Hirsch Tibor
Nincs ebben semmi félelmetes, a halál, az ipar-halál, a mezőgazdaság-halál, a közlekedés-halál és közigazgatás-halál már mind-mind régen lezajlott. Emiatt nem érdemes jajveszékelni.
A roncs művészet, a roncs szórakozás. Szépnek számít a folyamat – a virágot termő romlás – Baudelaire óta; teltházat vonzanak a menedékhelyen gyülekező emberroncsok Gorkij óta.
A mozgókép eleinte agyonglancolt világokat mutatott, ha közönségét szórakoztatni akarta, és már tenyérnyi málló vakolat is azt jelentette: Vigyázz, művészet következik!
Mindez régen volt.
Ma bárki, bármilyen célból kitalálhat filmjei számára valamilyen roncs-világot. Mondjuk az, akinek része volt ilyesmiben, és nem hajlandó elfelejteni, vagy az, aki csak álmodik róla, de rémálmait megelőlegezi magának és az emberiségnek.
Roncsfilmet csinál Szomjas György és Ridley Scott. Romlásfilmet Bódy és Greenaway. Rom-filmet Tarkovszkij, Pasolini, Kubrick – és Ráday Mihály, a városvédő.
Mad Maxék szuper roncsautói már javában kergetőztek a sivatagban, a Nyolcadik Utas és a Szárnyas fejvadász már rozsda-létől nedvesen, rosszul szigetelt csövek gőz-ködében, térdig (potrohig) nyálkában, civilizációs hulladékban harcolta soronkövetkező harcát az apokalipszis-perverz mozibarátok gyönyörűségére, amikor a kelet-európai roncs láttán a közönségnek és műbírálónak még mindig politizálhatnékja támadt.
A mozgókép mutatta például a moszkvai, prágai, szófiai, budapesti átlag-utcát, átlag-enteriőrt, és mi elégedettek voltunk: a másoké hamis, a miénk igaz, a másoké kendőz és lakkoz, a miénk rom-roncs-romlás zárványaival lelkesen túlteljesít.
Mára a hajdanvolt keleti blokk országai sok mindenben távolodtak, és kevés vonatkozásban közeledtek. E kevés vonatkozások egyike egy közös filmművészi platform, egy nem egyedüli, de immár sehol sem üldözendő vizualitásgyártó vezérelv. „Induljunk ki abból – mondják – hogy ez (vagy az) Roncs-ország.” Esetleg: Roncs-földrész, az Oderától a Csendes-óceánig. Ez persze csak amolyan közös gondolkodási keret. Sokféleképpen kitölthető önsajnálat, önleleplezés többé nem feltétlenül tartozik hozzá, és talán még a nemzeti-konzervatív erők is elbizonytalanodnak, érdemes-e kikérni maguknak, ami végül megszületik.
Merthogy az itteni roncs érték. Merthogy megint jövőmodell terem a változatos történelmű Kelet-Európa. Nemrég a kommunizmus óriás-laboratóriumának tekintették az érdeklődő kívülállók, hiszen ilyesminek hirdette magát. A kísérlet lezárult, a negatív eredményről példás jegyzőkönyv készült: többek között mozgóképes változatban.
És lám, megint a film viszi a hírt: Kelet-Európa újra jövő-skanzen. Vessék csak ide vigyázó szemüket: bizony, az északi félteke ma még virágzó, nyugati fele is ide jut, ha rossz úton jár. Jöjjön csak el a Menekülés New Yorkból huszonharmadik folytatásának kiszemelt rendezője, jöjjön, és nézzen körül, vagy nézzen meg egy itteni mozidarabot – mondjuk egy orosz filmet, amit magyar rendező rendezett: nézze meg a Vasisten gyermekeit.
Milyen is a hamisítatlan keleti roncs? Mindenekelőtt nem indukál politizáló gondolatmeneteket. Nem számít botránynak, merthogy nincs, amihez képest botrány legyen. Mindenütt jelenvaló, „világnagy”, de ettől még nem mindig, és nem feltétlenül nyomasztó. Lehet vicces, lehet poétikus, sugározhat erőt és pátoszt, talán még reményt is: hiszen roncsról, romról bőséges történelmi tapasztalatok birtokában bármikor szemünkbe juthat a „Nulla év”: a roncs- és romeltakarítás. Meg kell hagyni, túlfinomult, előkelő szocioállapot ez, előkelőbb, mint amivel gazdag nyugati civilizációk dicsekedhetnek. Ez az igazi, a szószerinti posztindusztrialitás: ha egyszer minden, ami indusztriális meghalt vagy haldoklik, akkor ami utána marad az értelemszerűen „poszt” és szükségszerűen roncs. Nincs ebben semmi félelmetes, a halál – az ipar-halál már mind-mind régen lezajlott: emiatt ugyanúgy nem érdemes jajveszékelni, ahogy Mad Max népe sem rágódik folyton-folyvást a valamikori atomkatasztrófa emlékein.
Még egy ok, amiért a Kelet-Európai Roncs derűs mosollyal szemlélhető, és csendes büszkeséggel mutogatható: ez a roncs olyan egységessé, olyan finom eloszlásúvá lett mostanra, mint az életet termő humusz. Általános a pusztulás, amiből – meghosszabbítva a biológiai párhuzamot – valaminek előbb-utóbb tényleg sarjadnia kell.
Azt hinnénk, amit ember épített, és még többé-kevésbé ép, sőt működik, nem válhat hasonlatossá a korhadó, aztán megint élő, valódi vegetációhoz. Lehet, hogy civilizációk tündöklése-hanyatlása hasonlatos a természetben előforduló tündökléshez-hanyatláshoz, de ez – eddig így véltük – csak amolyan makro-szint.
„Miként a dzsungel-televényben machétával vágunk utat, úgy a vasmű-televényben mi mással, ha nem lángvágóval:’ Így magyarázhatná a helyzetet a Vasisten-film alkotója, de miután ennek így se füle, se farka, és szavakkal amúgyis kifejezhetetlen, ésszel föl nem fogható – meg kell, hogy mutassa.
A film azzal kezdődik, hogy hőseink lyukat kanyarítanak egy óriás tartály, majd egy női zuhanyozó vasfalán. Valamivel később nyílást vágnak egy robogó vasúti kocsi vas-boltozatán.
A civilizációs objektumok bonyolult rendszere csakis ma és csakis ott – televény. Vas-televény. Ha hőseink Föld-isten gyermekei lennének, akkor a földet lyuggatnák, ha Erdő-isten gyermekei, akkor az erdőt.
Richard Brautigan, a különös tehetségű, korán elhunyt amerikai író Görögdinnye édes levében című, magyarul is olvasható kisregényében a másik szuperhatalom végállapotát írja le, mely – milyen különös egybeesés: ugyancsak komplett televény-világ: egy cukros-ragacsos dinnye-univerzum. A különbség csak annyi, hogy aki az édes gyümölcshúsba akar lyukat vágni, annak nincs szüksége lángvágóra. Következésképpen Dinnye-isten ottani gyermekeinek nem kell erősnek, bátornak, férfiasan keménynek lenni. Ami viszont mindkét, orosz és amerikai, isten gyermekeiben közös, az az ártatlan, szófukar bárgyúság. Televény-lakók, a kétféleképpen értelmezett posztindusztrialitás teremtményei, akik, akár cukros dinnye-lében, akár csípős kohófüstben élnek, hasonlatossá lesznek a mindenféle indusztriát megelőző természeti népekhez.
Nehéz dolga van annak, aki mindezt mozgóképen láttatni akarja. A félig ép, félig roncs gyárvilág nem könnyen mutatja televényszerű lényegét a kamerának, különösen ha valaki valami tetszetőst is látni akar benne. A roncsolódáshoz – ronccsá váláshoz – ugyanis nem társul könnyen fényképezhető mélybarna dekadens szépség, mint a szerves rothadáshoz, és amikor a roncs-humusza fent említett örök Remény parancsa szerint megszüli a hozzátartozó Új Életet: egy ágyúgolyó-biztos kitűnő páncéllemezt, olvasztárok, hengerészek közös büszkeségét, akkor sem ugrik be rögtön a pátosz-párhuzam: mármint hogy itt most úgy kellene örülni, mint amikor a mocsár illatos virágot hoz. Pedig a páncélt, a pompás, exportképes hadiportékát a vas-televény termettes a FÁK sosemvolt poszt-civilizációja, melyet az orosz lélek mindhalálig lelkes vizsgálói szívesen hasonlítanak valami még nagyobbhoz, mondjuk a mitológiai Káoszhoz, minden dolgok temetőjéhez és egyben bölcsőjéhez.
Tóth Tamásnak persze nemcsak nehéz dolga, de szerencséje is van. A szuper-roncs arrafelé nem lehet megfizethetetlenül drága. Minden szuper-csarnokról, minden óriás-enteriőrről, alvilági vizeket párologtató hűtőtoronyról eszünkbe kell; hogy jusson, hogy hány millió dollárba kerülne valamilyen hollywoodi apokalipszis-iparosnak, ha megpróbálná mindezt következő negatív utópiájába beépíteni.
Pedig ami itt látható, azt nem is szánták világvége-víziónak.
Ha gazdaságnak nevezni most éppen nem is lehet, a vas-televényben azért élet van. Az életet maguk a méretek garantálták. A lángvágóval ütött sebek talán csak azért nem tűnnek föl senkinek, mert még mindig sok a teli tartály, a teli vagon, a meztelen nőkkel teli, hívogatóan fényes zuhanyozó. De az is lehet, hogy a hegesztőpisztoly ütötte sebek egyszerűen begyógyulnak. Hiszen a bozótvágó kés nyomait is benövi az erdő. És ehhez még Vasisten csodatétele sem szükséges. Elegendő, ha hiszünk a véletlen törvényszerű voltában a televényekre jellemző cél nélküli nyüzsgésen belül, és máris magunk előtt látunk egy másik lángvágós embert, aki derűs nagyvonalúsággal foltozza a mások fúrta lyukakat, aki ugyanúgy nem vár fölsőbb parancsra, ahogy a lyukfúrók sem vártak fölsőbb engedélyekre.
Ilyen élettel, pusztulással teli világ volna ez, az igazi apokalipszis árnyékában, ahol a káosz páncél-virágot terem, emlékeztetve minket magára a Bombára, mely máig célja az itteni nyüzsgésnek, és ős-ok is egyszersmind, hiszen közvetve a Bomba tette Televénnyé a korábban halálosan komolyan vett Gazdaságot. A Bomba, a végső termék, mely sajátmaga soha nem lett része a roncs-világnak: hiszen továbbra is elfogadható minőségben várakozik a rakétasilók mélyén.
*
Páncél-virág, bomba-virág... A Nagy Orosz Roncs nem költészet nélkül való. Azt is új magyar mozidarabokból kell megtudnunk, miért szánalmasabb mindez Közép-Európában.
Dárday István hosszú című filmje – Nyugattól keletre avagy a média diszkrét bája – kisebb és kevésbé fotogén roncsok közt játszódik. Ipari és mezőgazdasági roncsok vegyesen, település és enteriőr-roncsok: ez utóbbinak a berendezők is segítettek ronccsá válni: tárgyat, bútort kettévágtak.
Roncs van bőven, de nem tud televénnyé nemesedni. Ami csak van, külön létezik. A pusztulás képei közt csak annyi a kapcsolat, hogy ugyanaz az otromba teherautó látogatja sorra valamennyit. És mivel a roncs-világ errefelé még nem érett össze egységes humusszá, természetes, hogy virágot sem terem. Sem Bombát, sem Páncélt. Lövöldöznek ugyan a film vége felé, de itt minden, aminek szellemi és fizikai súlya van, gyorsan szállítandó tranzit-áru; még az utolsó percekben becsapódó ágyú-lövedékeknek is az volna eredeti rendeltetése, hogy átfütyüljenek a fejünk fölött.
Ha virág itt nem terem is, ez nem jelenti azt, hogy ne akadna belőle bőven. Sokkal több is, mint az Ural lábainál. De a szép színes virágok errefelé nem az összeérni nem akaró televényből születnek, hanem valaki – ki tudja, kicsoda, ki tudja, jó vagy rossz szándékkal – teliszórja velük az amúgy működésképtelennek látszó gazdaság-humuszt. A teherautó járja vándorútját, és bármerre jár, a pusztulás minden körletében akad valami oda nem tartozó csillogni-való: luxusital a pusztai népboltban, szuperkocsi a lepusztult gyárudvaron, rádiótelefon a mocskos kocsmapulton.
Közép-európai káoszunk tehát meddő, de virágokkal dekorált. A filmbéli óriás-televízió a dekoráló titkos kéz útját követi. A kikapcsolhatatlan készülék a karácsonyi Váci utcából indul, az ország legeurópaibb pontjáról, ahol még igazi televény-virágnak gondolnánk.
A film végén már nem gondolunk ilyesmit. Addigra ugyanez a televízió eljut az elhagyott trágyadomb tetejére, és kiderül, hogy a mázsás szórakoztató monstrum, akárcsak az ínycsiklandó apróságok, egyetlen helyszínhez, a hosszú roncs-katalógus egyetlen darabjához sem tartozik. A legelegánsabbakhoz sem. A Váci utcai portálokhoz képest is túl szép. Oda is máshonnan érkezett.
A közép-európai ál-televény tehát a romlásban még nem érte el a televényszintet és a televény-homogenitást. Ezért egyelőre csak vicces. Ha tovább romlik, szép lesz, és termékeny. Aki akar, örüljön neki.
A Szőke András alakította magyar kocsikísérő, bár még nem érdemelte ki, mintha máris elirigyelte volna Ignattól, az orosz vasmunkástól, a növényi létezés ártatlan boldogságát.
Mert televényben élni jó dolog. Ha görögdinnye édes levében nem megy, akkor Vasisten gyermekeként. Talán nincs is nagy különbség.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1112 |
