Kovács András Bálint
A nagy korszak elmúlt, régóta tudja mindenki. Az idei szemlén nemcsak a régi magyarfilm halála vált bizonyossá, hanem megmutatkoztak egy újnak a körvonalai is.
A 25. magyar filmszemlén láttuk, hogy él még a magyar film. Csak azok, akik ezt meg akarták mutatni, nem vették észre, hogy a magyar film már nem az, amit ők akarnak ünnepelni.
A díjkiosztó gálaműsornak minden eleme újra meg újra ugyanazt az ellentmondást tükrözte. Például azt, ami a szmokingosra és nagyestélyisre tervezett ünnepség és a szakadt bőrdzsekis és farmeres díjazottak külleme és habitusa között feszült. Vagy tán a szervezők nem számítottak arra a balesetre, hogy a zsűri csupa fél-outsider vagy kezdő fiatalnak fogja kiosztani a díjakat? Lehet persze, hogy mégis számítottak rá, mert a műsor forgatókönyvében magára a szemlére csak igen kevés időt szántak. Az órákig tartó gálában a szemle díjainak kiosztását körülbelül húsz perc alatt lezavarták, a többi időben: zene, kabaréjelenet és az életműdíjak. Ez az ünnepség valójában az életműdíjasoknak szólt. Az ő díjaik illettek bele ebbe a gálázásba, nem azokéi, akik ezen a szemlén filmet mutattak be.
A régi, egykor nagy volt magyar filmet ünnepelték itt, nem az újat, a születő magyar filmet.
Azt, hogy a nagy korszak elmúlt, régóta tudja mindenki. Az idei szemle igazi érdekessége a korábbiakkal szemben az volt, hogy már nemcsak a régi magyar film halála vált bizonyossá, hanem tendenciaszerűen mutatkoztak meg egy újnak a körvonalai is. A szervezők erre az új magyar filmre még nem figyeltek föl. Vélhetően ennek volt köszönhető, hogy a szemle két legjelentősebb alkotását, Tarr Béla Sátántangóját és Szőke András Kiss Vakondját a kisteremben vetítették. Nyilván nem számítottak arra, hogy ezeknek a filmeknek sokkal nagyobb közönsége lesz, mint Mészáros Márta szemlenyitó művének. Tán keserű tapasztalat, de tény: ma már nem Tarr Béla és Szőke András az érdekes mellékága a magyar film fősodrának. Ők maguk lettek e fősodor.
Ez nemcsak szubjektív – ám sokak által osztott – ízlésítélet: tény, hogy ez az a két szerző, akinek a modorát a mai magyar filmben a legtöbben utánozzák. Mert tagadhatatlan, hogy a Dárday–Szalai szerzőpáros Nyugatról keletre, avagy a média diszkrét bája című, amúgy mulatságos alkotása nem más, mint egy kicsit kevésbé finomra sikerült Szőkefilm. (Ezenkívül Szőke András még egy másik filmben is szerepelt.) A fődíjas Woyzeck pedig annak a sorozatnak legújabb darabja, amelyet Tarr Béla kezdett el a Kárhozattal, majd Fehér György és Szabó Ildikó folytatott a Szürkülettel és a Gyerekgyilkosságokkal. Azok után, hogy Tarr filmjét az 1988-as szemlén – Petschnig Mária Zita lekezelő félmondatától eltekintve – a magyar zsűri meg sem említette (miközben a film megkapta a külföldi kritikusok díját, majd Európa-díjra jelölték), Szabó Ildikó és Szász János ugyanezt a képi atmoszférát és történetvilágot 1993-ban és 1994-ben fődíjig vitte. Tarr Béla azonban idén is csak különdíjat kapott. A magyar film ma nem tud annál őszintébb realizmust felmutatni, mint amit a Szőke-féle burleszk képvisel, és nem tud annál általánosabb érvényű absztrakt látásmódot vizionálni sem, mint amit a Tarr–Fehér–Szabó–Szász vonulat (persze fontos eltérésekkel) megvalósít. Ha a Szőke-féle modor bizonyos sajátosságainál fogva nem juthat is el könnyen a külföldi közönséghez, a Tarr-féle vonulat már kifejezetten beleillik egy olyan nemzetközi minimalista művészfilmízlésbe is, amely Antonioni óta újra meg újra megjelenik egy szűk, ámde annál stabilabb filmínyenc közönség igénylistáján. A Kárhozat óta nem is maradt el egyik film esetében sem a nemzetközi elismerés.
A szervezők által kézben tartott sors fura fintora, hogy azoknak a filmjei, akiknek a nevéhez fűződik e két stílus, csak a kisteremben kaptak helyet, azokéi pedig, akik ezekbe a vonulatokba bekapcsolódtak, a nagyteremben. Persze, a Dárday-Szalai szerzőpáros neve patinásabb, mint Szőke Andrásé, de eszébe jutott egy szervezőnek is, hogy Szőke nélkül nincs Dárday-film sem? Tarr Béla neve ugyan patinásabb, mint Szász Jánosé, de a Sátántangó hét és fél órás hossza nyilván eleve azt a vélelmet sugallta, hogy itt valami rettenetesen marginális dologról lehet csak szó. Nos, ezt a margináliát többen ülték végig, mint Maár Gyula nagytermi mainstreames opusát.
Egy szó mint száz: a marginális és a hagyományos magyar filmgyártás közti értékrend megfordult. A hagyományos elbeszélésmódú és tematikájú magyar film évek óta nem produkált semmilyen értelemben vett értéket. Az a fajta filmművészet pedig, amely tíz éve még avantgárdnak minősült volna, mára az egyetlen értékteremtő forrása a magyar filmnek. A „mainstream” magyar filmnek semmi mentsége nincs: se nézőszámmal, se fesztiváldíjjal, se kritikával nem tudja létjogosultságát igazolni. Ha egyszer a magyar filmesek nem képesek megtanulni olyan filmet készíteni; amelyre bemegy a közönség, akkor legalább olyan filmeket készítsenek, amelyekben van valami újító szellem és formai merészség, hogy legalább azt mondhassák: volt egy kísérletem... Annak a magyar filmnek, amelyet ezen a szemlén Sára Sándor, Rózsa János, Mészáros Márta, Gyöngyössy Imre és Kabay Barna valamint Maár Gyula művei képviseltek, már semmi alapja nincs arra, hogy önmagát meghatározónak tekintse a magyar filmművészetben. Kedd esti televíziós filmek kategóriájába tartoznak ezek a művek, amilyenek tucatszám készülnek havonta minden országban.
Senki által nem nézett filmet ma már csak akkor van értelme gyártani, ha a rendező mélyen meg van győződve arról, hogy művét a filmtörténet harminc év múltán is mint eredeti, autentikus alkotást fogja számontartani. A televízió olymértékben átvette a középműfajú (Magyarországon aktuális társadalmi-politikai kérdésekkel foglalkozó) filmek forgalmazásának feladatát, hogy tökéletesen reménytelen dolog arra gondolni, hogy ez a műfaj mégegyszer visszahódítja a moziközönséget. Ma már jobbára csak kétfajta filmnek van helye a moziban: a százmilliós nagyságrendű szuperprodukciónak és az „ezoterikus” művészfilmnek (ez utóbbi a mozibarátok által vagy azok részére fenntartott szűkkörű hálózatokban és egyetemi klubokban). Éppen ez a tény tartja halálos szorításban a középszerű európai filmgyártást, amelyből kvótákkal és Amerika-ellenes protekcionizmussal próbál szabadulni.
Magyarországon Koltai Róbert népszerű vígjátéka az a kivétel, amely a szabályt erősíti: a népszerű komikusokat szerepeltető vígjátékért mindig hálás lesz a magyar közönség, akkor is, ha nem gazdag kiállítású. A magyar filmnek ez az egyetlen olyan hagyománya, amely a harmincas évektől fogva folyamatosan és megbízhatóan működik. Csak a magyar kabarékultúrából született igazán népszerű magyar film, eltekintve a néhány Jávor Pál–Karády Katalin limonádétól. Koltai filmjének a tanulsága elsősorban nem az, hogy viszonylag kevés pénzből is lehet népszerű filmet csinálni, hanem, hogy csak a vígjáték műfajában lehet nem nagy művészi igényű, olcsó és mégis népszerű filmet készíteni. (Erre jött rá egyébként Bacsó Péter is a nyolcvanas években.)
Nem kell persze minden áron népszerű filmet alkotni, de hát a magyar filmesek ezt a leckét j ól ismerik. Ha egyszer a magyar film megszűnt politikai tényező lenni – egyszerűen, mert a mai kormány nem a filmen keresztül szeretné szebbik arcát megmutatni a külföldnek –, akkor már semmi mentsége sincs az esztétikai igénytelenségnek. A hagyományos magyar filmgyártás magára maradt. Megszerzett egy olyan hatalmat, amellyel – tisztelet a kivételnek – már nem tud mit kezdeni. Kétségbeesetten csépeli és csépelteti ugyanazokat a formai és tartalmi közhelyeket, mint tizenöt évvel ezelőtt. Másfelől viszont van egy új, túlnyomórészt negyven alatti nemzedék (Grunwalsky Ferenc és az idén méltatlanul említés nélkül maradt Jeles András – bár idősebbek – szellemileg ugyancsak közéjük tartoznak), amelyikről legalább azt el lehet mondani, hogy határozott elképzelése van egy újfajta filmművészetről. A helyzet hasonló ahhoz, ami Franciaországban volt az ötvenes évek végén, az új hullám megjelenésekor. Autant-Lara sem értette, mit esznek azon a bolond Godard-on. Hát, nem is Autant-Lara filmjeit nézzük ma a moziban...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1109 |
