Roboz Gábor
DeLillo-regénye korunk viszolyogtató látlelete egy üzletember szemszögéből, akit már nem boldogít tőke és tulajdon.
Don DeLillo a kortárs amerikai széppróza élő klasszikusaként azon nagyformátumú alkotók sorát gyarapítja, akik egyszerre képesek felkerülni bestseller-listákra, és munkával ellátni az akadémikusokat. A hazánkban alulreprezentált író nagyjából ötven éve publikál, és bár az elmúlt évtizedben lassított a tempón, korábban nagy elánnal írta bele magát az amerikai irodalmi élet elitjébe. DeLillót sokan a posztmodern jeles képviselőjeként tartják számon, de nem formai trükkök, műfajjátékok vagy a túlburjánzó intertextualitás, hanem a gondolatiság okán, aminek kapcsán életműve összeolvasható a közelmúlt egyes kontinentális filozófusainak némelyik megállapításával. A reklámszövegíróként startoló szerző a tömegkommunikáció kiváló ismerője (Americana című debütregényét máris egy filmkészítő narrálja), így többek között olyan problémák foglalkoztatják, mint a szimulakrum felsőbbrendűsége, a médiatáj által alakított fogyasztói tudat állapota, az információ szakadatlan áramlása, illetve a világunkat átszövő hálózatok formái és hatásai. Ez utóbbi okán gyakran összefüggésbe hozzák a „rendszerregények” írójaként kanonizált Pynchonnal is, a DeLillóval foglalkozó monográfiákban – például Underworld című nagyregénye apropóján – olykor Joyce-hoz mérik, és nem nehéz meglátni benne Bret Easton Ellis elődjét.
A 2003-as Cosmopolis terjedelmileg ugyan alulmarad a korábbi kötetekhez képest, azonban hamar világossá válik, hogy a legkevésbé sem habkönnyű olvasmány. DeLillo ezúttal tőle szokatlanul szűk időkeretet választ, és egyetlen nap történetét meséli el: fókuszában egy gazdag, eszes és befolyásos üzletember áll, aki egy áprilisi reggelen beül hófehér limuzinjába, hogy elinduljon levágatni a haját. A nagyvárosi odüsszeia során elénk kerül testőr és sofőr, feleség és szerető, orvos és fodrász, tanácsadó és merénylő: a huszonnyolc éves Eric Packer életének mellékszereplői között találkozunk azzal a férfival is, aki valódi fenyegetésként lép fel vele szemben.
Bár DeLillo sosem zárkózott el teljesen a népszerű zsánerektől (lásd A fenevad szabad popsztár-életrajzát, a Ratner’s Star sci-fijét vagy a Fehér zaj úgynevezett „főiskolai regény”-ét), az életmű ismerői számára kevéssé meglepő módon nem feszült thrillert farag az alaphelyzetből, ugyanis elsődlegesen főhőse szellemi utazása és az ő szemszögéből ábrázolható valóság állapota érdekli. Ezúttal nem a már bejáratott egyes szám első személyű elbeszélést választja (a regény így megírt két fejezete az antagonistáé), mégis végig Packerre koncentrál, különböző epizódok mellett a milliárdos gondolatainak bemutatásával.
Packer bizonyos értelemben elért a csúcsra, de itt már szinte minden jelentését vesztette: tőke és tulajdon üres fogalmak, pénzt nyerni vagy veszíteni egyre megy. Életprogramja a piaci világ rendszerének uralása, számára a végső kihívás előre jelezni az árfolyamok alakulását. Kizárólag a pénzmozgás hálózatában talál szépséget, a beteljesedést azonban hiába hajszolja, miközben sikertelenségének magyarázatát – egy bravúros írói ötletnek hála – saját testében hordozza. DeLillo a férfin keresztül olyan világot ábrázol, amelyben az információáramlás már nem is fogadható be egészében, ugyanakkor szakrális jelentőségű; a technológiával az ember saját sorsának kovácsa lehet, és nincs szüksége Istenre vagy csodákra (az áhítat tárgya a Fehér zajban a légi toxikus esemény volt, itt legfeljebb a kijelzők adatsorai lehetnek); a teljes fizikai gyönyör eléréséhez pedig nem feltétlenül szükséges egymáshoz érni, ha van kéznél egy üvegpalack.
Noha főhőse rendkívül reflektált és kérdező alkat, DeLillo nem csak őt használja szócsőnek. A limuzinban felbukkanó tanácsadók és szakértők pár vonalas mellékszereplők maradnak, egyrészt mert Packer számára is csak ennyit jelentenek, másrészt mert az elsődleges funkciójuk különféle gondolatmenetek előadása. A szerző már többször számot adott róla, hogy otthonosan mozog a különböző nyelvi regiszterekben, ugyanakkor a Fehér zajból és a Cosmopolisból is látszik, hogy nem az életszerű párbeszédek híve: néha a szakzsargonnal kevert töredezett, máskor a költői fogalmazásmódra szavaz, több regényében is terjengős tudatfolyam-monológot ad a hőse szájába, és elsősorban a teoretizálás érdekli (talán ezért sem túl népszerű a filmesek körében). Az olvasóbarátnak kevéssé nevezhető könyv fagyos hangulatát DeLillo csak ritkán oldja humorral, rendkívül sűrű és megmunkált prózájával létállapot-megragadásra törekszik, az általa megjelenített világ pedig semmiféle derűlátásra nem ad okot.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/07 50-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11115 |
