Forgács Nóra Kinga
L'Apollonide – francia, 2011. Rendezte és írta: Bertrand Bonello. Kép: Josée Deshaies. Zene: Bertrand Bonello. Szereplők: Hafsia Herzi (Samira), Céline Sallette (Clotilde), Jasmine Trinca (Julie), Iliana Zabeth (Pauline). Gyártó: Les Films du Lendemain. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 122 perc.
Az új francia extremitás jegyében alkotó Bertrand Bonello (A pornófilmes, Tiresia) ezúttal egy hírneves bordélyház romlásának és széthullásának visszafordíthatatlan folyamatába vonja be nézőjét, miközben beavat a legősibb iparág ethoszába, és bepillantást enged egy zárt női közösség, valamint a Belle Époque, a 19. század alkonyának és az illúzióitól megfosztott 20. század hajnalának kulisszái mögé. A hatáskeltés érdekében kihasználja a minden nézőben ott élő voyeur bűntudatos élvezetét és az érzéki-érzelmi-értelmi síkon is eluralkodó borzalom keltette iszonyatot. Nem történetet mesél, éppen a hétköznapi történések kettős karakterét mutatja meg: monoton ismétlődésükben, túlélést szolgáló tárgyilagos célszerűségükben elfedik a felszín alatt zajló, feltartóztathatatlanul a megsemmisülés felé vezető folyamatot, ugyanakkor éppen ennek a végzetnek válnak értelmezésre szoruló jelzéseivé, enigmáivá is.
Az események mechanizmusát egy brutális tett indítja be – egy visszatérő, a bizalom bűvkörébe eső vendég megkínoz és elcsúfít egy lányt. A lány arcát a sebhely örök mosolyba torzítja (Victor Hugo A nevető embere és Joker vigyora nyomán), ez az időben kiterjesztett „pillanatfelvétel” uralja a filmet, mintha annak lenne az emléke, mikor az egész kezdődött, mintha az eseményeket értelmező, a tragikumot felismerő néző reflexiójának volna képi kifejeződése. A heg stigma, a romlás első, hírmondó jele, a fixálódó trauma metaforája. Az erőszakos tett után elszaporodnak a válság jelei, a türelemház kimondatlan, bizalmon alapuló társadalmi és privát megállapodásainak egyre több a szerződésszegő hazardőre, miközben változik a világ odakint is, a modern idők az út szélére sodorják a szerelmet.
Bertrand Bonello a céltalan extremitást egy határozott esztétika eszközeivel zabolázza meg, jól integrálva klasszikus és modernista stílusjegyeket a posztmodern szövetbe. A szépséget lassanként erodáló napi rutint részletes, mégis esztétizáló, hol brutális, hol nosztalgikus realizmussal ábrázolja, miközben a filmkép, a tér és a folyó idő manipulálásával, anakronisztikus elemek beillesztésével idézőjelbe teszi az eseményeket. Történetet romboló radikalizmusa visszafogott, ugyanakkor elszánt, hiszen az időfelbontásos technika és a flashbackek éppen a torz mosoly fájdalmas titkát bontogatják, az ismétlődések pedig a reményt koptatják, aláhúzva ezzel a gyógyíthatatlanság állapotát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11096 |
