Kelecsényi László
Istenkísértés hozzányúlni Ottlik prózájához. A kihívás ugyan sok rendezőt vonzott, de az Iskola a határon mindmáig nem került filmvászonra.
„Világra jöttél egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy.” Ingyen mozi – ez Ottlik Géza kedvelt szókapcsolata. Többször előjön ez a fordulat a műveiben. Egyáltalán, a mozit is elég sokszor emlegeti (a Buda című regényében egy híján negyvenszer), és néhány látogatott vetítőhelyről is beszámol (Simplon, Palota, Bodográf). Köztudott, hogy nem járt rendszeresen moziba, mint barátja, Mándy Iván. Sokáig tévékészüléke sem volt, s amikor mégis vettek egyet, akként kommentálta, hogy „megtört a gerincünk”. Mozgóképről csak egyetlen alkalommal írt, méghozzá egy Strauss-életrajzfilmről, melynek ürügyén megemlíti azt a szakirodalomban vándorló közhelyet, hogy csupán 33 vagy 36 drámai alaphelyzet létezik.
Tiltakozott ellene, hogy prózai munkái alapján átdolgozásokat készítsenek. Le is írta, hogy művei nem alkalmasak erre. Mégis megkísértették őt a filmesek. Elsőként Jancsó Miklós, aki az Iskola a határon megjelenése után nem sokkal megkereste az ötlettel, hogy forgatna az akkor még nem klasszicizálódott mű alapján. Jancsó A harangok Rómába mentek bukása után még nem volt „összenőve” Hernádi Gyulával, s ki tudja, milyen fordulatot vesz a pályája, ha ez a terv megvalósul. De Ottlik elutasító volt. Csak jóval később, a nyolcvanas évek elején adta be a derekát, hogy főművéből mozi-verzió legyen. Gothár Péter kapott engedélyt, és a Kapecz Zsuzsa–Pataki Éva szerzőpáros készítette el a szcenáriumot, melyet az idős író jóváhagyott, sőt, egy-két új jelenetet is írt hozzá. Az Iskola filmtervéből azonban – főként anyagi okok miatt – nem lett semmi.
A szerencsés befutó végül Dömölky János lett, aki két filmmel is áldozhatott a sokak által nagyra becsült Ottlik Géza munkássága előtt. Előbb a Hajnali háztetők jelent meg a mozikban, majd kisvártatva A Valencia-rejtély, tévéfilmen. Emellett születtek rövid ottlikos filmdolgozatok. Makk Károly például a Szerelem című novella alapján (nem tévesztendő össze a Déry-filmmel), 1980 táján. Jegyezzük meg: a tévé archívumában letörölték a filmet; a centenárium alkalmából vetíteni akarták, de nem találták. Aztán jöttek az ifjabbak, Szemző Tibor, Horváth Lili és Joó Tamás készített, meglehetős szabadossággal – Ottlikkal szólva: a szabadság enyhe mámorában – röpdolgozatokat munkái alapján.
Mesélik, hogy az író nagyon élvezte a Hajnali háztetők forgatásának hangulatát, azt a színes kavalkádot, ami egy stábot körülvesz. Azt a forró ünneplést, amely a film díszbemutatóján megjelenő írót fogadta, még inkább élvezhette. Dömölky jól választott. A kétségtelen nem terjedelmes Ottlik-életműből valóban a Hajnali háztetők a legalkalmasabb filmátdolgozásra. Egy jó léha könyv, amelyben olyannyira szűkölködik a magyar irodalom. Mert a léhák rosszak, a jók meg komolyak, mint egy vakbélgyulladás – ezt Schöpflin Aladár állapította meg, jogosan.
A bemutatott film nem aratott igazi sikert. Az aktuális Filmszemlén Koltai Lajos operatőrt és az egyik főszerepet játszó Cserhalmi Györgyöt díjazták. Egy játékfilm (Csók, anyu) és egy dokumentum (Keresztúton) vitte el a társadalmi illetve a szakmai zsűri főbb díjait. Mai szemmel visszatekintve arra az 1987-es, tehát két és fél évtizeddel korábbi mezőnyre, Gazdag Gyula Hol volt, hol nem volt és András Ferenc A nagy generáció című alkotásai tűnnek maradandónak, mindenesetre a filmes kánon újranézhető darabjainak. Az Ottlik–Dömölky párosé nem. A korabeli kritika az idős író előtt tisztelgett, de a filmről nem írt egyértelműen dicsérő hangnemben. Mintha a bírálók is Mándy Ivánnak adtak volna igazat, aki a MOKÉP szórólapján azt írta „istenkísértés hozzányúlni Ottlik Géza prózájához”. A napi- és hetilap-kritikusok java (tanulságos korabeli névsor), Gyertyán Ervin, Koltai Ágnes, Sas György, Zöldi László enyhén szólva is, finom vállveregetéssel tért napirendre a fél-sikernek vagy fél-kudarcnak tetsző új film fölött. Reményi József Tamás is hasonló véleményének adott hangot a Filmvilág hasábjain. „Nem hiába ódzkodott oly kitartóan attól, hogy prózáját megfilmesítsék/dramatizálják, mennyire artikulálódhat a szöveg mögötti hallgatás, mely utóbbi súlyosabb az előbbinél? Nos, az első kísérlet rendezője ezzel a feladattal csak egy-egy kivételes pillanatban birkózott meg, és a Hajnali háztetők című film inkább tisztelgés az elmúlt évtizedeket emelt fővel átélt Ottlik Géza előtt, mintsem átköltés a Hajnali háztetők című regényből.” (1987/4.)
Kérdés, hogy egy negyedszázad utáni újranézés mit változtat a filmen? Előbukkannak-e olyan, akkor nem észlelt sugalmak, miket nem vett/vehetett észre a kortársi szemlélődés. Elsőül az tűnik a szó szoros értelmében a szemünkbe, hogy a sötéten fényképezés kordivatja mennyit árt egy manapság már csak képernyőn látható mozgóképnek. Hogy a selymes fátyolosság lehetett hangulaterősítő, fokozó elem, de manapság csak befogadás-nehezítő homályosság. A színészi játék őrzi eredetiségét, hiszen Dömölky, már csak hatalmas televíziós rutinja miatt is, arcokra koncentrált, szűk képkivágásokkal beszéli el a történetet – amely igenis él. Átjön a példázatosság 2012-be, sőt, mintha a szélhámos, bűvészkedő művész históriája mostanság több utalást tartalmazna, mikor tájt írók, színészek és minden rendű-rangú csepűrágók a regényben palmírozásnak nevezett módszerrel élnek meg pályájukon. Ráfestenek/ráírnak valamit mások vagy önmaguk műveire, és már le sem kell mosniuk a maszkot, mint az emigráló Halász Péternek, aki így ment ki hazájából egy kisebb vagyont. Már csak a maszk kell a közönségnek, nem tűri az amúgy elbutított jónép egy-egy színész vagy író rejtett, igaz valóját. A trükköt díjazzák, a Halász Péter-i szélhámos gesztust. Innen nézve Dömölky filmje forrón aktuális egykori dolgozat.
Majd egy évtized elteltével és az író halála után nyúlt ismét Dömölky János Ottlik-alapanyaghoz. Utóbbi kifejezést most szó szerint kell érteni, mert A Valencia-rejtély című, szerzője által hang- és képsornak nevezett műfajú, a megjelenésre kéziratban túl sokáig várakozó, természettudományos ihletésű írás műformáját tekintve szinte kiált a megfilmesítés után. Majdnem egy időben készült belőle rádiójáték és fekete-fehér tévéfilm. Talányos művé vált, mert eredetileg, írásos formájában is az volt. Természettudományos krimi: egyetlen mondatban összegezhető, vagy inkább – nem szégyen ez sem – vulgarizálható tartalma annyi, hogy méltóak, jók és érettek vagyunk-e mi emberek a tudomány áldásaira, kezelni tudjuk-e számunkra átkosnak bizonyuló vadhajtásait? Magyarán: nem túl korán jöttünk-e le a fáról? Meg tudunk-e felelni a nagybetűs Világegyetem kihívásainak? Ez az ottliki kérdés.
Ez van – mintha címével is erre felelne Szemző Tibor tízperces Ottlik-röpdolgozata, melyet Pest és Buda utcáin, terein forgatott, a szó nemesb érelmében amatőr módon. Az író hangját halljuk, Miért Buda? szövegét mondja, miközben mintegy vizuális installációban részesülünk józsefvárosi kapualjak, Moszkva tér környéki házak, háztetők képsorait szemlélve. Ez már az ezredforduló utáni filmes utóélet. A legifjabbak is beálltak a sorba. Egy-egy kezdő rendező nem olyan mohó, hogy az ottliki nagyprózát akarná adaptálni. Megelégednek egy-egy korai novellával, ahol szabadabban szárnyalhat az átdolgozó igyekezet. A legifjabbak hűségesek sem akarnak lenni. Mire is lenne jó egy korrekt, becsületes leképezés! Másnapra elfelejtjük. Az új tehetség mértéke az, mi jut eszébe egy bármilyen hagyomány által korábban megszentelt irodalmi szövegtestről. Egy radikális kritikus olyasmit is állított Ottlik pályakezdő éveinek novella-terméséről, hogy azok „erősen közepesek”. Feltéve, de meg nem engedve, hogy így van, annál inkább kihívás egy kezdőnek, ha ismeri az íratlan szabályt, kiváló filmet közepes/gyenge irodalomból inkább lehet forgatni, mint klasszicizálódott darabokból.
Horváth Lili ötven év múltán az Uszodai tolvaj című 1946-os keletű elbeszélést használta ugródeszkául; a főcímen jelzi is, hogy csak a régi novella motívumait használja. Mai időkbe helyezett szereplőit megfiatalította; az úri fiúkból proligyerek-romagyerek páros lett; a tolvajszerep kiosztásánál becsapja közhelyes nézői várakozásunkat. Ebben a főiskolai vizsgafilmben a magyar kamasz lopja meg a roma kamaszt. A világ eléggé reménytelen, az ottliki tanulság értelmében csak a rúgásokból, ütésekből ért.
Joó Tamás Ottlik egyik novelláját, A drótszemüveget forgatta ki – jó értelemben. Örök tavaly címmel rendezett belőle negyven perces variációt. Fekete-fehér nyersanyagra forgatott, s képi világa mintha valóban a hatvanas évek modernista klasszikusait idézné. Új hullámos szertelenségekkel hat, ám mintha ezek a polgárpukkasztó ripőkségek mind-mind benne volnának Ottlikban. Nem a százpengőssel cigarettára gyújtás, hanem a lázongás, a másképp akarás, a berögzült szabályok figyelmen kívül hagyása. A szellem, amely nem alkuszik. Ha van öröksége ezeknek az „erősen közepes” novelláknak, ez a hagyomány-elutasítás az.
Bébé és Halász Péter nagy mozija (az Iskola a határon) nem készült el. Talán nem is fog soha. Helyettük itt vannak ezek a kísérletek, melyek szinte hiánytalanul leképezik az állandó ottliki mondanivalót. Valamiképp ki lehet csellózni a sorssal, diadalmasan áttangózni az életen. Vagy mégsem?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/07 09-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11122 |
