Spiró György
A futball, a legnépszerűbb hadijáték állapota pontosan jelzi a társadalom erőnlétét. Tűrhető társadalomban a szurkoló ordítása ima, tűrhetetlen társadalomban káromkodás.
Talán léteznek a világban megalapozott szociológiai és pszichológiai felmérések, mitől, hogyan hatnak különböző országokban a sportadások a nézőkre, én sajnos nem ismerem őket. Abban biztos vagyok, hogy a legnépszerűbb tévés műfajt egyszer mindenképpen érdemes lenne alaposan megvizsgálni. Vagy húsz évvel ezelőtt vezető lengyel lapokban olvastam szociológiai és politológiai érveléssel megírt vitát a futballról – akkoriban a lengyel foci a világ legjobbjai közé tartozott A vitában sok okos dolgot írtak a törzsi ösztönről, a vallásról, a művészetről, a nemzeti érzésről, az idol-képződésről – emlékszem, mégis elégedetlen voltam: azt az alapvetően elképesztő jelenséget ugyanis, hogy huszonkét ember egy labdát kerget, amelyet valamiért nem szabad kézzel megérinteni, s így kell célba juttatni, és ennek százezrek, akik a dolgot passzívan nézik, tébolyultan örülnek, egyik tanulmány sem volt képes megmagyarázni. Pedig még az is lehet, hogy egyszer a mi XX. századi mentalitásunkat, amelyet nem nagyon ismerünk, mert nem látjuk kívülről, éppen a foci révén fogják megérteni.
A sportközvetítések közül Európában egészen biztosan a labdarúgásé a pálma – észak-amerikai területen az amerikai futballé, a kosárlabdáé és a baseballé. Feltűnő, hogy ezek csapatsportok, és a tenisz az egyetlen, amely az egyéni sportágakat ebben a mezőnyben valamennyire képviselni tudja. A játékosok fizetése az üzleti sport korszakában megfelelően tanúskodik magának a sportágnak a népszerűségéről. Nemigen van olyan kiemelkedő művész a világon, aki a csapatsportok legjobbjaival felvehetné a versenyt – s ha van is, bizonyosan a popzene sztárja.
Mi a fenét szeretünk a focin? Én például imádom, és képes vagyok rossz meccset is végignézni (bizonyos határokon belül persze, mert magyar csapatok mérkőzéseit évek óta nem bírom végignézni, egyszerűen szégyellem magam, lásd alább).
Először is feltűnő, hogy a hadijátékszerű sportok igazán népszerűek. Népszerűségük tartós – évezredek óta a hadijátékot élvezzük igazán, mi emberek, és erre az antropológiai vonásunkra a mindenkori politika és a mindenkori üzlet nyugodtan építhet. Nincs elvi különbség a görög sport, a római gladiátorjáték és a mi játékaink között. Shakespeare korában a törvények egyszerre születtek a kakasviadal, a medveharc meg a színház mellett és ellen, és számos színházban felváltva tartottak állatviadalt, vívóbemutatót és előadást.
A futball mint hadijáték elveszítette közvetlenül gyilkos jellegét – elvégre eléggé mesterkélt, természetellenes dolog, hogy a labdát csak kézzel nem szabad érinteni, holott az lenne a legegyszerűbb –, de katonai jellege nyilvánvaló. (Alig van olyan emberi játék, amely ne a vetélkedésre, háborúskodásra épülne, és minden ilyen játék elsősorban szellemi természetű.) A hadijáték minden változata közösséget teremt azok között, akik a játékban tevőleg nem vesznek részt, csak nézik. Kiválóan alkalmas tehát arra, hogy akkor is közösséget – álközösséget – teremtsen, amikor valódi közösségi érzelemnek semmiféle reális alapja nincs. Ettől a hadijáték mindenkor a hivatalos ideológia és a vallás fennhatósága alá kerül, a játékosok pedig idollá – félistenekké – válhatnak.
A hadijáték, éppen mert csapatsport, egyszerre mutatja egy társadalom szervezettségi fokát – mint a társadalom része –, valamint szimbolizálja azt a fokot is, amely felé a társadalom öntudatlanul törekszik. A hadijáték elitsport, mert szimbolikus; a tömegsport ellenben valóságos dolog, a modern államban az ágyútöltelékek felkészítését szolgálja a valódi harcra – ezért jobbnak tartom, ha nincs tömegsport, mint ha van. Kisebbrendűségi komplexusban szenvedő közösségek – kiszorított népcsoportok, elnyomott rétegek, háborúban vesztes, nyomorult országok – a hadijátékban kiélhetik azt a természetes vágyukat, hogy valamiben mégis győzhessenek. Ettől volt a második világháború utáni években annyira fontos a jó futball Nyugat-Németországban és Magyarországon, ettől van az, hogy a legnyomorultabban élő munkás-rétegekből kerülnek ki világszerte a legnagyobb futballisták. A hadijáték ott terjed el tömegméretekben, ahol a lelki terhek elviselhetetlen mértékűek – s ha repülőről nézzük a nagyvárosokat, feltűnik az újonnan épült amfiteátrumok, a stadionok elképesztő mérete, a túlkompenzálás emlékművei ezek az épületek mindenütt, és a társadalom betegségének fokmérői is egyúttal.
Azt azonban nem állítom, hogy ami biológiailag velünk született, önmagában kóros volna. Az állatok is játékos hajlammal születnek. Amikor szurkolóként valamely csapatért üvöltünk a stadionban – és üvöltünk, ahogy azt a tömegpszichózis, az azonosulás vágya diktálja – a magunk győzelmi vágyát mintegy delegáljuk tizenegy, más szempontból teljesen átlagos és érdektelen emberhez, és hogy ez alapvetően emberi ösztön, azt a vallás- és kultúrtörténet is igazolja. Hősökre az emberiségnek szüksége van – sajnos, mondaná erre Brecht – amikor a csapatunk győz, katarzist élünk át; és az álközösségben való összeforrás érzete valódi emberi érzet, valódi öröm. (Kérdés az is, vajon léteznek-e még valódi közösségek a modern világban, feltehetően alig, különben a hadijátékok nem lehetnének ennyire népszerűek.)
Amikor a hadijáték sztárjait nézzük és beszélünk róluk – mert egyébként nemigen van már miről beszélnünk embertársainkkal –, voltaképpen igazán nagy emberekről váltunk szót, akiket a magunkénak érzünk. Pelé van annyira fontos fogalom a XX. században, mint Einstein. Pelé véletlen adottságai, amelyek semmi másban nem tették volna őt olyan zseniálissá, mint amilyen a futballban lehetett, számunkra, akik láttuk és emlékezetünkben őrizzük átemeléseit, cseleit, góljait, az emberi teljesítőképesség és szellemesség mintáit jelentik, amelyek erősen befolyásolják életszemléletünket és magatartásunkat. A hadijáték mindig átsugárzik a társadalom többi területére, éppen, mert ugyanannak a társadalmiságnak a tudatunkban kivételezett helyet elfoglaló része. Meggyőződésem, csak a véletlenen múlt eddig, hogy nagy sportolóból még nem lett valamelyik vezető állam elnöke (ahogy színészből már igen). Politikus mindenesetre már sok futballistából lett sokfelé. Ez azt is mutatja, hogy vallásvesztés idején – és ilyen az egész XXX század – a vallással rokon szakmák felértékelődnek.
A hadijátéknak sok előnye van az egyéni sportokkal szemben – az egyik az, hogy nem lehet stopperral mérni, nincs abszolút rekordra lehetőség, mindig csak relatíve lehet jobb az egyik csapat, mint a másik. Ettől a hadijáték – leszámítva a politikai és üzleti célú bundázásokat, amelyek természetesek – valójában a kokszolástól aránylag mentes lehet. A bíró fújhat elfogultan, annyira mégsem lehet elfogult, mint a pontozásos sportágak bírói kara. A fizikai és a szellemi – stratégiai, taktikai – felkészülés nagyjából egyenlő arányban van jelen. A futballban éppenséggel az összjátékra való képesség számít elsőrendűen, s bármennyire élveztük is Garrincha vagy Czibor kacsázásait, azért elsősorban a szellemes kipasszolgatás hozta a győzelmet eredményező gólokat.
Van a hadijátékban továbbá valami nagyon megnyugtató: ez az élet valójában egyetlen területe, ahol a szabályokat maga az ember alkotta. A futball szabályai ránk ugyan már mintegy természeti adottságként hagyományozódtak, de azért tudjuk: e pogány játék szabályait nem az istenek állapították meg, hanem emberek; ezek a szabályok könnyen megtanulhatóak, átláthatóak, még emberi önkény is akad bennük (például a lesszabály, amely nélkül egyébként a foci önmaga marad, mint Amerikában kipróbálták, de a hagyománytisztelet is mélyen emberi dolog); s mert ember alkotta szabályokról van szó, ehhez a játékhoz valóban mindenki érthet, mindenki hozzászólhat, speciális szakképzettségre nincs szükség. A buta emberiség nagy játéka a futball – és az emberiség, mint a kultúrtörténet csaknem minden korszakban megmutatta, nagyjából valóban olyan buta, gyermeteg és félistenek imádására született, ahogyan azt a hadijátékai mutatják.
Mélységesen emberi igény hozta és tartja életben tehát a futballt, ezt az igényt manipulálni nemigen lehet, legföljebb aktuális politikai és üzleti érdekből ennek az igénynek a megnyilvánulásait irányítani. Egyébként is, a politika és az üzlet sosem építhet huzamosan másra, mint antropológiailag garantált igényre. A hadijáték iránti érdeklődés nem kívülről generált igény, hanem immanens. A futballsztárok valódi hősök, és elsősorban mentális képességeik okán azok: aki nem szellemes, aki rögtönözni nem képes, aki váratlan húzással az ellenfelet nem ejti át látványosan, akinek a technikája gyatra, abból sztár nem is lehet, mert a társadalom egészséges vágyait megtestesíteni nem képes. Nagyon emberi paradoxon egyébként, hogy az egyéni teljesítmény csapatjáték keretében létezhet csak egyáltalán – a társadalmiságnak a hadijáték konzseniális leképezése, és ezt az emberek pontosan tudják. Markáns egyéniségek csak a valóban jó csapatban lehetségesek.
Amelyik társadalom a hadijáték iránti igényt kielégíteni nem képes, az a fennmaradását sem képes biztosítani. Tűrhető társadalomban a szurkoló ordítása ima. Tűrhetetlen társadalomban káromkodás. A káromkodással nemcsak az a baj, hogy szentség ellen irányul, hanem az, hogy egyáltalán nem marad szentség, és a hadijátékból maga a játék vész el, vagyis a priméren gyilkos indulatok finomítása és delegálása, ami egy emberi társadalom együttműködésének alapfeltétele. Ahol az agressziót játékosan nem lehet levezetni, ott az életet önti el.
A magyar futball pontosan leképezi a társadalom valóságos állapotát, a magyar televízió futball-közvetítései pedig azt, hogy e valóságos állapotot miképpen próbálja a hatalom a népnek lefesteni. A mai magyar futball romokban hever. A televíziónk a bajnokság meccseit közvetítve és kommentálva úgy tesz, mintha ez a futball mégis létezne. A válogatott meccseket közvetítve ugyan mentális és fizikai elmaradottságunk mindenki számára kiderül, a kvázi-lét fenntartása azonban mind a hatalom, mind a közvetítők elsőrendű egzisztenciális érdeke. A futball-közvetítésekkel a magyar tévé mélyen és tartósan demoralizálja az amúgyis demoralizált lakosságot.
Abban az országban, ahol a hatalomnak évtizedeken át, huzamosan érdeke volt, hogy a londoni 6:3 – és a pesti 7:1 – a nemzet öntudatának legalább annyira mitologikus és jelentős része legyen, mint mondjuk az 1848-as forradalom (e mítoszt a Rákosi-, a Kádár- és az Antall-korszak is egyaránt ápolta). 1996. május 18-án a londoni Anglia–Magyarország válogatott mérkőzést a televízió 1. és 2. csatornája nem merte közvetíteni (csak az esti összefoglalóban mutatta meg a gólokat, valamint egy angol kapufát és egy magyar helyzetet), így arra a Duna TV-re hárult a kilencven percnyi szégyen, amelyet a lakosságnak csak töredéke foghat. A Duna-tévében persze megint nyilatkoztak az aranycsapat életben maradott tagjai, sőt két olyan játékos is, aki jópár éve a Wembley-ben 4:1 arányban vesztes csapat tagja volt – és bejátszották egyikük gólját egy franciák(!) elleni régi meccsből. Így kenik el általában, hogy létünk alapjaiban kétséges.
Nem a televíziósok tették tönkre a magyar futballt, de mert úgy közvetítik – vagy úgy hallgatnak róla –, mintha volna, a kvázi-létet támogatják, vagyis bűnsegédek. Egyébként a tévé is a magyar társadalom része, és az egész ország úgy züllik szét, ahogy a magyar futball.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=111 |
