát is. Az egykori kettős ügynök, Juan Pujol hihetetlen tettei nemcsak szórakoztatóak, de kifejezetten gondolatébresztők is, hisz az önjelölt kém légből kapott hadászati információi végül azért vezethették félre a nácikat, mert ő pontosan azt hazudta nekik, amit hallani szerettek volna. Roch alkotása felemelő és szívet melengető, ráadásul úgy meséli el ezt az általános érvényű, rendkívül pozitív emberi történetet, hogy közben a katalán nemzeti büszkeség is loboghat egy picit.
Mindezek sajnos nem mondhatók el Ramon Térmens Katalónia über alles! című filmjéről, mely az autonóm tartomány növekvő intoleranciáját kívánja bemutatni, érdemben azonban mégsem tud hozzászólni a negatív előítéletek, illetve a belőlük származó, rohamosan növekvő társadalmi gondok összetett kérdésköréhez. A film az öngerjesztő idegengyűlölet, a szélsőjobboldali előretörés, illetve a veszélyes türelmetlenség egymással összefüggő, bonyolult problémáit boncolgatja, de sajnos ugyanolyan közhelyekkel dobálódzik, ahogyan azt a másik oldal szokta tenni. Már a rendező címválasztása is erősen vitatható, hisz rögtön bántó asszociációkat ébreszt a német himnusz kezdő sora és az ország náci múltja között.
Térmens három, csúnyán elrajzolt és gyengén egybeszerkesztett, kifejezetten didaktikus történetet vázol, amivel kizárólag a mélyben zajló folyamatok felszínét karcolja meg. A rendező kétségtelenül a jó ügy érdekében emeli fel a szavát, ám az átlátszó propagandamunka akkor is rossz, ha elítélendő jelenségek ellen fordul. A tanmese egysíkú érvei nem győznek meg a katalán társadalom fasisztoid vonásairól, miközben a félamatőr képek, a kamerába pillantó statiszták és az átgondolatlan kamerahasználat miatt a film egyértelműen a szekció leggyengébb alkotása volt.
Nem a megvalósítása, inkább témafelvetése miatt volt problémás az Amit csak akarsz meghívása, hiszen a filmmel újabb kötelező, feleslegesnek tűnő kört futottak a fesztivál szervezői. Mintha egy mai spanyol válogatás egyenesen elképzelhetetlen lenne pikáns melodráma nélkül, most is kaptunk egy, a homoszexualitás kérdéseit boncolgató alkotást. Achero Mañas rendező becsületére legyen mondva, ezúttal sikerül kissé megkavarnia az ismert képletet, és a szívszorító apa–lánya történetet friss lendülettel, remek színészi és operatőri támogatással vázolja. Nagy kár, hogy végül mégsem tud sok újdonságot hozzátenni az átlagostól eltérő nemi identitás, az elutasító társadalmi reakciók sokszor vizsgált viszonyrendszeréhez.
Leo sikeres ügyvéd, aki felesége halála után, a veszteséget feldolgozni képtelen kislánya kedvéért éjjelente nőnek öltözik, és e furcsa viselkedésével apránként kivívja a gyermeke szeretetét, illetve a környezete értetlen elutasítását. Mañas filmje kétségtelenül érdekes és provokatív témákat boncolgat, de végül nem tudja megfelelően kibontani őket. A szép és meghitt családi pillanatokon keresztül megvillantja ugyan a szülői szeretet erejét, főhőse szexualitásának természetét, a sajátos szerepjáték ellentmondásos okait azonban nem tárja fel.
Míg a madridi ügyvéd csak bizarr átváltozásával képes áttörni lánya gyászát, addig Toni Bestard gyönyörű filmje, a Kedves idegen azt állítja, a másik megértéséhez elég lehet egy kis odafigyelés, egy kedves mosoly is. A világtól elzárt mallorcai faluban letelepedő, titokzatos jövevény története minden giccstől és érzelgősségtől mentesen, jól kidolgozott humorral mesél a szolidaritás, a türelem fontosságáról. A kliséktől mentes, okos forgatókönyv szerencsére messze elkerüli a nagybetűs tanulságokat is: a letelepedő ír férfi spanyoltudás nélkül, tudtán kívül teszi boldogabbá a kis közösség életét, csak azért, mert érdeklődő arccal végighallgatja a hozzá fordulókat.
Colm Meaney remek játéka, a csodálatos helyszínek, illetve a komikum és a tragikum jól eltalált aránya már önmagában is élménnyé varázsolná a filmet, Bestard azonban utánozhatatlan helyi ízekkel is gazdagítja az allegorikus történetet, így műve kétségtelenül a válogatás legerősebb darabja lehetett. A Kedves idegen példaszerűen ötvözi a világszerte népszerű műfaji filmek, illetve a tipikusan spanyol történetek előnyeit, és nemcsak a nemzeti karakterről árul el sokat, de reményteljes, mélyen humánus hangokat üt meg. A rendező olvasatában az önmagukba záródó, szomorú sorsokat végül feltöri a szereplőkben szunnyadó emberségük, amihez szerencsére sem nyelvtudás, sem kulturális hasonlóságok, sem közösen vallott értékek nem szükségesek – elég, ha nem félelemmel, hanem megértéssel közelítünk a másikhoz.
Habár e pozitív üzenettel nyilván nem Bestard találta fel azt a bizonyos spanyolviaszt, az egyszerűségében is hatásos tanácsot mégsem haszontalan fontolóra venni. A fiatal spanyol rendezők aktív, harcos alkotó hozzáállásán is érdemes elgondolkodni – amelyet még e kissé egyenetlen, terjedelmi korlátai miatt sem átfogó válogatás is élesen kirajzolt. Az eltérő stilisztikai megoldások, a változatos témaválasztások ellenére az ibériai ország filmesei láthatóan elkötelezettek a szociális érzékenység, a maguk tágabb-szűkebb kulturális hagyományai iránt – de mivel a felelős filmkészítést fontos társadalmi feladatnak tekintik, törekszenek a minél szélesebb közönség megszólítására is. Ha a Titanic Spanyolcsizma-szekciója okozott is némi csalódást, talán épp ez sarkallhatja majd az érdeklődőket a spanyol filmtermés alaposabb és mélyebb feltérképezésére.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/07 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11126 |
