Kritika

Joss Whedon: Egy őrült szerelem balladája

Nem élhetek Franco tábornok nélkül

Géczi Zoltán

Iglesia cirkuszi háromszögtörténetében horrort, melodrámát, börleszket és a polgárháborús traumát egybegyúrva hoz létre remekművet.

„Nem akar maga egészestés filmet rendezni?” – kérdezte Pedro Almodóvar a fiatal direktort, miután megtekintette fekete-fehér, két pesóból leforgatott rövidfilmjét (Mirindas Asesinas, 1991). Álex de la Iglesia szélesvásznú bemutatkozását (Mutáns akció, 1993) Pedro Almodóvar produceri irodája finanszírozta, az Egy őrült szerelem balladája (Balada triste del trompeta, 2010) pedig maradéktalanul bizonyítja, hogy a spanyol film nagykövetének ugyancsak éles szeme van a tehetséghez.

Az újgenerációs hispán mesterekhez (Guillermo del Toro, Alfonso Cuarón, Alejandro González Iñárritu) hasonlóan de la Iglesia is széttartó zsánerek alkotóelemeit szintetizálja: a klasszikus burleszk, a gátlások nélküli exploitation, a vintage horror és az európai meseirodalom komponenseiből állította össze szerzői eszköztárát. Morális érzéke, humánus világnézete és a bizarr erőszak iránti lelkes rajongása már az expozícióban kifejeződik: falangista katonák törnek be a cirkuszba, leállítják az előadást, majd a vasgyúrót, a bohócot, a szakállas nőt, tehát a teljes stábot kényszersorozásnak vetik alá. Miután a helyőrségük ostrom alá kerül, a comandante egy különösen rafinált hadivállalkozás tervét osztja meg az újoncokkal („Kinyitjuk az ajtót, kimegyünk és megöljük őket!”), majd felfegyverzi a bakákat. A sors különös fordulatába beletörődő cirkuszos (Santiago Segura, alias Torrente) az öldöklés előtt még bátorkodna uniformist vételezni, mire a parancsnok így inti rendre: „Ne öltözz át! Egy gyilkos bohóc machetével… Ettől fognak beszarni!”.

A minden szempontból kifogástalan expozíció remekül megágyaz az abszurd erőszak tombolásának, melynek tétje és tárgya a csodaszép légtornászlány. A húsz évvel később szomorú bohócként dolgozó, a Franco-rezsim kiszolgálói által meggyilkolt apjától nem csupán hivatását, de a bosszúállás terhes kötelességét is megöröklő, a polgárháború miatt idegrendszerileg kissé megviselt Javier (Carlos Areces) a nő miatt kerül vészterhes konfliktusba kollégájával. Sergio, a vidám bohóc (Antonio de la Torre) a cirkusz sztárja, a gyerekek kedvence; ugyanakkor smink és kosztüm nélkül brutális bunkó, aki mindennapos részeg ámokfutásai során véresre veri a légtornászlányt és mindenki mást, aki nem hajlandó behódolni aljas akaratának. A beteges és gonosz szerelmi háromszög olyan dilemmákat támaszt, amelyeket csak erőszak árán lehet feloldani, ám a néző hiába készül fel a legrosszabbra, a rendező a pokol oly mély bugyrait tárja fel, amelyeket a kortárs mozi világában már csak vásár- és ünnepnapokon merészelnek vászonra álmodni.

„Teljesen szabad utat engedtem az agymenésemnek” – nyilatkozta a maestro. Ösztönös döntését maradéktalanul igazolja a végeredmény: a filmkészítés azon ritka, kegyelemteljes pillanatainak egyikét élvezheti az haute cuisine iránt fogékony néző, amikor a rendezői vízió a maga teljességében, vagány eleganciával kerül rá a 35 mm-es szalagra. Iglesia temperamentumban és stílusban tobzódó, vértől csatakos horror-szerelmesfilmje Hitchcock munkamódszerét idézi; az első kockától az utolsóig lerí róla, hogy a szilaj spiritusz mellett a technikai fegyelmet sem hanyagolja a rendező, a koncepció maradéktalanul kidolgozott, az alkotó már az első csapó előtt tökéletesen tudta, mit fog hosszú hónapok után, a forgatás, a vágás, a hangkeverés elvégeztével dobozba rakni. Az Egy őrült szerelem balladája a klasszikus és az eredeti filmes eszközök olyan kombinációját mutatja be, amiből két első osztályú rendezői névjegy is nagyvonalúan kifutná, s bár de la Iglesia több interjúban is közölte, hogy nem áll szándékában filmes divatokat követni, szándéka ellenére is rettentően kíváncsi volnék rá, mit tudna kezdeni egy big budget hollywoodi zsánerfilmmel – rendkívül ígéretes volna, ha a producerek beültetnék Christopher Nolan megüresedett székébe a következő Batman ledirigálása végett.